A következő címkéjű bejegyzések mutatása: betegség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: betegség. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. március 15., csütörtök

Segítség...

...a rejtélyes feladványhoz:

Kétnyelvű. A postás csenget - tehát a feladvány - éppen rebesül németül van :-D. És igen, ajándékozáshoz van köze. És nem csak ő nem kap, hanem más sem, illetve csak a Joshua a Tagesmutternél, mert ő 3 éves lett...

Egyébként csórikámnak középfül-gyulladása van. Mára teljesen kidőlt, csak sírt, hogy fáj a füle. De már kedden is sírt, hogy fáj, akkor viszont még nem látta az orvos (már a gyulladást a fülében). Ez van, kapott antibiotikumot, remélhetőleg egy-két napon belül jobban is lesz.

2012. február 28., kedd

Jön a tavasz

Azt hiszem, legalábbis. Kint már egész tavasz-szag van, elég borús is az idő, szóval abszolút tavaszosba hajlik. Tényleg megint jó rég írtam, pedig mindig akarok, komolyan, de nem jutok hozzá. 

Most Rebus éppen beteg, vagy nem, nem tudom, vasárnap éjjel 40 fokos láza volt, aztán meg nem, most meg elvileg 39, de csipog, jön-megy, intézkedik, én már rég haldokolnék ilyen lázzal. Inkább nem hiszek a hőmérőnek. Bár kettővel is megmértem, mert nem akartam elhinni. Ja, ez úgy jön ide, hogy emiatt kényszerpihenőn vagyok, vagyunk, rég töltöttem ennyi időt itthon (csüt-pénteken nem volt Tagesmutter, most meg a betegség miatt), így kihasználom a helyzetet, és jelentek. 

(Lehetséges, hogy újra fogzik? Hogy már beindulnak a nagy rágófogak? Beni asszem 3 éves volt, amikor elkezdtek kibújni neki, de Rebes még csak majdnem 2,5. Tegnap ebédnél elkezdett sírni, hogy jajjj, a fogam, jajjj a fogam... Az orvos meg nem talált semmit az ég világon, már köhöést, középfül-gyulladást, vagy ilyesmit. Na mindegy, rejtély - jesszus, így írják?)

Tegnap is, ma is sétáltunk egy nagyot. Az úgy néz ki, hogy elindulunk, és onnantól kezdve illetékes elvtársnő mindenkinek hangosan köszön, jó hangosan, és vigyorogva mint egy őszibarack. Így az egész séta mókás. Délelőtt ugye jórészt a nyugdíjasok vannak úton (meg néhány kismama, őket nem számítom, mert nekik ez nem mókás újdonság, van nekik otthon ilyen akárhány)... Szóval a nyugdíjas nénik majdnem cigánykerekeznek örömükben (ami szintén mókás lenne), de mindenesetre mélyen belenyúlnak a cukorkás zsebükbe (és a mutatványért én is osztogatnék cukorkát... fúj, gonosz). 

Ja, igen, a tavasz. Rebeka mondatainak jó része úgy kezdődik, hogy "Ó...". Aztán:

Ó,...
- ...egy cica! Szeretem a cicát! cupp-cupp
- ...anya, szeretlek, anya! cupp-cupp
- ...Beni! Szeretem a Benit! cupp-cupp
- ...a nyuszkám! Szeletem a nyuszikám! cupp-cupp
- ...a cicim! Szeretem a cicim! (nem, itt nincs cupp-cupp, hiába, nem csak szép, de okos is :-D)

Stb, stb. Hát nem zabálnivaló? 

Hjaj, és Beni. Két napja valamin nagyon összevesztünk (egyre sűrűbben fordul elő, megy a bírkózás javában). Annyira dühös volt és frusztrált, hogy fuldoklott a hisztitől, miközben válogatott piszokságokat üvöltözött nekem. Hogyaszongya: 

Utállak! Nem vagyok a gyereked! Te vagy a leghülyébb! Te vagy a legbutább! Te, te, teeeeeeeeee, te isten buta teremtménye, te istentelen, teeeeee!..... 

