Haus des Meeres

Hazafelé (ide haza) megálltunk Bécsben, pihenni, látogatóba és a Haus des Meeres miatt. Ajánlom mindenkinek. Fotók, tádám:

A móka után az édes pihenés:

És már megint mér nem tudom elforgatni a képeket úgy, hogy"normálisan" álljanak?! Pfff.

Urlaub és egyebek

Megint sikerült eltűnni, de ezúttal van magyarázat... Gyerkők benyalták a skarlátot, szép klasszikus módon, egymás után, nem ám egyszerre... És mindezt a tavaszi szünet előtti héten, véletlenül sem akkor, amikor már szabin lettem volna, szerencsére apukájuk segített (köszi megint!), így tudtam dolgozni, de attól még elég horror egy hét volt. 

Ez persze így nem igaz: igazán nagylányosan pont azon a héten vettem magamnak egy új autót. Elköszöntem az én féltve szeretett öreg kincsemtől és lecseréltem egy tíz évvel fiatalabbra... Klasszikus. Azért márkahű maradtam, megint Golfom van, hatos, immár három hete az enyém, és még nem kellett vele szervízbe mennem (az élet apró csodái). 

This is the beginning of a beautiful friendship.

És ezzel az új csodával mentünk haza két hétre, nyaralni telelni. És nem lopták el. Ezúton is köszönöm! 

Aztán elfüstölt a számítógépem, és újabb komoly lépésként felnőttes életemben, kvázi kényszerből, egyedül, saját hatáskörben vettem magamnak egy új számítógépet is. Remélem ez is egy beginning of a beautiful friendship, bár ziemlich döcögős, mondjuk úgy, még szokjuk egymást. A szőke nő és a csinos számítógép, hahaha. 

Menthetetlenül öregszem, ilyes felnőttes dolgokat művelek. Brrrr.

Elnézést

Bocsássatok meg, nagyon sűrű heteim vannak... Költözés kellős közepén vagyok miközben éppen reggeltől estig dolgozom egy nyelviskolában. Igen, képzeljétek el, felvettek egy nyelvsuliba dolgozni, és németet tanítok. Eddig gyerekeket tanítottam, 6-8 éveseket, még a héten vannak, de aztán jönnek a majdnem-tinik... És egy nyelvsuliban nyáron ugye főszezon van, szóval munka van rengeteg: délután szintén nyelviskolás keretek között privátórátadok, napi 5 órát! Durva, azagyam kissé amortizálódik estére... A gyerekeim holnap indulnak Magyarországra az apjukkal és a nagyival, én pedig maradok sok-sok pénzt keresni és élvezni, hogy újra a szakmámban dolgozom.

Unkúl hobbi kicsit pihen mindemiatt, no meg a blog is, amint azt valószínűleg észrevettétek, de keddtől az új lakásban is lesz netem, és akkor talán pótolhatok (hehehe - meg költözöm továbbra is - hihetetlen, hogy az ember mennyi sz@rt képes felhalmozni maga körül).

Addig mindenkinek puszi, és ígérem, rendezem soraimat és aztán újra blogolok tisztességgel. 

Jó, igen, tudom...

...tudom, tudom, így is husi, meg minden, de extra hosszú volt az út, nagy volt a jövés-menés az autópályákon, három tartomány jött, három ment (nekik kitört a nyári szünet), majdnem 11 órát voltunk úton, a végén már mindent be kellett vetni, hogy ne az állandó sírás legyen az uralkodó, szóval elő kellett vennem a titkos fegyvert, ki lehet találni, mi volt az, a dvd-lejátszón kívül.

Pánik a köbön

Újra pánik a köbön, mindjárt indulunk, újra sűrűn havazik, pakolnom kell, a pincében kell pakolnom feltétlenül gyerek nélkül, mindjárt mehetek érte a bölcsibe, a virágos elb..ta a rendelésemet, ott kellett hagynom, mert így nem kell (sajnálom, ez van, eltolták, nem ezt kértem, pánikpánikpánik, most mi lesz, fontos lett volna ma), rohangálhatok ezért is, nem tudok annyi csokit magamba tömni, hogy ne uralkodjon el rajtam az a pánik, amitől már megbénulok...

