Szándékosan nem írok legjobb barátnőt, mert nem akarok rangsorolni. Hasonló címmel megjelent nemrég egy poszt baudolinÁnál (bár már tavaly volt az is) és azóta néha eszembe jut. Tegnap különösen aktuális volt a téma.
Ingajáratban voltam Érd és Százhalombatta között. Ez nem hangzik olyan rettentően, de én egyik várost sem ismerem, így visszafelé Érden egyszer alaposan eltévedtem. Még ez sem lenne olyan rettentő, de mikor Százhalombattáról elindultunk, Rebeka már sírt, gondoltam, hogy majd az autóban elnyomja az álom. Nem úgy lett. Magán kívül üvöltött, egyszer meg is álltam, valahol Diósd és Érdliget között talán a senkiföldjén, hogy kivegyem, miközben még egyszer megnézem a térképet, de az sem segített: a kezemben azonnal abbahagyta a sírást, a csücsiben azonban kezdte elölről.
Kétségbe voltam esve, nagyon nem találtam a címet, ahova mennem kellett, közben hátul az egyik gyerek üvölt, a másik meg megpróbálja túlharsogni, hogy anyaaaaaaaa, a Rebekát meg kéne nyugtatniiiiiiiiiiiii! Ekkor felhívtam a barátnőmet, aki érdi, és egyébként nála voltunk délelőtt beszélgetni és játszani, hogy ugyan hadd menjek már vissza hozzájuk egy etetésre, mert attól Rebes mindig megnyugszik.
Alig hallott engem Rebekától (igen, kérem, én kihangosítóval telefonálok vezetés közben, példás, példás :-D). És ő nemhogy megrettent volna, de még örült is nekünk. És én is örültem volna, ha nem lettem volna már tökéletesen megtépázva idegileg. Így csak utólag örültem, de akkor nagyon. Persze mire odaértünk az utcájuk sarkára, Rebeka abbahagyta a sírást, sőt, mire beértünk a házba, már egész jó kedve kerekedett. Megetettem, felöltöztünk, és békében hazamentünk.
Hát erről a kis történetről jutott eszembe a barátnős poszt. Hogy milyen jó nekem, hogy van egy ilyen barátnőm. Aki hat éves korom óta nagyjából mindent tud rólam, mindig van néhány kedves és megnyugtató szava, és mindig tele van energiával, még akkor is, amikor én már rég feladnám, pedig neki még mindig több mint kétszer annyi gyereke van, mint nekem.
A mi barátságunk mindent túlél. Nem szövi át politika és vallás, sőt kibírja a távolságot is, térben és időben egyaránt. Én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy ugyan mindez éppen őróla jutott az eszembe, de van még rajta kívül két ilyen barátnőm is. Ezzel aztán igazán kevesen büszkélkedhetnek.
Ingajáratban voltam Érd és Százhalombatta között. Ez nem hangzik olyan rettentően, de én egyik várost sem ismerem, így visszafelé Érden egyszer alaposan eltévedtem. Még ez sem lenne olyan rettentő, de mikor Százhalombattáról elindultunk, Rebeka már sírt, gondoltam, hogy majd az autóban elnyomja az álom. Nem úgy lett. Magán kívül üvöltött, egyszer meg is álltam, valahol Diósd és Érdliget között talán a senkiföldjén, hogy kivegyem, miközben még egyszer megnézem a térképet, de az sem segített: a kezemben azonnal abbahagyta a sírást, a csücsiben azonban kezdte elölről.
Kétségbe voltam esve, nagyon nem találtam a címet, ahova mennem kellett, közben hátul az egyik gyerek üvölt, a másik meg megpróbálja túlharsogni, hogy anyaaaaaaaa, a Rebekát meg kéne nyugtatniiiiiiiiiiiii! Ekkor felhívtam a barátnőmet, aki érdi, és egyébként nála voltunk délelőtt beszélgetni és játszani, hogy ugyan hadd menjek már vissza hozzájuk egy etetésre, mert attól Rebes mindig megnyugszik.
Alig hallott engem Rebekától (igen, kérem, én kihangosítóval telefonálok vezetés közben, példás, példás :-D). És ő nemhogy megrettent volna, de még örült is nekünk. És én is örültem volna, ha nem lettem volna már tökéletesen megtépázva idegileg. Így csak utólag örültem, de akkor nagyon. Persze mire odaértünk az utcájuk sarkára, Rebeka abbahagyta a sírást, sőt, mire beértünk a házba, már egész jó kedve kerekedett. Megetettem, felöltöztünk, és békében hazamentünk.
Hát erről a kis történetről jutott eszembe a barátnős poszt. Hogy milyen jó nekem, hogy van egy ilyen barátnőm. Aki hat éves korom óta nagyjából mindent tud rólam, mindig van néhány kedves és megnyugtató szava, és mindig tele van energiával, még akkor is, amikor én már rég feladnám, pedig neki még mindig több mint kétszer annyi gyereke van, mint nekem.
A mi barátságunk mindent túlél. Nem szövi át politika és vallás, sőt kibírja a távolságot is, térben és időben egyaránt. Én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy ugyan mindez éppen őróla jutott az eszembe, de van még rajta kívül két ilyen barátnőm is. Ezzel aztán igazán kevesen büszkélkedhetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése