Ééééééééés....

...P-nél a labda, passzol K-nak, hihetetlen az iram, kedves nézőink, hihetetlen, a labda újra P-nél, fut a kis magyar, fut, mint a nyúl, a 16-oson belül, egy gyors passz T-nek, vissza P-nek, lő és GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! Benjámin P aus Ungarn, megnyerte nekünk a világbajnokságot! Köszönjük Benjámin, hihetetlen, hihhhhetetlen mindez, kedves nézőink, mindenki őt ünnepli, meg is érdemli, a csapat hőse... 

Ja, most hívott a fociedző, hogy a hétvégén és egy hét múlva nagyon fontos bajnokság lesz, A Benit mindenképpen vinni akarja, mert a legjobbakat viszi csak, és a Beni persze köztük van, dagad a mellem a büszkeségtől, bár a Nobel-díj talán mégiscsak jobb volna, de nem, most vébé-láz van, meccs van, látom, ahogy a "kis magyar" végigszáguld a pályán és gólt lő a csapatának (és próbálom nem látni, amikor hegyeset köp vagy focista módjára tisztítja az orrát). Sajnos vasárnap nem tud ott lenni, a család jön, ünnepelni a születésnapját, mindegy, a fontosabb bajnokság egy hét múlva lesz, oda feltétlenül jönnie kéne, oké, az nem gond, megoldjuk. Az én fiam, az éééééééééén fiam... 

(Csendben összenéztünk azért P-vel és megjegyeztük, hogy a Roland Garrost szívesebben néznénk... :-D)

Pepin

Annyi mindent akartam írni, de most hirtelen nem jut eszembe nagyon semmi, legalábbis a klassz dolgok közül; ja, de, itt a nyár, csak a napjaink telnek őrült strapában, a kicsi nagyon keveset alszik és egy gyötrelem letenni napközben (és ezek után még este is, holott mindig azt gondolom, hogy biztos jó fáradt), nem tudom, mi baja lehet, a naggyal egészségügyi gondok vannak, egyelőre próbálok nem nagy jelentőséget tulajdonítani nekik, de nehéz, mert nagyon kell koncentrálnom, hogy ne pánikoljak be;  az van vele, hogy egy ideje sűrűn visszatér neki a gyomorinfluenza (jaj, de szépen mondom), tegnap óta többször csak úgy elered az orra vére, és ma estére kiütéses lett a két arca, már attól, hogy mindezt leírom, hiperventillálok, annyira izgulok, nehogy valami komoly baja legyen, természetesen orvos nincs, hétvége van, noch dazu elkezdődött a vb, ügyeletre egyelőre nem megyek, ha nem múlik, lehet, hogy holnap felhívom a háziorvost, hogy jöjjön ki, jaj, és tényleg, már kétszer voltunk úgy bevásárolni, hogy Rebeka a bev. kocsiban ült, nem a csücsiben, nála csak én élveztem jobban, a szabadság volt maga, és tényleg, megvan, ma találkoztam egy nagyon rég nem látott (fél)ismerőssel, megcsodálta Rebest (naná, ki nem), és azt mondta, hogy a szeme az enyém, aztán meg elmentem spárgát venni (még egy hétig van, most kell jól belakni belőle), és kértem a hámozóból még héját, mert annak a levéből lesz jó kis krémleves, és a lengyel (?) vendégmunkás hölgy degeszre tömött nekem egy nejlonzacsit úgy, hogy a törött spárgák fejeit kiválogatta a nagy kupacból és mind nekem adta (tudván, hogy az a legfinomabb), én akartam neki pénzt adni, de nem volt hajlandó elfogadni, ezek után már mosolyogva tudtam bólogatni egy öreg néninek, aki beszólt, hogy miért nincs takaró az én szegény gyerekemen (egy szál pelusban és rövidujjúban volt, 25 fok kint, a csücsiben +5, izzadt szegény, mást se csinál napok óta), aztán még megmentettem egy barátnőmet az autószervíz fogságából, és még mindig csak dél volt, ebéd persze sehol, merthogy csak rohangáltam, de aztán az is lett, méghozzá nagyon finom (spárgafejek, ugye, spárgalevessel, stb.), aztán P elaltatta Rebest, Beni elment egy barátjához meccset nézni, gondoltam akkor itt az idő, hogy én is ledőljek, de erre megszólalt a telefon, ami nem lenne baj, csak felébredt tőle a csaj, sebaj, a meccset itthon hármasban néztük, illetve én csak hallgattam, azért a gólokat láttam, nem mintha nagyon érdekelne, de azért a nagyszabású bajnokságokat szoktam követni, beszippant engem is a német lelkesedés, de drukkolni nem nekik szoktam, a többit már tudjátok, írtam az elején, hogy ez a nap hogy végződött, és ez csak a mai volt, van egy kis pörgés mostanában (is), na...

Cirkusz

Tegnap megint kimenősök voltunk. Cirkuszban jártunk, itt: http://www.palazzo.org/, Stuttgartban. Ez még Péter születésnapi ajándéka volt, az itteni legjobb barátjától. Még jó, mert a hely nagyon drága és nagyon puccos. A kaja gourmet, ehhez mérten sokszor nem tudtam, éppen mit eszem, és - erősen sarkítva - nehéz volt megtalálni a tányéron.

Mielőtt lebaltáztok, hogy nekem semmi sem jó: csak azért vagyok ilyen kritikus, mert tudom, hogy mennyibe kerülnének a jegyek (szerencsére Péter barátja sem fizetett értük, mert üzleti kapcsolatban van velük és a cége évente x jegyet kap). Egyszer mindenképpen érdemes volt elmenni, a cirkuszsátor nagyon szép volt, főleg nekem, a vidéki vándorcirkuszokhoz szokott nézőnek (bár oda csak büntetésből szoktam menni, ha nincs senki más, aki Benit elvinné).