Ja már késő, itt picsogok gép előtt ülve bénán, miközben még másfél órám van... An die Arbeit!

mz/x

Na, egy szuszra akkor: visszajöttünk szerencsésen, elkezdődött a suli, elkezdődött a bölcsi, háztűznézőben is voltunk, most nagyon izgi, lehet, hogy ez most talán a miénk lesz, de pssssszt, el ne kiabáljam, ahányszor rágondolok, annyiszor szorul össze a gyomrom, tényleg nagyon izgulok, az építészünk is meg volt elégedve, már amennyire ő elégedett lehet, de jó ismerős, szóval drukk-drukk, túl vagyok már egy szülőin is, és még előttünk a kis unokatesó beiskolázási bulija és Rebes szülinapja (!!!!), mindkettő csütörtökön, jól belegázoltunk a sűrűjébe így hirtelen. De így szép az élet, aszongyák (vagy úgy hallottam, vagy talán egy női magazinban olvastam?)....

Hurrá...

nyaraltunk! Illetve még mindig nyaralunk kicsit, mert még itt vagyunk, ugye, Magyarországon, de ez már azért nem olyaaaaaaaaan. Idén volt Tisza-tó és Balaton. Inkább Balaton. Fényképeket nem csináltam. Ezt még lehet, hogy bánni fogom, de egyszerűen nem akartam bebújni a kamera mögé, inkább úgy döntöttem, hogy együtt élem meg a nyaralás minden percét a családommal. Volt egyébként minden, amitől a kisgyerekes nyaralások olyan izgalmasak: forgnövesztés, fél hatos kelés (felváltva), veszekedés, idegbaj, ügyelet... De ami még jobb, hogy volt jó idő, barátok, buli meg fanta, szóval mindent egybevetve jó volt, na. Főleg pihentető, de tényleg, hála a 4 felnőtt - 4 gyerek felállásnak, osztódott a feladat, és egyszer még olyan is volt (tán igaz se vótt), hogy reggel fél tízig is aludtam!

......

Rebeka pedig éppen ma megtette az első komolyabbnak mondható távját két lábon, kapaszkodás nélkül. Na miért futott-szaladt? Na vajon miért? Annyit segítek, hogy nőből van. Igen, úgy van, kitaláltátok! A telefonért, bizony. Azért szerintem a világ végéig is elgyalogolna. Mint ahogy előrefele mászni is a telefonért sikerült neki először. 

Drágák vagytok...

...egészen meghatódtam, itt hüppögök, és könnyfátylam mögül próbálok minden igényt kielégítő helyesírással életjelet adni magunkról. Igen élünk, mint hal a vízben, a Balatonban vagy éppen a Tisza-tóban, vagy akár szűkebb pátriánkban, B-n, a szakadó esőben. Igen, nyaralunk, az internetem döcög, most éppen a kedves szomszéd wi-fijével kalózkodom (nem, nem, tud róla, előzékenyen beeresztett a hálózatába), mivel a család férfi tagjai unokatesókkal és Tibor-nagyival a Balatonon lógatják a lábukat, ami internet-szempontból csak azért lényeges, mert a saját kis mobil-internetünk ilyenkor a családfenntartóval nyaral. Mi csajok B-n tengődünk őrült pasihiányban, na jó, nem, Papás-nagyi segedelmével én remekül szórakozom, hogy aztán friss és kisimult legyek, mire csütörtökön egyesül a család. Akkor még egy kicsit pacsálunk a Balatonban, de jövő héttől indulnak a munkás hétköznapok, vagy valami olyasmi, khm. Addig viszont millió puszi nektek, és köszönöm, hogy hiányzom, hüpp-hüpp!

Kieg.: Kuka, remélem, jobban vagy! :-DDD

Tetszik

Itt a "nyaralóban" éppen babazenés-zeneovis programhetet fogtunk ki, ami nekem nagyon-nagyon tetszett. Rebekának és Beninek is, ami szintén az érdemeit erősíti. Álljon hát

itt 

a honlapjuk címe, és bocsássatok meg a "reklámért". A linket oldalra is kiteszem, mert olyan nagyon szimpatikus a rendszer és Ági, aki a motorja az egésznek (nem mellesleg a 3. babájával 35. hetes terhes éppen, le a kalappal, innen is üzenem, mert a programot  így is sokunkat - na jó, engem mindenképpen - megszégyenítő fittséggel és lendülettel csinálta végig).

Dentálhíradó

Csak az utókornak: ma kiesett végre a jobb alsó kettes. Csak a szerencsén múlott, hogy nem a fém csúszda verte ki a medencében, az ugyanis az első egyes metszőket találta el, de talán ott sem történt komolyabb baj, majd hétfőn kiderül, ha eljutunk fogorvoshoz :-S. (Hurrá, igen, nyaralunk!)

Kedvesek vagytok!

Tényleg, mindannyian! Szerencsésen megérkeztünk, két nap alatt. Na nem tartott azért ilyen sokáig az út, hanem úgy döntöttünk, hogy mégis inkább Sz felé vesszük az irányt, kikerülve az M1-est, és megörvendeztetve sz-i (Tibor-) nagyit. Szóval ott aludtunk (kár hogy nem olvastam kukakartárs felajánlását a híddal meg a macis bébidollal, igazából ez utóbbi izgatja a fantáziámat...), és ma délelőtt kényelmesen hazagurultunk az M7-esen kerülve. 

Az sz-i megálló beiktatásának más haszna is volt: sz-i (Tibor-)nagyinak jár a Nők Lapja, így elolvashattam a remekbeszabott nyílt örökbefogadásos cikksorozat eleddig utolsó opuszát is. Rettegjetek, fogok rá reagálni, de előbb alszom egy jót, abból baj nem lehet. 

Most látom csak...

...hogy milyen rég adtam hírt magunkról. Eléggé zajlik az élet, készülünk oda haza, már csak kettőt kell aludni, illetve jó volna kettőt aludni, sőt eggyel is kibékülnék, mert a kisgyerekes családok egyes számú Murphy törvénye sajnos ránk is igaznak bizonyul: a gyerekek lebetegedtek. Benjámin újra beszűkült egy kicsit, így most megint sprézni kell pár napig, remélhetőleg rendbe jön tőle, Rebeka pedig nagyon meg van fázva, miközben ezerrel fogzik és nem alszik jól éjszaka (amitől én ugye rosszul, illetve szinte egyáltalán nem alszom).

Kezd rajtam amúgy is elhatalmasodni a szokásos utazás előtti pánik (PTP). Próbálom átgondolni, hogy mit is kell pakolni, meg hogyan is, és milyen évszakra, de azt hiszem, maradok mind a négynél. Közben pedig lopom az időt, hogy egy kicsit pihenni is tudjak, mint most is például, hogy Rebeka végre alszik, és - milyenazilyennekgyerek-anya lévén - Beninek megengedtem, hogy kicsit játszon a PS-ön. Nyilván csak azért, mert PIHENNI AKARTAM!

Kreáltam magamnak egy digitális vagy milyen aláírást is, megtetszett a csajoknál a Horgo-blogon, és az egyikre ráklikkelve betöltött a weblap.

Azt hiszem, nem az időt lopom, hanem a napot, legközelebb már valószínűleg csak Magyarországról, vagy talán majd újra Németországból jelentkezem, bírjátok ki! :-D Most futok tovább a dolgom után. Puszi nektek.

Apák Napja

Avagy Christi Himmelfahrt (elnézést a hívőktől, de ezen a megnevezésen mindig nevetnem kell: mintha lifttel ment volna). Ennek örömére négy napos a hétvége, már akinek persze, iskola mindenesetre holnap sincs, szóval nekünk az.

