Ez a nap más...

Ez a nap megint más... Rebeka ma 3 éves! Isten éltessen Muncu! 

Hihetetlen, hogy csak 3 éves. Mindig nagyobbnak tűnik. Méretre is, khm, és okosságra is. Komoly diskurzusokat lehet vele folytatni, 2 nyelven. Humora van. Mindig viccel. Egyszerűen okos, na. És csodaszép. Mint egy mosolygós őszibarack. No meg hisztis. Mert hát azért mégiscsak 3 éves. 

Elkezdte az ovit, imádja. Csacsog reggel, mikor megyünk, csacsog délután, mikor jövünk. Kivéve, ha éppen akkor ébredt, amikor odaérek érte, mert akkor nagyon kaka kedve van és hisztis. De ha elmúlt, akkor csacsog újra. Jaj, nem is tudom, mit írjak. Csak nyálas áradozásokat tudnék, azt meg nem akarok. 

Meg köszönetet is mondanék, mondok is újra, mindenkinek, akinek ezt a csodacsajt köszönhetjük, de ez meg (már a köszönet) szülinaptól független. És minden egyes nap átsuhan a fejemen. 

_________

Más. 

Hosszú volt a nyár, igen. Nem jelentkeztem, tudom, de... Nincs de. Lusta voltam, na. Munka után átadtam magam a semmittevésnek, a gyerkők egy hónapig Magyarországon voltak apával meg a nagyszülőkkel. Én pedig kihasználtam, hogy egy kicsit lustulhatok munka után. Aztán én is Mo-n voltam egy hetet, gyerkőkkel a Balatonon, majd vissza és újra munka és iskolakezdés és óvodakezdés. 

Ó, majd elfelejtettem. Beni magyar bizonyítványa szuperre sikeredett: Csak nyelvtanból kapott négyest, minden másból ötöst! Nem is tudom, mivel érdemeltem ki két ilyen szuper gyereket (broáááááááf, ez már túl nyálas, elnézést). 

_________

Más.

Rebes, Rebce, Rivka, Muncu, Manci, Boszorkány, Nunus, Bogár, Rebeka 

ISTEN ÉLTESSEN!

Hüpp

Nincs visszaút

Aláírtam tegnap a szerződést, felmondtam a mostani lakást. Ez volt a legnehezebb. Nagyon hálás vagyok a főbérlőnek, hogy kiadta nekem a lakását úgy, hogy nem volt munkám. Oké, a férjem kezeskedett, de akkoris. Kb. 30 lakást néztem meg, a felére igent mondtam, a végén már gondolkodás nélkül bárhova beköltöztem volna, csak hagyják. Aztán lett ez a lakás, a béke kis szigete, amit nagyon szeretek, ráadásul. Szóval nehéz volt, de nagyon megértő volt a főbérlő, egyetértett velem, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhattam elmenni, és biztosított affelől, hogy nincs harag. Azért mégis kicsit nehéz a lelkem, de túl vagyok a nehezén. Költözés? Mi az nekem. Höhö. 

Beni egyébként nagyon örül, emlékszik a lakásra és ő is várja a költözést. Ha minden klappol, akkor lehet, hogy már április 1-gyel mehetünk. 

Apróbetűs. 

Khm. A férjem. Igen. Tartozom talán az igazsággal. Szétmentünk. Pontosabban én döntöttem úgy, hogy nem megy tovább. Gabikának a Gólyahírnél szóltam, itt mostanáig nem mertem leírni, Rebeka életetadója miatt. Nagy csalódás lesz ez neki. Sajnálom. Ha olvasod: A gyerekek egész jól viselik, Rebes is rendben van, az apjukat relatív rendszeresen látják, ugyanott lakunk, egy városban, szóval a láthatás lehetősége sem térben, sem időben nem korlátozott. Sokmindent csinálnak együtt. 

Tessék, egy újabb coming-out. Remélem senki vasárnapját nem rontom el vele. (De hülye vagyok, mit gondolok én, hogy ez bárkit is komolyabban érdekelne :-DD)

Kettő

Ez a nap is eljött. Két éves lett. Kettő egész. Repül az idő, komolyan. Na jó, nem tudok nem elérzékenyülni... Ahogy az egy, úgy a két év is mérföldkő. Nem jár, hanem futszalad, nem gügyög, hanem beszél, és legfőképpen egyedül öltözik: 

Pont, pont, vesszőcske, készen van aaaaaaaaa ......... TOJÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁS!

Menjünk Bélához*! Rebeka Bélánál kakil! 

[este 9 körül] Anya, nem alszunk, jó?

Megyek iskolába.

stbstb.

* Béla a Tagesmutti, és eredetileg Isabella névre hallgat... Bizony, az én lányom magától ilyen okos és leleményes, nem segítünk, mi csak hagyjuk kibontakozni... 