Elnézést, de még most is nevetnem kell, ahogy ezt itt mesélem, pedig tudom, hogy milyen súlyos szavak ezek, főleg egy 8 éves szájából, de annyira tündéri volt, ahogy kereste a szavakat dühében, és hogy pont ezek jutottak az eszébe. Amúgy ott és akkor legszívesebben kiráztam volna a bőréből, de mikor ezeket a szavakat kimondta, alig bírtam ki nevetés nélkül. 

És ja, mit kezdjek vele? Néha nem tudom lekezelni a helyzetet, érzem, hogy legszívesebben én is üvöltenék, hogy miért nem érted már, amit magyarázok???, de tudom, hogy nem segít, így focizunk a frusztrációval és a feszkóval, robbanásig... Valakinek ötlete? 

2012. január 15., vasárnap

Csütörtökön végre kiszedték Beni karjából a drótokat, így a kéztörés lassan elhalványulhat kellemetlen emlékké. Már "csak" a varratszedés van hátra, és aztán el lehet felejteni, ezen is túl vagyunk. Haszna talán annyi volt, hogy egyértelműen kiderült, hogy Beninek véralvadási problémái vannak, és az is kiderült, hogy tőlem jött a dolog, legalább már tudjuk. Annyira enyhe, hogy nem is érdemes rá több szót vesztegetni, a lényeg, hogy tudjuk, eggyel okosabbak lettünk. 

 

Jahahahaj....

2011. október 20., csütörtök

Loptam...

...magamnak fél órát, Rebes kinnt játszik a gyerekekkel, Beni a legjobb barátjánál.

Na szóval. Képzeljétek, Rebeka egy ideje állandóan rá akar ülni a wc-re (ha éppen nem állva akar bele pisilni...). Mindig ráültetem, nyög kettőt, bemondja, hogy készen van és megy tovább az élet. Tegnap éppen kérdezte az egyik nagyi (amelyiknek a szülinapja volt, isten éltesse még egyszer), hogy áll a bilivel, mindezt el is meséltem neki, majd fürdés előtt mégiscsak pisilt az én lányom! Sugárzott a kis arca a boldogságtól, meg az enyém is, és Beni is megdícsérte. Ismétlés még nem volt, de mégiscsak, ez már valami. 

Meg azt is el akartam mesélni, hogy milyen jól érzem magam a nyelviskolában, nagyon szeretem csinálni és úgy tűnik, ez most hosszabb távú, kezdő csoportom van, kettő, és mindenki fél évre jött tanulni, szóval ők az enyémek, nem helyettesítek vagy ilyesmi, hanem engem helyettesítenek, ha úgy adódik. Ráadásul már hírem van, nagyon szeretnek, legalábbis a diákok, imádják az óráimat, pedig néha úgy érzem, belehalnak az unalomba, mert hát sokan vannak egy csoportban, különböző képességekkel, és ugye a "gyengébbekre" is várni kell. De pont ma kaptam egy olyan visszajelzést kívülállóktól, hogy mennyire szeretnek és hogy "mindenki"* hozzám járna legszívesebben. És ez olyan, de olyan jó! Nagyon feltölt, pedig most kicsikét fáradt is vagyok (panasz-panasz).

Ráadásul a gyerekek is nagyon beindultak, tegnap Beni bújt hozzám, hogy "annyira szeretlek, anya", Rebeka meg szinte minden nap mondja nekem: "Anya, szeletlek. Benit is szeletem", és közben símogat, meg puszil, valamelyik nap így ébresztett: "Anya alszik. Megpuszilom. Símogatom. Szeletlek anya." Jahahahahaj.

Apropó, diákok. Mikor érzem, hogy nagyon fáradtak, kicsit hagyom őket, hogy nekem tanítsanak valamit az anyanyelvükön (mindig nagy lesz tőle a vidámság, zömmel izraeliek és tunéziaiak, képzelhetitek, milyen a kiejtésem... Szóval kapnak lehetőséget, hogy jól körbenevessék a tanárnőt). Tőlük tanultam, hogy a Rebeka Rivka héberül. Annyira megtetszett, hogy azóta mondom is neki néha, és lássatok csodát, hallgat is rá! 