Kirándulni voltunk néhány barátunkkal, akikkel nagyon szeretünk együtt lenni, de valahogy utoljára pontosan egy éve találkoztunk. Hiába, mindenki szalad a saját dolgai után, az idő pedig elröppen közben. A lényeg, hogy az idei apák napján újra összejöttünk, és - a mocskos, nyirkos, nyálas és hideg idő miatt - múzeumba vittük számos gyerekeinket. Volt valami halvány, derengő sejtésünk, hogy ezt lehet, hogy mégsem ma kéne, de elnyomtuk a baljós belső hangot.

Nem kellett volna. Kb. másik háromezernek jutott eszébe ugyanez a korszakalkotó ötlet a mai napon. Ennek örömére a mieink, akik a fiatalabb korosztályt képvisleték (és összesen heten voltak), semmihez nem fértek hozzá, mert a nagyok (ahogy - nem mellesleg - a szüleiktől tanulták) szépen félretolták őket, vagy egyszerűen csak nem vettek tudomást létezésükről. Ennek folyományaként persze a mieinken eluralkodott a totális frusztráció - ezt némi büfézéssel próbáltuk oldani.

A két csecsemőkorú csaj (Rebeka és egy másik kislány) a higgasztóbüfézés után nyomban elaludt, így mi, anyukák a kiállítás egy részét kihagytuk, és míg a csajok pihentek, mi britttt tudósokat megszégyenítő igazságokra bukkantunk. Miszerint például, hogy az épületben elhelyezett kettő darab liftet szinte csak és kizárólag egészséges, életerős fiatalok használták, minek következtében az egészséges, életerős, ámde lépcsőzni nem tudó csecsemők hosszasan várakozhattak szüleikkel, mire végre használhatták ezt az alkalmatosságot, a szép számmal jelen lévő, életerős, ám sajnálatos módon nem tökéletesen egészséges, tolókocsiba kényszerült "liftsors-társakkal" karöltve*. Mindezek alapján megállapítottuk továbbá, hogy a múzeumban a legnagyobb attrakció a lift és annak szakszerű használata volt. Próbáltunk némi etológiát is vinni a dologba, de sajnos a majmok liftet még esetleg, ámde babakocsit garantáltan nem használnak, így csak a megérzéseinkre hagyatkozhattunk volna e témában, ez viszont méltatlan a britttt tudósok babérjaihoz.

A végső koklúzió rövid, de velős: csak a hüjjeeee, az megy apák napján, noch dazu babakocsival nyilvános helyre. A gyerekekkel szemben az adu ászt gyorsan ki is játszottuk, hogy minél előbb szabadulhassunk ebből a kellemetlen helyzetből: hazafelé megálltunk a McDonald'sban. Ahol egyébként sokkal, de sokkal jobban szórakoztak, egy szerény vacsora ellenében. (És mi is beszélgethettünk végre, relatíve nyugodt körülmények között, tökéletesen akadálymentesített terepen. Jövőre grillezünk, bármennyire is utálom az egyenspaßt).

*Egyszer el is szállt az agyam, íme a beszélgetés, nyersfordításban (szitu: azt mondtam a kb 10. teli lift után, hogy a 11.-be, akármi is van, márpedig én betolom a babakocsit. Így is lett, ember és Beni még integettek, hogy eggyel följebb találkozunk):

Férfi: Még van hely, befér ő is (nem a gyerek, a férj :-S - a szerk.)

Én: Köszönöm, de ők tudnak lépcsőn is közlekedni.

Csend.

Kislány: Igen, babakocsival nem lehet lépcsőzni.

Én: Igen, babakocsival majdhogynem lehetetlen lépcsőzni. Lépcsőzni csak két egészséges, járni tudó lábbal lehet.

Mééééééééély csönd.

Autó

Annyira, de annyira utálok ma autót vezetni, hogy egész nap egy jó kis fröcsögős autós posztot fogalmazgattam magamban. Hogy pl. miért kell ütődött módjára közlekedni, a 30-as zónában 60-nal menni, hogy azután a várost elhagyva is 60-nal cirkáljunk a 100-as utakon, meg hogy miért kell a nyanyáknak és a yuppieknak egyaránt pont arra a néhány családos parkolóhelyre állnia, ami még jó, hogy van (és nem kéne olyan hosszasan magammal vonszolnom a csücsit), meg hogy a férfiak miért éreznek minden alkalommal késztetést arra, hogy bizonyítsák, hogy (lehet, hogy az autóm nekem jobb, de) a micsodájuk nekik nagyobb...

Szóval fortyogtam magamban, miközben próbáltam mindent elintézni, amit kellett, persze mindenhez autóban kellett ülnöm, falnom a kilométereket, avagy néha csak nyammogni rajtuk. Benivel elkéstem a Ballschuléból, ami nem gáz, de utálok késni is, ettől még feszültebb voltam, hogy én mindig a fittipaldikat fogom ki, főleg, amikor sietnék.

Végre megérkeztünk, csomag leszállítva, kiszállítva, beküldve, ülök vissza az autóba, adnám a gyújtást, erre bummmmmm. Hát nem belém tolat?! És ugrik kettőt a kocsim körül, majd közli, hogy nincs semmi, akkor ő menne is. Mijafrancvan? Én még föl sem fogtam, hogy ez hogy történhetett, és hogy valaki tényleg belém tolatott, miközben én parkoltam, sőt, a nőt láttam beszállni a kocsijába, szóval hogy nézhet el egy parkoló autót, főleg, ha az egy 2,5 tonnás monstrum? Kéne-e még-e az ilyennek-e vezetni-e?

Bajunk nem lett, a kocsinak sem sok, úgy tűnik. Erős a gyanúm, hogy ez a büntetésem, amiért szidom a többit. Na de hát mit tegyek, ha, amint a fenti eset is mutatja, tényleg hüjjéééék....

Párizs

Egész idő alatt (mind a három nap) ez járt a fejemben. Annyira, de annyira hideg volt és esős, hogy rég fáztam ennyit. Ettől függetlenül rendületlenül koptattuk a szokványos turistaösvényeket, illetve metróüléseket.

Miután megérkeztünk a szállodába, rövid kényszerpihenőt kellett beiktatnunk, míg a bőröndben elázott cuccainkat - amik egyébként még így is kevésbé voltak vizesek, mint a rajtunk lévők - megpróbáltuk egy vasaló és egy hajszárító segítségével szárazra varázsolni. Nem sikerült, de a metropolisz vonzása legyőzte didergésünket és belevetettük magunkat a turistaéletbe. (Ha valamelyikőtök megnézi a képeket: figyeld a felhők drámaiságát is, nem csaltam. Na jó, csak éppenhogy, hogy az is "átjöjjön".)

Kezdtük az Eiffel toronynál, első metrózásunk még könnyű, bátortalan, átszállók nélküli célpontjaként. Nekem ez mindig stresszes: az egyetlen drive-om a torony közelében, hogy hogyan játszmázzak úgy, hogy semmi esetre se kelljen felmennem rá. Ezúttal az idő rövidsége és a kígyózó sorok is az én kicsinyes célomnak kedveztek, így hát sikerült emberemet gyorsan meggyőzni arról, hogy hajózni a Szajnán most sokkal klasszabb volna, nem beszélve arról, hogy rövidebb a sor és fedett a hajó. (Apropó, khm, á propos, sorok. Sehova nem mentünk be, ahol kígyózó sorok voltak. Ez egyszerűen nem fért bele a 2 fél és egy egész napba, szóval csak kóvályogtunk és a sablonos helyeket próbáltuk végigjárni. Majd tizenöt év múlva, mikor legközelebb arra járunk talán, akkor hosszabb időre megyünk. Talán.)

Szóval hajóztunk a Szajnán, meglestük a Notre Dame-ot, és aztán élveztük az első éjszaka nyugodt alvását; nekem úgy kellett ez már vagy hat hónapja, mint egy falat kenyér. Másnap nekibátorodtunk a metrónak, Concorde - Louvre - Defense - Etoile - Pigalle - Montmartre kombóban. Ó, és igen, a Rodin múzeumban kezdtünk, ehhez én ragaszkodtam. Szerencsére itt nem kígyóztak a sorok (érthetetlen, de örvendetes), sőt. Élvezhettük majdnem teljes nyugalomban, amit az Invalidusok dómjáról már nem mondhattunk el (pszt, 9 euró a belépő - a Louvre-ba is ennyi, érzitek az aránytalanságot, remélem, és véleményem szerint egyáltalán nem éri meg - elnézést mindenkitől, aki másképp gondolja).

Harmadnap elmentünk a Pere Lachaise temetőbe, oda régóta vágytam (mint látogató, nem mint lakó, persze). Megtettük az obligát köröket, jártunk Nagy Imre jelképes, és Jim Morrison tényleges nyughelyénél, megpróbálva lólépésben még másokat is "meglátogatni". A temető nekem nagy élmény volt, Párizs lüktetésében a nyugalom szigete, és érdekes az a sok kis "kripta-házikó", ahogy egymás hegyén-hátán sorakoznak, mintha valami mesebeli faluban jártam volna.

A metrózás maga is élmény volt, Pétert állandóan az foglalkoztatta, hogy vajon hány vakondok kellett ahhoz, hogy egy ekkora labirintust vájjon a föld alá, míg én azon gondolkodtam, hogy kerekesszékkel, vagy akár "csak" babakocsival vajh' mit csinálnak az emberek. Persze a harmadik napon megtaláltam a választ: nem metróznak.

Megállapítottam azt is, hogy a franciák rengeteget fejlődtek idegennyelvi kommunikáció terén, és hogy még mindig mindent értek franciául, bár beszédben már csak a "Me Tarzan - You Jane" szintet hozom. Mellesleg bőven elég volt, és ha mégsem, azonnal váltottam angolra, ami mindig kisegített, nem úgy, mint tizenöt éve.

Ahhhhh, Párizs, szürke volt, kicsit kopottas a szürkeségben, barátságtalanul esős, de valahogy máris újra vonz. Lehet, hogy nem várok újabb tizenöt évet a következő látogatással. Végülis, TGV-vel 3 óra alatt ott voltunk. Új idők, új távlatok.

Út

Ezen is túl vagyunk szerencsésen. Megérkeztünk, sőt már rend is van a lakásban. Már amennyire rend szokott lenni. A beharangozott hókáoszból mifelénk semmi nem lett szerencsére, de másik két tartományban örülhettek a gyerekek, mert rendkívüli szünetet rendeltek el az időjárás miatt. Egyébként a hó hozzánk is megjött, rég nem látott mennyiségben, de kegyesen csak miután megérkeztünk. Azóta viszont lehet élvezkedni, hógolyózni és szánkóval iskolába menni.

Ja, és az utazás előtti estén még a Fogtündér is meglátogatott minket. Jöhetne mégegyszer, mert szegény Beni mindent csak aprítva bír enni, az első kettőből csak egy esett ki neki, a másik behúzódott középre és ott mozog tovább, de olyan ragaszkodó fajta, nem akar kiesni.

Köszi mindenkinek, aki gondolt ránk!

Visszaszámlálás

Naplóbejegyzés 2010 májushoz: a házban van kávé, laktózmentes tej, pelenka 4-9 kg-ig, popsitörlő. Decemberhez: csomagolópapír, díszszalag és ajándékzacskó van, SOOOOOOK.

Bevásárlólista: csípős és csemege kolbász, téli szalámi, fekete libamájas, unicum, egy kicsike trappista sajt és parenyica.

Így indul a visszaszámlálás. Holnap indulunk Németországba és májusig valószínűleg nem jövünk. A házat ennek megfelelően össze kell pakolni, és át kell gondolni, hogy hogyan is csomagoljak, hogy a gyerekeknek kéznél legyen meleg ruha és takaró, mert nagyon zord időjárást jósoltak holnapra (már mára is, ehhez képest Münchenben még csak eső esik, ami biztató, bár holnapig ez még simán átcsaphat a horror havazásba).

Sok mindent összepakoltam délelőtt, már csak a ruhák vannak és a szendvicskészítés, amit a legjobban utálok az egészben, de a legfontosabb, mert amint kigurulunk a kapun, hirtelen mindenki éhes lesz, és ezt az éhséget ezer km-en át lesz lehetetlen csillapítani. Szóval. A Beni szalámival szereti de sajt nélkül, Péter szalámival és sajttal, nekem gyakorlatilag mindegy, én vagyok az egyetlen, aki az izgalmaktól nem fog tudni enni.