És milyen gyönyörű: 

Isten éltessen Rebeka!

Pásszentos

Hiába, tavalyi darab*. 

(Tudom, a rongy lenne az ütősebb és eredeti kifejezés, de ezt nem venném a számra e szent body-val kapcsolatban :-D)

Kezd sok lenni a "jóból"

Akartam írni egy találkozásról, ami ma történt, egy idős nénivel, bazsalygott Rebussal (ly? j?) és 5 percben elmesélte, hogy már van egy 3 éves dédunokája mert a kisunokája a középsuliban terhes lett. A babát a szülők nevelik, nem akarták otthonba adni...

...de éppen ekkor hányta össze magát Beni. Kezdek, kezdünk besokallni... Valahol hiba van a mátrixban.

Kötődés

Ahogy nyílik ki a világ körülöttünk és találkozunk egyre több emberrel úton-útfélen, úgy csillantja meg Rebus egyre jobban a kis személyiségét: első találkozásra bárkihez odamegy és minimum megöleli, de leginkább hozzábújik. Bárkihez, vadidegenhez, aki mosolyog és köszön neki. Ettől persze mindenki elolvad és odavan. Azt hiszem talán, hogy én is, de ebben nem vagyok biztos. Magyarázhatnám, hogy neki ez maga a köszönés, hiszen ezt csináljuk mi is, amikor felébred is kivesszük a kiságyból, vagy megérkezünk a bölcsibe érte, és egyáltalán, ezt így látja és tanulja, és kész. 

Mardos a kétség, ha őszinte vagyok, és lehet, hogy keresek valakit, aki brittttt tudós a témában, mert valahogy az ambivalens kötődés réme mindig ott lebeg a szemem előtt, és hülyén érzem magam minden alkalommal, mondván, biztos azt gondolják, hogy szegény kislány nem kap elég szeretetet otthon, azért bújik mindenkihez. Egyébként tök cuki, amikor a bátyját, vagy egy másik, hasonló korú babeszt ölelget.

Amúgy viszont gondolhatom azt is, hogy sziklaszilárd kötődés mellett mer csak egy egyéves idegenekhez így odamenni. Biztosan tudja, hogy a világ rendben van körülötte, őt szeretik, úgy általában, mert otthon így van, és akkor a világban sem lehet másképp, hiszen az otthon maga a világ. Sőt, ha anya kedvesen mosolyog az emberekre, akkor aztán százszázalék, hogy minden oké, de ha mégsem, anya ott van mellette, tehát mégiscsak minden rendben van.

Eléggé itt motoszkál ez a fejemben. És igen, persze, hogy az örökbefogadás ténye még fel is erősíti a félelmeimet és a bizonytalanságomat. Segítsetek, mit gondoljak. Aggódjak vagy nyugodjak meg, keressek szakembert vagy örüljek, hogy ilyen kis szeretetcsomagom van? 

Egy éve

http://www.youtube.com/watch?v=gm_5gcH4vEI&feature=player_embedded

Ígérem, ebben a hónapban többet nem bőgök. De a gyerkők lefeküdtek, a fiúk sportolnak, szóval most lehehehehehehet. Pont egy éves a pecsét azon az íráson, amely szerint örökre hozzánk tartozik, a mi kis örökbabánk. 

Kedves életet adónk, ha olvasol, tudd, hogy minden nap gondolunk rád, soha nem fogunk elfelejteni, és kívánunk neked csodaszép és boldog életet. 

Ígértem, hogy reagálok

Szóval igen, elolvastam a legutóbbi NL cikket is a témában. Először arra gondoltam, hogy megpróbálok felülemelkedni azon, hogy már megint sikerült két, a civil szervezetek irányában negatívan elfogult érintettet megszólaltatni, de nem tudok elszakadni ettől, bár legalább a csúsztatás mértéke mintha már kisebb lett volna, még ha ott is van a cikkben újra. 

A riport, vagy cikk, vagy szösszenet (nem, ez túl kedves szó, itt most nem használnám), vagy nem tudom, minek is nevezzem (elég összecsapottnak tűnik, de ki nem szarja le, hiszen ez a szent NL), szóval az írás, azt hiszem, ez a legjobb, már nem csak az örökbefogadó családok és a civil szervezetek lejáratásáról szól, hanem az "átlag" olvasót is hülyének nézi: 

Most komolyan, van közöttetek olyan, aki úgy gondolta, hogy egy életet adó, aki örökbe adja 1, 2, x gyerekét, ezt a döntését az életének egyetlen egy pontján sem, SOHA nem bánja meg? 

Vagy van esetleg olyan, aki azt gondolja, hogy a megbánás azért jön, mert az örökbeadás civil szervezeten keresztül történt (ha már, ugye a visszásságairól szólna a cikksorozat)? Hm? 

