Na, ezt jól megkaptam: fiam visítva és magán kívül üvöltött velem. Rossz anyuka vagy! Disznó! Világgá megyek! Én meg csak álltam, néztem, mint Rozi a moziban, ugye, mozdulni sem bírtam a döbbenettől. Mi vaaaaaan?
Történt ugyanis, hogy eljött a péntek délután, ami mindig "szabad". Gondoltam magamban, hogy összeszedem a Benit az iskolában, aztán hármasban sétálunk egyet. Ő persze nem akart, szeretett volna inkább valakivel játszani. Ilyen esetekben egyébként kézenfekvő megoldás a szomszéd fiú, aki ugyan 5 évvel idősebb az enyémnél, de még mindig szívesen játszik vele. Becsöngettünk, nem ért rá, ezért megbeszéltük, hogy ha visszérünk a sétából, mégegyszer megkérdezzük.
Mindeközben Beni többször emlegetett egy másik magyar kisfiút, és mivel jót akartam, felhívtam az ő anyukáját is, hogy ráérnek-e esetleg. Ráértek. Átvittem Benit hozzájuk. Ő örült, hogy nem kell sétálnia, én örültem, hogy örül. Aztán visszaértem a sétából, telefonáltam, az anyuka azt mondta, hogy minden rendben, hadd maradjon még, olyan jól érzik magukat. Én beleegyeztem. A végén fél hétkor mentem érte.
Az ominózus dühkitörés ekkor érte. Mert ő inkább a szomszéd fiúval akart játszani. És mert én megígértem, hogy séta után. És azért vagyok rossza anyuka, mert ő, mármint Beni hiába érezte jól magát a másik fiúnál, nekem akkor is kutya kötelességem lett volna őt onnan akár erőszakkal is elrángatni, ahogy megígértem, hogy a szomszéd fiúval, stb. stb.
Tény, hogy megígértem. Hibáztam, na.
A helyzetet végül úgy oldottuk meg, hogy este mégegyszer becsöngettünk, hogy megbeszéljük, hogy másnap játszanak együtt. Közben kiderült, hogy a fiú egész délután tanult, ki sem tudott volna jönni, de ezt Benjámin még nem igazán érti. Mármint, hogy mennyivel jobban járt így a péntek délutánnal. Azt leszámítva persze, hogy rossz anyukája van.
Történt ugyanis, hogy eljött a péntek délután, ami mindig "szabad". Gondoltam magamban, hogy összeszedem a Benit az iskolában, aztán hármasban sétálunk egyet. Ő persze nem akart, szeretett volna inkább valakivel játszani. Ilyen esetekben egyébként kézenfekvő megoldás a szomszéd fiú, aki ugyan 5 évvel idősebb az enyémnél, de még mindig szívesen játszik vele. Becsöngettünk, nem ért rá, ezért megbeszéltük, hogy ha visszérünk a sétából, mégegyszer megkérdezzük.
Mindeközben Beni többször emlegetett egy másik magyar kisfiút, és mivel jót akartam, felhívtam az ő anyukáját is, hogy ráérnek-e esetleg. Ráértek. Átvittem Benit hozzájuk. Ő örült, hogy nem kell sétálnia, én örültem, hogy örül. Aztán visszaértem a sétából, telefonáltam, az anyuka azt mondta, hogy minden rendben, hadd maradjon még, olyan jól érzik magukat. Én beleegyeztem. A végén fél hétkor mentem érte.
Az ominózus dühkitörés ekkor érte. Mert ő inkább a szomszéd fiúval akart játszani. És mert én megígértem, hogy séta után. És azért vagyok rossza anyuka, mert ő, mármint Beni hiába érezte jól magát a másik fiúnál, nekem akkor is kutya kötelességem lett volna őt onnan akár erőszakkal is elrángatni, ahogy megígértem, hogy a szomszéd fiúval, stb. stb.
Tény, hogy megígértem. Hibáztam, na.
A helyzetet végül úgy oldottuk meg, hogy este mégegyszer becsöngettünk, hogy megbeszéljük, hogy másnap játszanak együtt. Közben kiderült, hogy a fiú egész délután tanult, ki sem tudott volna jönni, de ezt Benjámin még nem igazán érti. Mármint, hogy mennyivel jobban járt így a péntek délutánnal. Azt leszámítva persze, hogy rossz anyukája van.
2 megjegyzés:
De azt tudod, ugye, hogy nem gondolja ő vérkomolyan, csak vaktában csapkod? Szerintem ilyet minden gyerek csinál, aztán felnőtt korunkra megtanuljuk - jó esetben - úgy-ahogy kontrollálni.
Remélem :-)
Megjegyzés küldése