Apropó Rivka. Voltunk U7-en, az a 2 éves vizsgálat. Basszus, 97 cm és 16,8 kg. Duuuuuuuuuuuurvaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa. Mondja az orvos, hogy kövér. Kikértem magamnak. Mondom, nem kövér, gyúrnivaló. Mondja, OK. Kérdezi, végrehajt-e 3 összetevős utasításokat. Mondom, ő igen, de a 8 éves bátyjának gondjai vannak. Na erre már az orvos is röhögött, végre fogta, hogy ilyen vicces napom volt... De masszázst nem írt fel a disznaja, pedig egy majd' 17 kg-os 2 éves mellé szerintem alanyi jogon jár. 

És Beni. Voltunk vérvizsgálaton, merthogy rosszak lettek a véralvadási eredményei, így még mindig drótok vannak a karjában, nem műtötték meg júliusban, talán ezt írtam is akkor. Szóval kiderült, hogy van neki gondja, von Willebrand szindróma és VII Faktor hiány. Nem komoly, állítólag, de műtétek előtt gyógyszer kell. Tőlem is vettek vért, mert közben valószínűsítették, hogy nekem is van, de erről még nincs eredmény. Nagyon nem dramatizálom túl, mert 8 évalatt nem vettük észre, hogy lett volna komoly véralvadási problémája, pedig műtötték mandulával és a nyelvét is kettéharapta egyszer, de jó tudni, mindenképpen.

Hehh, apropó nyelv. ezek az én gyerekeim. Beni 2 évesen a nyelvét harapta ketté, Rebeka pedig átharapta az alsó ajkát. Vazz. Szegény, ő is úgy vérzett, hogy Beni amint meglátta, elkezdett sírni. Én már "rutinos" voltam, meg tudtam nézni, hogy mekkora a baj, sőt várni is tudtam, a vérzés erős volt, de hamar elállt, 5 perc múlva már kajálni akart, hátúgy döntöttem, nem kell orvos. Nagylány vagyok, na. A következőnél majd egy pírszinget is gyorsan beletolok, hogy 16 évesen már ne kelljen még extrába fájnia. Na ez lenne az igazi rutin.**

Hát így éldegélünk mostanság, le is telt a fél órám, a hétvégén viszont szabad leszek, talán lesz időm még írni. Addig puszilok mindenkit.


*Biztos vagyok benne, hogy nem szó szerint mindenki, de így lettem értesítve, khm. 
** Csak vicc, mielőtt valaki hívná a Gyivit.

2011. október 14., péntek

Sokkal...

...tartozom. Zsidó kacsa fényképe sincs még kész, meg az egyéb horgolt micsodák képeit sem mutattam még meg. Nézzétek el nekem, húzós hetünk volt. Illetve mostanság minden hét húzós. Van munkám, ami nagyon jó, csak hát azt is jelenti, hogy estére hulla fáradt vagyok, a héten többször is aludtam már este 9-kor, gyakorlatilag ahogy elcsitult az aprónép, elültem én is... Közben ránk tört a nátha is (monnyon le!), főleg Rebesre meg rám, én úgy vonszoltam haza magam ma délután, Rebeka köszöni, már jól van. Holnapra nekem is jól kell lennem, mert buli vaaaaaaaaaaaaaaaaan! Buli van a városban, szokásos őszi sör-virsli-sramli, de sok az ember, szóval pörgés a köbön, és ott akarok lenni kicsit este, főleg, hogy jön egy kedves barátnőm is látogatóba. Baromi hideg lesz. Brrrrrrrrrrrr. 

Jó, fűtök, holnaptól (:-D), de nem korai még? Igazából most 20 fok van a lakásban. Az elég jó. Reggel kicsit kevesebb. Lehet, hogy a szomszédok már fűtenek? Fűtsenek ők, hehe. 