Biztos vagyok benne, hogy az örökbeadás az örökbeadónak a legnehezebb, szerintem ezzel minden épeszű, aki a témán már gondolkodott, tisztában van. Aztán nehéz lesz ez az örökbeadottnak, élete több pontján is valószínűleg. Csak nekünk, örökbefogadóknak szép és kerek egy ilyen történet, egyes-egyedül. Igen, tádám, ki gondolta volna - persze az oknyomozó (???) újságírónőkön kívül -, hogy ettől a döntéstől az életet adó (és talán közvetlen, beavatott hozzátartozói) legalább egyszer élete során szenvedni fog... 

Persze, tudom, hogy kell a népnek sok sztori, amiben bűn, megbánás és tragédia van. Én is szívesen olvasnék még több történetet az életet adók szemszögéből is (esetleg nem csak azért, hogy csámcsoghassak a civil szervezetek "kizsákmányoló" tevékenységén), főleg, mert színezi a világot, ami (ismét tádám, és ki gondolta volna) nem fekete és fehér. Ám itt jön a képbe pl. a mindkét megkérdezett által újra megcsengetett elmarasztalás és negatív felhang - akármelyik - civil szervezetről is legyen szó, amitől a cikk és a lap megint tökéletesen hiteltelenné vált. 

Az még idekívánkozik, csak hogy ne mindig kritizáljak már, hogy ebben a cikkben legalább van egy mondat, ami - végre és valóban - elgondolkodtató, és amire valós szívfacsarást lehetett volna építeni, ha át tetszettek volna gondolni: az egyik riportalany megjegyzi, hogy bárcsak inkább vetette volna el... 

Van egy olyan érzésem, hogy egy ilyen nehéz válaszút előtt álló várandós ezután a cikksorozat után inkább az abortuszt fogja választani. Hurrá és köszönjük a hasznos munkát.

Én komolyan nem értem...

... hogy miért jó az valaki(k)nek, ha elhitetik rólam (rólunk) a világgal, hogy ármánnyal és fondorlattal jutottam gyerekhez egy gonosz és ördögtől való civil szervezet hathatós közbenjárásával,

... hogy emiatt miért én érezzem magam rosszul, amiért civil szervezet segítségével fogadtam örökbe,

... hogy egy újság miért "avat szentté" valakit, aki a játékszabályokat megszegve, gyakorlatilag többszáz embert beelőzve jutott gyerekhez,

... hogy ezzel a valakivel miért állítja szembe - kissé cinikus éllel - azokat az embereket, akik nem ezt tették, és hiszik, hogy úgy helyes,

... hogy kinek az érdeke az, hogy ennyire rossz színben tüntessen fel civil szervezeteket, amelyek valójában segítő szándékkal jöttek létre,

És még sorolhatnám.

Én megértem az örökbeadókat, mindenbe belekapaszkodnak, segítségre van szükségük, kiszolgáltatottak és valóban szemétül bánnak velük sok kórházban. Orvosi titoktartás elenyészve létezik, a védőnőket nem tudom, kötelezi-e egyáltalán valami erre. Hiszem, hogy nagyon komoly vívódás eredménye a döntésük, minden tiszteletem az övék ezért, és abban pedig biztos vagyok, hogy nincs két egyforma történet.

Én megértem az örökbefogadókat, tudom, milyen az, mikor ez az egyetlen lehetőség. Egy kicsit tudom milyen várni, tudom, hogy mindent megtennénk azért, hogy legyen. És hogy sokan az újságírók kolléganője helyében ugyanezt tettük volna, vagy szívesen fizettünk volna a nőgyógyászunknak, hogy "segítsen". De nem kürtöltük volna világgá, főleg nem úgy, hogy közben alázzuk azokat, akik azt mondják, hogy ez nem egészen tisztességes, még ha tökéletesen törvényes is. Arról most nem beszélek, hogy igen sokan vagyunk olyanok is, akik mindezt nem tették volna meg.

Én megértem a civil szervezetek törekvéseit is. Sőt, hiszek abban, hogy valóban ellenőrizhetőbb, tisztességesebb és ezáltal mindenki számára jobb lenne, ha csak rajtuk keresztül lehetne nyíltan örökbe fogadni. Tudom, hogy segíteni akarnak minden életet adónak, de ezzel együtt a babára várók érdekeit is képviselniük kell, ami őrült nagy ellentmondás. Mégis, a lehetőségeikhez képest szerintem igenis jól végzik a dolgukat.

Lehet azt mondani, hogy nem kellenek a civil szervezetek (nem tudom, hogy ez kinek és miért lenne jó, főleg, hogy nonprofit szervezetekről van szó, nem tesznek el őrületes állami pénzeket támogatás címen, pl.), és akkor szabad a vásár. Indulhat a licit, az ármány és a cselszövés, aminek mindenképpen az a vége, hogy "nekünk, csak nekünk add a gyereked!"