A műsorszámok minősége szerintem elég ingadozó volt: az énekesek fantasztikus jók voltak, a porondmester viszont nagyon modoros humorral élt. A kígyónő állandóan a fejét meg a haját dobálta, amolyan "klasszikus cirkuszosan", amitől számomra inkább komikus lett a produkciója, annak ellenére, hogy fantasztikus dolgokat művelt a testével (hiába, én már csak ilyen purista vagyok, nem szeretem a fölösleges mozdulatokat). Voltak tanzániai akrobaták is, akik mindegyike megszólalásig hasonlított a mi Pákónkra, amitől ugye vigyorogtunk, mint a vadalma, de ez igazán nem a cirkusz hibája, szerencsétlen véletlen. Emiatt viszont őket kevésbé követtük figyelemmel, a heves kocsog-özés meg tucsok-özés miatt (tudom, bunkók vagyunk, nnnna). Ami magával ragadott, az a jojó-mester volt, de csak a jojó-számmal (volt neki több más is).

Hjaj, természetesen "bohócok" nélkül nem cirkusz a cirkusz. Tőlük viszont sikítófrászt kaptam: nagyon ijesztően néztek ki, és egész este azon szorongtam, hogy ne jöjjenek oda az asztalunkhoz többször. A főfogás előtt a felvezetőben az énekesek belekezdtek a Carmina Burana O Fortuna kezdetűjébe (libabőrös voltam tőle, annyira jó volt!) de nem tartott sokáig az élvezet, mert ezzel a zenei aláfestéssel naná, hogy megjelent nálunk Mr. Edd és Lefou. A hatás megvolt. Brrrr.

Na jó, mire a desszerthez értünk, megenyhültem, megnyugodtam. Nincs az a desszert, amivel engem ne lehetne levenni a lábamról. Mmmmmmm. A tegnapit bírnám élvezni minden nap.

Mindent egybevéve mégis klassz élmény volt, valószínűleg soha nem jutottunk volna el ide különben, de gyanús, hogy többet nem lesz benne részünk, mert egyszer elég volt.

Mélypont

Beni nagyon fáradt. Még csak kedd van, de két horror napon vagyunk túl. Délután csak sír, miközben persze hüppögi, hogy nem fáradt. Szegényke, még két hetet ki kellene bírni a szünetig valahogy. Már-már hajlok arra, hogy egy napot itthon maradjon. Jön holnap az egyik nagyi pár napra, akkor lehet, hogy megjátszom. Ma Ballschuléja lett volna, nagyon szereti, de azzal várt a napköziben, hogy neki fáj a hasa, és ma nem akar menni.

Ezt készséggel el is fogadtam. Aztán a kocsiban gyanút fogtam, amikor elkezdte mondani, hogy ha hazaértünk, mi mindent fog csinálni, és a lista a tv-nézéssel kezdődött. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, becsapva éreztem magam. Meg is mondtam neki, hogy nem örülök, hogy azért nem akart Ballschuléba menni, mert tv-t akar nézni. Erre persze jött, hogy de neeeeeeeeem, tényleg fááááááááj.

Hazaértünk, apjának is előadta, aki viszont meglepően akkurátusan és tetszetősen oldotta meg a helyzetet: Benjámin, nincs azzal semmi gond, ha fáradt vagy, és egyszer-egyszer nincs kedved Ballschuléba, vagy máshova menni. Tv-t is nézhetsz, ezzel sincs nagy baj. Csak ne mondd azt, hogy fáj a hasad, mert akkor mindketten megijedünk anyával, és nem tudjuk, mit gondoljunk.

Puff. Csak álltam ott, és csodáltam, hogy ezt így kivágta. Talán még nem is hallottam ennyire helyénvalóan beszélni hasonló helyzetben. Közben meg szidtam magam, hogy nekem miért nem jut eszembe ilyen szépen megfogalmazni, hogy mit gondolok? Aztán Benjámin megnézhetett egy filmet (Die Wilden Kerle), amit Cantól kapott kölcsön. Közben láttam rajta, hogy ha nem is tudtam olyan szépen megmagyarázni a problémámat a hasfájós sztorival, jól dönteni mégis tudtam, mert teljesen átadta magát a semmittevésnek és a pihenésnek.

Egyébként már tegnap elhatároztam, hogy ma mindenképpen korábban teszem le Benit aludni. Ez sikerült is, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz akár csak fél órát is lecsippenteni az estéből. Nyolcórai fekvéshez vagyunk szokva, és jókora erőfeszítésbe tellet fél nyolckor ágyban tudni Benjámint. Viszont lehet, hogy ez lesz az üdvözítő út, legalábbis talán kipihentebben ébred, ha majd egyszer a fél nyolc lesz a megszokott.

Matek

Vacsoránál szoktuk megbeszélni az iskolai dolgokat, meg egyáltalán, mindent, ami a szívünket nyomja. Beniék az iskolában elkezdték tanulni a kivonást. Már nagyon várta, az összeadást már unta kicsit. Mivel ma éppen nem nyomta a szívünket semmi, apa gondolta, hogy próbára teszi a gyereket:

- Beni, tudod, hogy mi mínusz három ember a buszon?
- ... ??? ... ???
- Na, csak gondolkodj rajta. Majd ha nagyon nem megy, akkor szóljál.
- ... ??? ... ???
- Na figyelj. Mínusz három ember van a buszon. Akkor pont háromnak kell ugyanarra a buszra szállnia, hogy ne legyen rajta senki.

Kérdem én, nóóóóóóórmális?