Kuka, drága, az a poszt, ami a tiéd, az sajnos 18-as karikát visel és nem tehetem ki ide, mert az a kevés olvasó is, aki még kitart, megbotránkozik és teljesen magamra maradok... 

2011. május 20., péntek

Vannak olyan napok, ...

...amikor valahonnét előbújnak az angyalok, és szinte érezni, ahogy puhán terelgetnek minket a jó felé, és velünk mosolyognak és két marékkal szórják ránk a békességet. Ez a mai mindenképp ilyen volt eddig. Legalábbis a délelőtt, még nem merek a maradékra nyilatkozni...

Szóval az úgy volt, hogy a mai nap nekem éjfélkor kezdődött, akkor mentek tőlem haza a csajok, az őrangyalaim földi helytartói. És már éppen lefeküdtem volna, amikor persze Rebes felébredt, szóval Benit az én ágyamból a sajátjába, Rebest a sajátjából az enyémbe, aztán még egy kis buli, nem is tudom mikor sikerült végre elaludni, felkelni mendenesetre egy órával később, mint kellett volna, pedig rendes voltam, felhúztam az ébresztőórát is. 

No de aztán. Ennek ellenére időben elindultunk (minek is keltem volna fel hamarabb?!) Rebus ment a bölcsibe, mi a kórházba kontrollra, nem is késtünk sokat. Hiába az időpont, minden a sorszámhúzással kezdődik. A miénk a 48-as, a kijelzőn a 22-es, papírforma szerint 23 perc várakozás, gyakorlatilag ennyit várakoztunk, amikor már a 30-as volt a kijelzőn. 

A váróban feltűnően sok szellemi fogyatékos gyerek vagy inkább tinédzser ült, ketten közülük nagyon ijesztően is viselkedtek, Benjámin nagyon félt, eleve a vizsgálattól, és még ezek a furcsa, ijesztő, beteg fiatalok, az egyik néha nagyon hangosan felkiáltott, a másik kicsit halkabban, de mégis hirtelen. Ám ekkor....

...odalépett hozzám egy hölgy, akkor szólították a 32-est, és a kezmebe nyomta a 33-as sorszámot, mert az anyukája véletlenül kettőt húzott... Biztos vagyok benne, hogy az ég küldte. Fél órán belül kész voltunk, mehettünk. (Elkezdhet újra focizni, a drótokat majd 6 hét múlva kiveszik, de a karja már összeforrt).

Kérte, hogy menjünk fel a várba, de aztán végül csak séta lett belőle. Bementünk az első könyvesboltba, mert megígértem neki még a kórházban, hogy ha végeztünk, akkor a bátorságáért megjutalmazom egy könyvvel, be is vasalta rajtam rögtön. Akartunk fagyizni is, de ahhoz még korán volt, a fagyizók nem nagyon nyitnak ki 12 előtt. 

Ebéd a mekiben, ahol a kiszolgáló csajszi egy tünemény volt, púpozásig töltötte a fagyinkat csokiöntettel, mosolyogva, kedvesen, felár nélkül. Ő is egy földreszállt angyal. 

És Beni végig fogta a kezemet. Majdnem 8 évesen. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Az is, mellesleg, de azért nagyon-nagyon hangulatfüggő ez már nála. Találkoztunk egy csomó magyar turistával, örültünk egymásnak, ők kicsit irigykedtek, hogy mi itt otthon vagyunk, de nagyon örültek, hogy szóba elegyedtünk.

Hát ilyen egy nap kettesben, amikor nyugalom és béke van, beszélgetünk séta közben, süt a nap és nagyon közel vagyunk egymáshoz. 

2011. április 21., csütörtök

Talán-talán...

...fellélegezhetünk, és újra sepregethetem a sorozatos betegségek utolsó kis morzsáit kifele a lakásból. Már én is gyógyulok, a sok alvás elűzte a tegnapi lázat, a gyerekek már abszolút jól, bár Rebes még szedi az antibiotikumot (középfül-gyulladásból kifolyólag). P már tegnap jól volt, szóval jöhetnek a promi vendégek! 