Végezetül csak egy újkeletű közhely álljon itt:

Köszönjük, Emese.

No?

Ma újra megjelent a Nők Lapja. Nincs benne semmi. De még egy fia olvasói levél sem. Most akkor?

Tisztelt (?) ...

Döbbenettel olvastam cikksorozatuk második részét. Egyetlen szó jutott az eszembe, miután végigolvastam: gyalázat. A címadástól az utolsó sorig azt sugallmazzák, hogy az embertelen bánásmód a civil szervezetek számlájára írható, miközben maguk is leírják, hogy ez NEM így van: a kórházi alkalmazottak viselkedtek gyalázatosan a kismamával. Az, hogy a kórházakban embertelenül viselkednek a babájukról lemondó szülőanyákkal, sajnos ismert és sajnálatos tény, ugyanezt a bánásmódot megkapják az abortuszra várakozók is, de mindez semmit nem mond a nyílt örökbefogadásról. Igen, csak emberségen múlt volna. De az emberséget a kórházi dolgozók tagadták meg és nem a nyílt örökbefogadással foglalkozó civil szervezetek. Azonban az önök "frappáns" címadásának és kiragadott idézeteinek hála, a köztudatban pontosan a sugalmazott - ám merőben téves - társítás fog továbbélni a nyílt örökbefogadásról és az azzal foglalkozó civil szervezetekről.

Hadd pontosítsam: A cikkük nem arról szól, ami a címe - Milyen anya az ilyen?! - A nyílt örökbefogadás visszásságai. A címadó mondat egy kórházban, egy védőnő szájából hangzott el, nem a civil szervezeteknél (egyébként ebben az egyben igazuk van, nem megbocsátható). Kiemelés 1.: Gyalázatosan bántak velünk! - a kórházban, nem a civil szervezeteknél. Kiemelés 2.: Mindenütt elutasítottak! - a kórházak, nem a civil szervezetek. Kiemelés 3.: Ki védi az életadó anyát? - az életadó anya védelemre éppenhogy a civil szervezetektől számíthat. Kiemelés 4.: Csak emberségen múlt volna! - a kórház emberségén, embertelenül a kórházak viselkedtek, nem a civil szervezetek.

Ugyanígy valótlan az az önök által tényként beállított, ám téves információ, mely szerint civil szervezeten keresztül történő örökbefogadás esetén a vérszerinti anya nem találkozik az örökbefogadókkal. Ez sem így van. A kismama, akiről szó van a cikkben, biztos, hogy nem civil szervezettől kapott ilyen információt. Ezt ugyanezen cikkben Mórucz Lajosné is elmondja önöknek, önök ezt le is írják, és mégis képesek olyan csúsztatásokkal élni, ami minden jóérzésű és béketűrő embernek felforralja a vérét. A cikkben szereplő történet pozitív kicsengésű, semmi köze nincs a civil szervezetekhez, sőt, az akármilyen úton történt nyílt örökbefogadás szerencsésen lezárult (ismét titok, hogy milyen módon, pedig ez lényegi információ lenne, ha már a tudás terjesztése a céljuk), és visszásságról szó nincs benne. Hogy az édesanya nem a Gólyahír Egyesületet bízta meg, az igazán nem az egyesület hibája. A kismama téves információ alapján döntött úgy, ahogy. Sokkal fontosabb kérdés volna az, hogy a döntését befolyásoló valótlan információhoz hogyan és hol jutott hozzá. Emellett pedig azt felróni az egyesületnek (de akármelyik érintett civil szervezetnek), hogy a születendő babát a sorban elöl lévő, egyébként a kismama által szimpatikusnak ítélt és kiválasztott párnak kívánja adni, érthetetlen és ellentmond minden józan észnek.

Mélységesen elszomorít, hogy ma Magyarországon az önök munkáját nevezik tényfeltáró újságírásnak. Szomorú, hogy egy országos olvasottságnak és kedveltségnek örvendő hetilap ilyen kontár, elfogult és csúsztatásokkal megtűzdelt cikkel (cikksorozattal) jelenik meg, főleg ebben a kényes témában. A cikkük elején emlegetett sok titkot és előítéletet önöknek kizárólag elmélyíteniük sikerült, nem eloszlatniuk. Összességében úgy vélem, hogy cikkük, az előzővel egyetemben inkább árt a nyílt örökbefogadás ügyének, mint használ.

Tisztelt Nők Lapja Szerkesztősége! II.

Köszönöm gyors válaszát, és azt, hogy foglalkozik a témával. Engedje meg azonban, hogy ismét vitába szálljak önnel. Az alaposságot a cikkből nem lehet kiérezni. A cikkből sugárzik a rosszindulat, és az, hogy kizárólag olyan nőket és/vagy családokat kerestek fel, akiken nem segített egyetlen (akármelyik) civil szervezet sem. A másik oldal, azon nők és családok tábora, akiknek igenis megoldást nyújtott bármely civil szervezet segítsége, a cikk alapján önök szerint nem létezik. Pedig - véleményem szerint - ez a tábor a népesebb. A jó néhány levél, amely megtalálta önöket és negatív tapasztalatokról számol be, talán nem reprezentatív minta, főleg cikkük negatív hangvétele után, amely egyértelműen a "panaszosoknak" enged teret.

Ön is írja, hogy sok nő kért és kapott segítséget a civil szervezetektől. És nyilván van, aki nem. Engedtessék meg a civil szervezeteknek, hogy bizonyos esetekben megtagadják a segítséget. Biztos vagyok benne, hogy azokban az esetekben is nyomós indok vezérelte őket, és abban is biztos vagyok, hogy a civil szervezetek életében nem ez a jellemző minta. Továbbra sem lehet tudni, hogy mi az az indok, ami miatt a cikkben szereplő anyuka meggondolta magát - ehhez továbbra is joga van, mint ahogy az Egyesületnek ilyen esetben igenis joga van ahhoz, hogy legalább megkérdezze, mi állt a háttérben. És ha megpróbálta az életet adót rábeszélni arra, hogy mégis rajtuk keresztül adja örökbe a babáját, ahhoz is joga van, hiszen 380 házaspár várakozik nála, akiknek mindegyike azt várja el az Egyesülettől, hogy az ő éredekeit is tartsa szem előtt. Ennek az Egyesület teljesen jogosan próbál megfelelni. És teljesen jogos a felháborodása (amennyiben fel van háborodva), hiszen egy anya, akinek segítséget nyújtott, gyakorlatilag megszegte a játékszabályokat.

A türelem okán pedig ha joga több talán nincs is senkinek, gerince és erkölcse azért mégis van. Az a rengeteg házaspár beállt egy sorba, hogy türelemmel és kitartással érje el a célját, nem pedig egymás lábára taposva, tolakodva harcolja ki magának a jogait. Egy jóérzésű ember nagyon jól felfogja és érti azt, hogy itt miről van szó, sajnálatos, hogy ezt éppen újságíróknak kell magyarázni. Szóval ez igenis igazság kérdése, mint ahogy az újságírás is az kéne, hogy legyen.

Ön szerint a cikk legfontosabb része, amit a kórházról írt. A három oldalas cikkben 2 kérdést tettek fel a kórház osztályvezető-helyettes főorvosának. Ez alapján nekem, egyszeri olvasónak nem "jön át", hogy éppen ez a kérdés kardinális. Sokkal inkább tűnik fel az, hogy a rendszert a Tegyesz szeretné megváltoztatni. Az a Tegyesz, aki állami szervezetként működik, "fejkvóta" alapján (is) kapja az ellátmányt, és a törvény védelmét élvezi akkor, amikor a vérszerinti szülők jogaival százszor inkáb el van foglalva, mint a gyermekek jogaival, azokéval, akik otthonokban vagy nevelőszülőknél, tisztázatlan státuszban és sok esetben instabil érzelmi kötődés mellett élik az életüket, jó eséllyel örök árvaságra ítélve.

Biztosan igaza van abban, hogy a civil szervezetek működése nem problémamentes, de a rendszer működik. Ön pedig a cikkével egy jól működő rendszert próbál meg aláásni, teljesen elfogultan, aminek az oka számomra még mindig nem nyilvánvaló. Abban viszont még mindig biztos vagyok, hogy cikkével a civil szervezetek működésének bajain nem fog segíteni, sőt.

Elnézését kérem, hogy fogadatlan prókátora lettem cikke nyomán a civil szervezeteknek, de igen, fontos ez nekem az érintettségem nyomán, főleg, hogy az élmény még igen friss. Átéltem a folyamatokat nem is olyan régen, amikben rosszindulatnak nyomát sem láttam, csak segítőkészségnek, mindezt - hangsúlyozottan - anyagi vagy más egyéb érdekek NÉLKÜL.

Köszönöm, hogy ismét végigolvasott, kíváncsian várom a folytatást.

Tisztelettel,

Válasz I

Tisztelt !

Az említett riport után rengeteg levél érkezett hozzám, igyekszem mindre válaszolni.

Szeretném Önt biztosítani, hogy a cikk nagyon alapos munkával, minden mondatot és szót alaposan megfontolva született. Gondolkodtunk rajta, megírjuk-e, hogy kolléganőnkről van szó, de úgy véltük, így korrektebb. A cikk elején pedig megtalálja az ő és a szülőanya megismerkedésének rövid történetét.

Ami fontosabb: a sok levél között jó néhány akad (névvel, címmel), ami egyértelműen bizonyítja, hogy a nyílt örökbe fogadás rendszerével súlyos bajok vannak. Az egyesületekről is vannak benne olyan információk, amelyek mellett egyszerűen nem mehetünk el. A jó szándék nem elég, és néha az is hiányzik. Nagy felelősség, hogy mit tegyünk, hiszen sok nő kért és kapott segtíséget a civil szervezetektől, de van, aki nem. A cikkben szereplő anya sem véletlenül döntött úgy, hogy nem bízza rájuk a gyermekét. Ehhez joga volt - bármiféle okból döntött így.

Nem hiszem, hogy az, aki "évek óta türelmesen vár" gyerekre, pusztán a türelem okán, több joggal rendelkezne. Ahogy az egyik nő egy nap alatt megfogan, a másik pedig évek után. Ez nem igazság kérdése.

Sajnálom, hogy a cikk legfontosabb részére nem reagált. Arra, ami a kórházakban zajlik, és ami szintén további lépésekre késztet bennünket. De megértem, hogy mindenkinek az a legfontosabb, ami őt érinti.

Megértésben bízva üdvözlöm:

Helyreigazítás

Nem tudom, miből gondoltam, hogy a Nők Lapja kolléganője jelentkezett a Gólyahír Egyesületnél. Mindenesetre nem jelentkeztek ott, ezért a tévedésemért elnézést kérek. Minden mást továbbra is fenntartok.

Tisztelt Nők Lapja szerkesztősége!

Mint egy, a Gólyahír Egyesület által segített örökbefogadó anyuka az Add nekünk a gyereked című cikkükre szeretnék az alábbiakkal reagálni:

Kolléganőjük története valószínűleg nem mindennapi az örökbeadás esetei között sem. Önök (érthető okból) eléggé elfogultan tálalják a történetet, és sajnálatos módon negatív éllel nyilatkoznak a nyílt örökbefogadást segítő civil szervezetekről: cikkük szerint az életet adók nyomás alatt vannak, így kényszerítve arra, hogy mindenképpen örökbe adják a babájukat. Önök szerint valóban elképzelhető az, hogy azért jön létre egy civil szervezet (nem is beszélve ötről), hogy gyermektelen párokat (több százat) vérszerinti szülőanyák kárára gyermekhez juttassanak?

Miért nem írnak arról, hogy vajon a nagy találkozás kolléganőjük és az ő életet adója között hogyan is zajlott? Ha már a tényeket nem ismerhettük meg, hadd képzelegjek: Odament egy nyilvánvalóan megnyerő, csinos és okos fiatal hölgy egy (talán pánikban lévő) krízisterhes anyukához, bemutatkozott neki tisztelettel, elmondta, honnét szerzett tudomást a helyzetéről… Abban szinte biztos vagyok, hogy kolléganőjük azt sem mulasztotta el megemlíteni, hogy sorban áll a Gólyahír Egyesületnél, ahol véletlenül az életet adó anyuka is regisztrálva van… Ebben Önök nem találnak semmi kifogásolni valót? A Gólyahír Egyesületnek pedig adassék meg az a lehetőség, hogy megkérdezze (talán nem kérdőre vonja) az életet adót, hogy vajon miért is így járt el, amikor egyszer már tőlük kért az életet adó (csakúgy, mint az örökbefogadni szándékozó) segítséget, és a babájának mindenképpen lett volna szerető családja azok közül is, akik már évek óta türelmesen erre várnak (és nem csak a kapcsolataikra építenek).

Véleményem szerint az az állítólagos aggodalom, amivel az életet adó anyukák iránt viseltetnek, éppen kolléganőjük története és a hasonló esetek miatt lenne jogos, nem pedig a segítő szándékú – és évek óta jól működő – civil szervezeteket kellene vádolni nyilvánvaló botorságokkal.

A civil szervezetek törekvései arra, hogy nyíltan örökbefogadni csak rajtuk keresztül lehessen, igenis támogatandó. Csak így van lehetőség a törvényi szabályozásra és felügyeletre. Amennyiben minden ilyen folyamat korlátozások és ellenőrzés nélkül zajlana, el lehet képzelni, hogy milyen folyamatok játszódhatnának le a háttérben, mire egy család végre „egymásra talál“ – amire a kolléganőjük története kiváló példa.

Összességében úgy gondolom, hogy a történet minden résztvevője jobban járt volna, ha ez a cikkük nem jelenik meg: kolléganőjüknek meghagyták volna a csendes – kritikamentes - boldogság lehetőségét, nem állítanának – így névtelenül is – pellengérre egy életet adó anyukát és nem rendítenék meg a bizalmat a civil szervezetekben. Mindennek „csak“ a születendő örökbabák lettek volna a nyertesei.

Mindettől függetlenül gratulálok kolléganőjüknek, remélem a boldogságukat nem fogja beárnyékolni a sok kritikus hangvételű észrevétel (biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben ezek a kérdések és észrevételek felmerültek). Kívánom Önöknek, hogy a jövőben megfontoltabb riportok szülessenek ezen igen kényes témában (is).

