Urlaub és egyebek

Megint sikerült eltűnni, de ezúttal van magyarázat... Gyerkők benyalták a skarlátot, szép klasszikus módon, egymás után, nem ám egyszerre... És mindezt a tavaszi szünet előtti héten, véletlenül sem akkor, amikor már szabin lettem volna, szerencsére apukájuk segített (köszi megint!), így tudtam dolgozni, de attól még elég horror egy hét volt. 

Ez persze így nem igaz: igazán nagylányosan pont azon a héten vettem magamnak egy új autót. Elköszöntem az én féltve szeretett öreg kincsemtől és lecseréltem egy tíz évvel fiatalabbra... Klasszikus. Azért márkahű maradtam, megint Golfom van, hatos, immár három hete az enyém, és még nem kellett vele szervízbe mennem (az élet apró csodái). 

This is the beginning of a beautiful friendship.

És ezzel az új csodával mentünk haza két hétre, nyaralni telelni. És nem lopták el. Ezúton is köszönöm! 

Aztán elfüstölt a számítógépem, és újabb komoly lépésként felnőttes életemben, kvázi kényszerből, egyedül, saját hatáskörben vettem magamnak egy új számítógépet is. Remélem ez is egy beginning of a beautiful friendship, bár ziemlich döcögős, mondjuk úgy, még szokjuk egymást. A szőke nő és a csinos számítógép, hahaha. 

Menthetetlenül öregszem, ilyes felnőttes dolgokat művelek. Brrrr.

Közben pedig...

...alkottam is, gyártom a téli "kollekciót", Beni és Rebeka kapott sapkát-sálat, én csináltam magamnak sálakat és kesztyűket, képek még nincsenek, majd lesznek. Elkészült egy színes és extra nagy SBS kendő is, na ezt megmutatom, ha még nem láttátok: 

Meg vannak mindenféle projektjeim, amikbe belekezdek, aztán félbemaradnak. Csináltam szőnyeget is, majd azt is megmutatom. 

Így megy ez*

In memoriam 2002. augusztus 31. 

*by kedvenc íróm,

Nincs visszaút

Aláírtam tegnap a szerződést, felmondtam a mostani lakást. Ez volt a legnehezebb. Nagyon hálás vagyok a főbérlőnek, hogy kiadta nekem a lakását úgy, hogy nem volt munkám. Oké, a férjem kezeskedett, de akkoris. Kb. 30 lakást néztem meg, a felére igent mondtam, a végén már gondolkodás nélkül bárhova beköltöztem volna, csak hagyják. Aztán lett ez a lakás, a béke kis szigete, amit nagyon szeretek, ráadásul. Szóval nehéz volt, de nagyon megértő volt a főbérlő, egyetértett velem, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhattam elmenni, és biztosított affelől, hogy nincs harag. Azért mégis kicsit nehéz a lelkem, de túl vagyok a nehezén. Költözés? Mi az nekem. Höhö. 

Beni egyébként nagyon örül, emlékszik a lakásra és ő is várja a költözést. Ha minden klappol, akkor lehet, hogy már április 1-gyel mehetünk. 

Apróbetűs. 

Khm. A férjem. Igen. Tartozom talán az igazsággal. Szétmentünk. Pontosabban én döntöttem úgy, hogy nem megy tovább. Gabikának a Gólyahírnél szóltam, itt mostanáig nem mertem leírni, Rebeka életetadója miatt. Nagy csalódás lesz ez neki. Sajnálom. Ha olvasod: A gyerekek egész jól viselik, Rebes is rendben van, az apjukat relatív rendszeresen látják, ugyanott lakunk, egy városban, szóval a láthatás lehetősége sem térben, sem időben nem korlátozott. Sokmindent csinálnak együtt. 

Tessék, egy újabb coming-out. Remélem senki vasárnapját nem rontom el vele. (De hülye vagyok, mit gondolok én, hogy ez bárkit is komolyabban érdekelne :-DD)

Most akkor mivaaaaaaaaaaan?

Szóval az úgy volt, hogy tavaly, amikor vadul lakást kerestem, megnéztem egyet, amibe első látásra beleszerettem, Benivel egyetemben és nagyon-nagyon-nagyon akartam, hogy mi kapjuk meg. Nem mi kaptuk. De a tulajdonos csávó szabadkozott, meg rendes volt, stb., azért akkor a pokolba kívántam. Aztán lett ez a kis lakásunk, tök jó, szeretek itt lakni. A ház amiben van, elég kétes hírű, és, hogy is mondjam, a szomszédok valóban fura szerzetek, meg büdös néha a folyosó, de hát van kertünk, és nekem mint a béke szigete, imádok hazajönni, regeltől estig világos, és az enyém. 

Na erre. Pénteken várt egy email. A páros, akik helyettünk kapták a csodalakást, szétmentek, így hát újra eszébe jutottam a tulaj csávónak, és ha még mindig szeretném, májustól enyém a lakás. Jajj. Szeretném. Basszus. Csodaszép, modern és jóval tágasabb, mint ez, ráadásul csak kb. 50 euróval lenne több. És egy szobával. A gyerekeknek lenne külön szobájuk. Nekem lenne külön hálóm és egy pici dolgozóm. Nagyobb a konyha. Nagyobb a hűtő (szempont! Ebben a lakásban a minibárnál talán - talán egy picivel nagyobb van). 