Most nagyjából itt tartok, amikor az HBO-n pont a Valami Amerika 2 megy, ez jó, mert éppen annyira szétáll az agyam, hogy kell egy kis pihenő. Rebeka nyűgös, pedig most jó sokat aludt, vagy éppen azért, ezt most nem tudom eldönteni.

Így tehát elindult a visszaszámlálás, holnap hajnalban indulunk, amit már alig várok, de jó volna azt is tudni, hogy ez a három hét mitől múlt el olyan gyorsan.

Nagy utazás

Az ide-oda utazás mindig komoly feszültségeket szít közöttünk. Nem volt ez másképpen most sem. Sikerült azonban idejekorán (24-e helyett 22-én) elindulnunk, a szokásos ajtócsapkodós-hevesen üvöltözős-kiborulásos nagyjelenet után, és sajnos idén konstatáltuk, hogy Benjámin bizony már nagyon is vágja, hogy anya és apa most mennyire nincs jóban. A kocsiban aztán kisimulnak a vonások, kezdődhet a csicskázás.

Mert aki az anyósülésen ül, az a csicska, ugye (idézet Zsutól). Namost. Én ülök az anyósülésen, elemózsiás kosárka hátul, a két gyerek között a pelenkázótáska mellett-alatt-fölött valahol, a mese-dvd-k környékén. Plusz a levetett télikabátok tengere, na mindegy, szóval tele vagyunk, mint a déli busz. Én meg a csicska.

Húúúú, a karikagyűrűm. Tessék, itt van, elhoztam neked. Anyaaaaaa, berakod nekem eeeeezt? Mindjárt, ha kiértünk az autópályára, addig nem tudok forgolódni, mert rosszul leszek. Oá-oá-oá. Jójó, tudom, idő van, éhes vagy, csinálom, rázom, keverem, kapod. Anyaaaaa, éhes vagyok. Itt egy szendvics. Oáoáoáoáoá. Ez neeeeeem jóóóóóóó, ebben van sajt is. Naaaaaaa. Én sajt nélkül kérem. Jó, már nincs benne, megettem.

És akkor leveszem a bakancsomat. Fogom a pelenkázótáskát és az elemózsiás kosárkát, miközben kicsatolom magam és háttal menetiránynak félig felállok, hogy rá tudjam őket pakolni az anyósülésre. Ezután hátramászok, eltakarítom az útból a télikabátokat, beülök a két gyerek közé, betolom Rebes szájába a cumisüveget (előnye is van annak, ha az ember nem szoptat), majd a másik kezemmel beteszem a mese-dvd-t a lejátszóba, megkeresem AZT a gombot, és próbálok úgy szemezni a lányommal etetés közben, hogy ne forduljon fel a gyomrom. No, nem tőle, ez nyilvánvaló, de nagyon nem bírok hátul utazni autóban.

Rebeka végzett, szinte rögtön el is alszik, én fellélegzek, meredten bámulok előrefele, hogy elmúljon a rosszullét. Ezúttal szerencsém is van, lassan már enni is bírnék. Kiszolgálni a többieket és magamat nehezebb a hátsó ülésről előre nyúlva, mint fordítva. Most már inkább maradok hátul, vállalva a nehézségeket, mert Beni megkaparintotta a kezemet, és bizony nem engedi, örül, hogy hat év után végre mellette ülök. Van több jó oldala is annak, hogy kistestvére született.

Kétszeri megállás és 10 óra utazás után végre megérkeztünk ide-haza. Jöhet végre az ünnep, remélem egy kis hó is jut még majd nekünk, mert nagy volt a csalódás, hogy szinte mind elolvadt, ami az elmúlt napokban esett.

A nagy karácsonyozás előtt azonban én még alszom egy nagyot, és megpróbálom helyrerázni felkavarodott gyomromat, hogy újult erővel fogadhassa be az ünnepi menüsorokat.