Tisztelettel:

stbstb.

A nyílt örökbefogadásról II.

Amit ma Magyarországon szerintem minden hasonló cipőben járó pár tud, az az, hogy pici babára az egyetlen esély a nyílt örökbefogadás. Ennek segítésére léteznek civil szervezetek, a törvény is támogatja ezt az utat, tehát tiszta lelkiismerettel és abszolút járható. Mi is felelmeltük a telefont, hívtuk az első alapítványt, őket. Lepattantunk róluk, mint labda a falról, nem voltak hajlandók szóba állni velünk. Ezt még soha nem írtam le, mert tudom, hogy mennyire bántja azoknak az érzéseit, akik rajtuk keresztül jutottak babához. Én mindenesetre el sem tudom képzelni, hogy ez hogyan sikerült nekik. Róluk egyébként keringenek mindenféle városi legendák, hogy ők a leggyorsabbak, ha bekerülsz a "belső körbe", kb. egy éven belül gyermeked lesz. Biztos így is van.

A fenti szállal párhuzamosan bejelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez is, ez bizonyult történetünk legjobb döntésének. Azt hiszem, a 275. rajtszámmal startoltunk, elképzelhetetlenül hosszúnak tűnt a várakozási idő. Nekünk ez a néhány év gyorsabban eltelt, hiszen van egy vérszerinti gyerekünk, vele szinte repült az idő. Könnyű nem volt, körülöttünk sorra bővültek, gyarapodtak a családok, rengeteg mélypont volt, de egyszer csak megcsörrent a telefon. Ez volt talán a történet legsötétebb mélypontja, ezelőtt nem sokkal döntöttünk úgy, hogy feladjuk, boldogok vagyunk hárman is, másnak ennyi sem adatott meg, szóval megbékéltünk és hagytuk lejárni a meghosszabbított határozatunkat. És a telefon ekkor csörgött. Ma már tudom, hogy ő nem a mi babánk volt, de akkor nagyon-nagyon összezuhantunk. Szerencsére, mert így újult erőre kaptunk, világossá vált, hogy valóban ez a mi utunk, Péter is teljes erővel belevetette magát, újra megszereztük az érvényes határozatot, a történet végét pedig ismeritek.

A hivatalos eljárás a mi esetünkben nagyon gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, ennyi segítőkész hivatalnokkal még életemben nem találkoztam (ezúton is, és újfent köszönjük!), őrült szerencsénk volt, de ez mind-mind csak azt az érzést erősítette bennünk, hogy ez így volt elrendelve, Rebeka nekünk jött a világra, stb. stb., most nem erről akarok írni, bár ebből nekem sosem elég.

Szóval az eljárás az úgy zajlott, hogy amikor az életet adó lemondott a babáról a gyámhivatalban, onnantól kezdve nem volt visszaút a számára. A 6 hét gondolkodási idő bevezetése mögött lehet, hogy jószándék áll, én nem tudok róla elfogulatlanul nyilatkozni, mint érintett. Véleményem, az van van róla. 6 hét egy újszülött babánál őrült hosszú idő. Az örökbefogadó család oldaláról nézve, nagyon nehéz úgy átadni magad a szeretetnek, hogy folyamatosan attól rettegsz, hogy mikor veszik e tőled a dédelgetett babádat, akire olyan sokáig vártál, és akihez tragédiákon át vezetett az út. Aki ezt azonban még az örökbefogadóknál is jobban megsínyli, a baba lesz. Az örökbeadók szemszögéből nézve: ez a hat hét bármire adhat lehetőséget, ha nem nézzük a legsötétebb, "zsarolós" változatot, akkor is előfordulhat, hogy meggondolja magát, ami rendben van, ez mindig benne van a pakliban, de aztán meggondolja magát újra, hogy akkor mégsem, és aztán újra és újra. Aki megsínyli, az ismét a baba lesz. Persze nem kétlem, hogy a legtöbb örökbeadót nem vezérlik ártó szándékok, sőt (!), mégis, ez a törvénymódosítás - hangsúlyozom, szerintem - csak még több keserűséget szül és még több visszaélésre ad majd lehetőséget.

Azt, hogy valaki mindent megpróbál, hogy gyermeke lehessen, meg tudom érteni. Ha azt úgy teszi, hogy tudomására jut, hogy van valaki, aki nem kívánja megtartani a babáját, nekem az is rendben van. De akkor tegye azt tökéletesen magánúton, ne próbálkozzon a civil szervezeteknél, ők nem ezért vannak. Ha pedig ezt valaki úgy teszi, hogy közben sorban áll, akkor pedig lapuljon, mert lehet, hogy törvényes, amit tesz, de - ismét hangsúlyozottan szerintem - meglehetősen gerinctelen.

Az egyik vagy másik civil szervezet segítségével gyermekhez jutott párokat pedig azért kritizálni, mert ők csak "ömlengve" tudnak nyilatkozni az őket segítő szervezetekről egyenesen botorság. Miért ne lenne így? A legnagyobb ajándékhoz jutottak általuk, amiért cserébe a lojalitás a legkevesebb, ami adható. Mert - legalábbis a mi civil szervezetünkről biztosan állíthatom - nincs a játékban anyagi érdek, és a hála a legkevesebb, amit érzek irántuk.

A nyílt örökbefogadásról I. - Béranyaság/Dajkaanyaság

Ma reggel éppen rövidke helyzetjelentést akartam csak adni, hogy hogyan is vagyunk, miután átszáguldott az egész családon egy gyorsvonat, vírus képében (már egész jól, egyébként), amikor is szembesültem azzal, hogy a Nők Lapja egyik aktuális számában megjelent cikk nyomán újra fellángoltak otthon az indulatok és érzelmek az örökbefogadás kapcsán. A cikket sajnos még nem tudtam elolvasni, mert a laphoz nem jutok hozzá (ezúton kérek mindenkit - bárkit - akinek jár a lap, lécci-lécci, el tudnátok küldeni nekem a cikket szkennelve? Se anyunak se anyósomnak nincs szkennere, csak lapja). Szóval benéztem a Gólyahírhez, ahol rögtön belefutottam két linkbe, ebbe, és emebbe.

Mindkét fórumon folyó beszélgetést nagyon érdekesnek és tanulságosnak tartom, és ezek kapcsán újra beszélhetnékem támadt a velünk történtekről. Ha valaki már unja, az ugorgyon. Nem titok, soha nem is titkoltuk, hogy miután egyértelművé vált, hogy természetes úton közös genetikai gyermeket többet nem tudunk produkálni, mi is elindultunk az első irányba, a béranyaság/dajkaanyaság felé. Nem írok többet dajkaanyaságot, béranyaság lett volna Ukrajnában.

A fórumok kapcsán felötlött bennem, hogy mennyi tévhit kering a fejekben. Magyarországon a béranyaságot (de a dajkaanyaságot is) szigorúan tiltja a törvény. Börtönbüntetés is járhat érte, azt hiszem, talán minden érintett személy részére, de a béranyának biztosan. Külföldi programban való részvétel esetén genetikailag velünk megegyező gyerekünk lehet, hogy lesz, de őt Magyarországra hivatalosan hazahozni nagyobb procedúra, mint maga az eljárás. Ukrajnát véve alapul ez kb. úgy nézett volna ki, hogy nemzetközi örökbefogadási eljárás keretében kaphattuk volna meg a babát (hangsúlyozva, hogy persze ha egyáltalán van/lett volna baba). Illetve a kórház által kultivált másik lehetőség az lett volna, hogy a születéskor már eleve az én nevemet írták volna a szülési papírokra, mintha én lennék a szülőanya. Akárhogyan is történik, mindenképpen csalás és töméntelen sumák (megkockáztatom, illegalitás) útján lehetett volna ezt az egész akciót véghezvinni. Arról nem is beszélve, hogy amikor kiderült, hogy a klinika mégsem vállalja velem a dolgot (hála a jó égnek!), akkor egy kis szobába hívva minket azt mondták, hogy - idézem -: a béranyának nem kell ám tudnia arról, hogy nem az én petesejtemmel jött létre az embrió, ők hallgatnak mint a sír, egy röpke kis inszemináció, és 9 hónap múlva baba van a kezünkben... Na ha eddig nem is, ettől már végképp felfordult a gyomrunk.

Oké, ez mondjuk Ukrajna, tőlünk még egy kicsit keletebbre van. De menjünk akkor nyugatabbra. A tévhitek eloszlatása végett: Németországban még talán a béranyaság gondolatát is olyan szigorral büntetik, amit épeszű ember nem kockáztat meg. Belgiumban igen, engedélyezett az eljárás, éppen csak hirdetni, keres-kínál alapon (mint ahogy az feltűnik az ebben linkben) szigorúan tilos és büntetendő. Angliában is létező eljárás (Anyamadár talán többet tud a dologról), amit tudok, az az, hogy x idő óta állandó lakcímmel kell ott rendelkezni, leveleztem is ezügyben az egyik ottani alapítvánnyal, ez volt az egyik legfőbb kitétel. Amerikában talán a legmegengedőbb a törvény (gondolom ott is csak bizonyos államokban), de mi nem az a kategória vagyunk, akik ezt megengedhetnék maguknak, és nem is akartuk tovább erőltetni a dolgot. Így hát sok kutatás, beleölt energia, stressz és csalódás után, jól átrágva a kérdést eldöntöttük, hogy megpróbáljuk az örökbefogadást.