Nincs viszont kert, "csak" egy nagy terasz. Az egész (klimatizált) tetőtér, szóval kevés az egyenes fal. De olyan szép. És tágas. És világos. És jobb környéken van (a sétálóutcával eggyel párhuzamos kisutca, belváros). Még az újbóli költözés sem riaszt meg túlságosan. 

Igen, én a lelkem mélyén már döntöttem, de kedden még lesz egy találkozóm újból a tulajjal. Biztosat csak azután tudok mondani. 

Loptam...

...magamnak fél órát, Rebes kinnt játszik a gyerekekkel, Beni a legjobb barátjánál.

Na szóval. Képzeljétek, Rebeka egy ideje állandóan rá akar ülni a wc-re (ha éppen nem állva akar bele pisilni...). Mindig ráültetem, nyög kettőt, bemondja, hogy készen van és megy tovább az élet. Tegnap éppen kérdezte az egyik nagyi (amelyiknek a szülinapja volt, isten éltesse még egyszer), hogy áll a bilivel, mindezt el is meséltem neki, majd fürdés előtt mégiscsak pisilt az én lányom! Sugárzott a kis arca a boldogságtól, meg az enyém is, és Beni is megdícsérte. Ismétlés még nem volt, de mégiscsak, ez már valami. 

Meg azt is el akartam mesélni, hogy milyen jól érzem magam a nyelviskolában, nagyon szeretem csinálni és úgy tűnik, ez most hosszabb távú, kezdő csoportom van, kettő, és mindenki fél évre jött tanulni, szóval ők az enyémek, nem helyettesítek vagy ilyesmi, hanem engem helyettesítenek, ha úgy adódik. Ráadásul már hírem van, nagyon szeretnek, legalábbis a diákok, imádják az óráimat, pedig néha úgy érzem, belehalnak az unalomba, mert hát sokan vannak egy csoportban, különböző képességekkel, és ugye a "gyengébbekre" is várni kell. De pont ma kaptam egy olyan visszajelzést kívülállóktól, hogy mennyire szeretnek és hogy "mindenki"* hozzám járna legszívesebben. És ez olyan, de olyan jó! Nagyon feltölt, pedig most kicsikét fáradt is vagyok (panasz-panasz).

Ráadásul a gyerekek is nagyon beindultak, tegnap Beni bújt hozzám, hogy "annyira szeretlek, anya", Rebeka meg szinte minden nap mondja nekem: "Anya, szeletlek. Benit is szeletem", és közben símogat, meg puszil, valamelyik nap így ébresztett: "Anya alszik. Megpuszilom. Símogatom. Szeletlek anya." Jahahahahaj.

Apropó, diákok. Mikor érzem, hogy nagyon fáradtak, kicsit hagyom őket, hogy nekem tanítsanak valamit az anyanyelvükön (mindig nagy lesz tőle a vidámság, zömmel izraeliek és tunéziaiak, képzelhetitek, milyen a kiejtésem... Szóval kapnak lehetőséget, hogy jól körbenevessék a tanárnőt). Tőlük tanultam, hogy a Rebeka Rivka héberül. Annyira megtetszett, hogy azóta mondom is neki néha, és lássatok csodát, hallgat is rá! 

Apropó Rivka. Voltunk U7-en, az a 2 éves vizsgálat. Basszus, 97 cm és 16,8 kg. Duuuuuuuuuuuurvaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa. Mondja az orvos, hogy kövér. Kikértem magamnak. Mondom, nem kövér, gyúrnivaló. Mondja, OK. Kérdezi, végrehajt-e 3 összetevős utasításokat. Mondom, ő igen, de a 8 éves bátyjának gondjai vannak. Na erre már az orvos is röhögött, végre fogta, hogy ilyen vicces napom volt... De masszázst nem írt fel a disznaja, pedig egy majd' 17 kg-os 2 éves mellé szerintem alanyi jogon jár. 

És Beni. Voltunk vérvizsgálaton, merthogy rosszak lettek a véralvadási eredményei, így még mindig drótok vannak a karjában, nem műtötték meg júliusban, talán ezt írtam is akkor. Szóval kiderült, hogy van neki gondja, von Willebrand szindróma és VII Faktor hiány. Nem komoly, állítólag, de műtétek előtt gyógyszer kell. Tőlem is vettek vért, mert közben valószínűsítették, hogy nekem is van, de erről még nincs eredmény. Nagyon nem dramatizálom túl, mert 8 évalatt nem vettük észre, hogy lett volna komoly véralvadási problémája, pedig műtötték mandulával és a nyelvét is kettéharapta egyszer, de jó tudni, mindenképpen.

Hehh, apropó nyelv. ezek az én gyerekeim. Beni 2 évesen a nyelvét harapta ketté, Rebeka pedig átharapta az alsó ajkát. Vazz. Szegény, ő is úgy vérzett, hogy Beni amint meglátta, elkezdett sírni. Én már "rutinos" voltam, meg tudtam nézni, hogy mekkora a baj, sőt várni is tudtam, a vérzés erős volt, de hamar elállt, 5 perc múlva már kajálni akart, hátúgy döntöttem, nem kell orvos. Nagylány vagyok, na. A következőnél majd egy pírszinget is gyorsan beletolok, hogy 16 évesen már ne kelljen még extrába fájnia. Na ez lenne az igazi rutin.**

Hát így éldegélünk mostanság, le is telt a fél órám, a hétvégén viszont szabad leszek, talán lesz időm még írni. Addig puszilok mindenkit.

*Biztos vagyok benne, hogy nem szó szerint mindenki, de így lettem értesítve, khm. 

** Csak vicc, mielőtt valaki hívná a Gyivit.

Noszogassatok

Noszogassatok kicsit, mert most nehezen veszem rá magam az írásra. (Kuka, pasikról? Hisz nekem csak te vagy :-D). Szóval kicsit felpörgött az élet, elkezdődött az iskola, így mindannyian őrült korán kelünk, én legkésőbb hatkor, Beni fél hétkor. Rebes az egyetlen, akit hagyok aludni reggel, de ő nem hagyja magát... Szóval Beni elindul suliba, én bedobom Rebekát a szomszédba a Tagesmuttihoz, aztán elmegyek dolgozni, 9-kor kezdődik az órám, aztán 3-ra érek haza, amikor is rögtön elhozom Rebekát a szomszédból - a Bélától, tudjátok. És Beni negyed négyre ér haza. Aztán hol edzés, hol apás nap, hol miegymás és már hipp-hopp, este van, de még nem készültem másnapra, sőt, már kedvem sincs olyankor, de hirtelen megint éjjel 11 és még a blogba se írtam... Hát így élünk most. 

Nem panasz, mert egyébként élvezem. Nagyon jó újra benne lenni a tanítás-bizniszben, hiába, hivatás. És nagyon jó hazajönni utána a gyerekekhez, akik egyébként nem nagyon foglalkoznak velem az örömpuszik után: mennek kifele játszani a többiekhez, jó kis banda van itt, minden korosztálynak. 

A depim köszöni, hol jobban, hol rosszabbul. Kicsit türelmetlen kezdek lenni, főleg a rosszabb napokon. De már a rosszabb napok is százszor jobbak, mint a legjobbak fél éve, szóval haladok. Járok terápiára is, csak hát lassú az ügy, túl sok minden van a tudúliszten. 

Beni lettaz osztályképviselő a suliban, olyan büszke vagyok rá. Ez amolyan kisfőnök beosztás, és amikor kéthete azzal jött haza, hogy elindul a választáson, akkor többször is beszélgettünk, próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez olyasfajta "hatalom", amivel nehéz lesz nem visszaélni, viszont tilos... Ma sugárzó arccal jött, hogy őt választották meg (Lillyvel, egyébként. Emlékeztek még rá?) Nagyon büszke vagyok. Az ő ellenében a két legjobb barátja indult, mindkettő született német, és mégis az én kicsi fiamba fektették a bizodalmat... Nagyon örülök neki. Kérdeztem, hogy a barátai nem voltak nagyon csalódottak? Azt mondta, nem, mert ha ő beteg lesz, akkor majd ők fogják helyettesíteni. Jahahahahaj. Nagyon büszke vagyok rá. Nagyon. 

Tartozom a horgolmányaimmal is, van néhány, most a hétvégén gyerekek nélkül leszek, és akkor megcsinálom a fotókat. 

Szóval noszogassatok. Élek, és hiányzik a blog, de az alvás méginkább, és mérlegelnem kell. Alvás nélkül nem élhetek, ugye. 

Plusz-mínusz

Volt ma már minden, és még nincs vége a napnak... Írok az eddigi pluszokról, fő a pozitív látásmód.

1. Az edzés ma szuper volt. Jól is ment, és jót is játszottunk, én úgy hívom, "kill the trainer", hát, majdnem sikerült, de azért a majdnemen mindig ott a hangsúly...

2. Odaértem utána időben, ahova mennem kellett.

3. Süt a nap.

4. Kaptam fonalat, így nem kell izgulnom, hogy pont nem lesz elég, hogy befejezzem "másoknak", amit ígértem, sőt vettem egy csomó ugyanolyan fonalat mindenféle más színben, olyan csábítóak voltak (basszus, így aztán soha nem lesz rend a dolgaim között - ja, bocsánat, pluszokpluszokpluszok, ommmmmmmmm).

5. Nem vettem parkolócédulát, mert nem volt apróm és nem büntettek meg. 

6. Az úton hazafelé előttem állt meg szabálytalanul egy bazinagy teherautó, a sofőr kipattant a bazimagas vezetőfülkéből, és kilógott a hájas segge a gatyájából (ja, bocsánat újra, pluszokpluszokpluszok, ommmmmmmmm). Na jó, ezen már csak röhögni tudtam, nagyon gáz volt. 

7. Most még kicsit horgolok, míg Rebes alszik és Beni mesét néz.