Sok locsolót és szorgalmas nyuszit mindenkinek!

2011. április 17., vasárnap

Ó, messze még...

...a vége. Mára Rebes lett beteg. mire végre megszáradtak az ágyneműk, addigra kijött rajta is, úgyhogy kezdem előről a mosást. Nehogymár unatkozzunk egy kicsit is. Szegény, nagyon vacakul van, de ha minden igaz, gyorsan jobban lesz, Beninél is csak egy napig tartott. Aztán majd mi jövünk, gondolom. Már nincsenek illúzóim. Csak abban reménykedek, hogy csütörtökig lezongorázzuk, mert prominens vendégek jönnek, a húgom és a kisfia! Jajjjj, de várom már! 

2011. április 14., csütörtök

Kezd sok lenni a "jóból"

Akartam írni egy találkozásról, ami ma történt, egy idős nénivel, bazsalygott Rebussal (ly? j?) és 5 percben elmesélte, hogy már van egy 3 éves dédunokája mert a kisunokája a középsuliban terhes lett. A babát a szülők nevelik, nem akarták otthonba adni...

...de éppen ekkor hányta össze magát Beni. Kezdek, kezdünk besokallni... Valahol hiba van a mátrixban.

2011. április 10., vasárnap

Beni

Drágák vagytok, már itthon, ma ki is engedték, de még bágyadt, bár ma már röhigcsélt is nekem kicsit, ahogy kiléptünk a kórház kapuján... Elkezdett csacsogni, mesélte, hogy milyen szuper volt a mentő, még szirénázott is és kihúzták neki a tetőt, hogy láthassa is... Szóval a legjobb úton vagyunk a gyógyulás felé, de el fog tartani egy jódarabig. 

Focitilalom 3 hónapig, iskolasport-tilalom 4 hétig, hááááááááát, felköthetjük a gatyánkat... De ez legyen a legnagyobb bajunk. Csak múljon a fájdalom mihamarabb. 

2011. április 9., szombat

Nem hiszitek el...

...vagy de, hiszen írom: alighogy kijöttem Rebessel a kórházból, mehettünk vissza, ezúttal Benivel. Ma focimeccsük volt, mint szinte minden hétvégén, és esett egy nagyon nagyot, amitől a bal alkarjának mindkét csontja eltörött, nagyon csúnyán, állítólag a mentőorvos is nyelt kettőt, mikor meglátta. Nem nyílt törés, de azt mondják, L-ben állt az alkarja. 

Azonnal mentővel vitték a kórházba, ahol rögtön meg is műtötték. Apja volt vele, a hétvégi foci általában vele közös program. Én csak próbáltam nem megőrülni, míg be nem értem hozzá, kisebb kerülővel, mert rossz városnevet mondtak nekem a telefonba, és álltam egy kisváros közepén, ahol mindenki hülyének nézett, hogy kórházat keresek. P-t nem tudtam elérni telefonon, mert már Benivel az előkészítőben volt, szóval telefonálgattam vagy fél órát, mire kiderítettem, hogy valójában hol is kéne lennem. Újabb fél óra után meg is érkeztem, addigra már műtötték, de legalább az ébredőben már vele lehettem. Most kivételesen P maradt vele a kórházban, mert egy nagyfiúval van egy szobában, szóval inkább férfiak legyenek egymás közt, a nővérek is ezt tanácsolták. 

Holnap, ha minden rendben éjjel és a reggeli vizitnél, már haza is engedik. 

És hogy hol áll az orvostudomány: a csontokat belülről egy-egy dróttal rögzítették, így csak pár napig lesz gipsz, amíg enyhül a fájdalom, utána viszont használhatja is majd rendesen a karját, bár gondolom azért sportolni nem lesz nagyon tanácsos (bár ezt is ki tudja, majd holnap kiderül). A drótok kb. 4 hónapig lesznek bent, és aztán majd ambulánsan kihúzzák őket. A vágás a csuklójánál van és kb. 1 cm-es, az orvos szerint látszani sem fog. 

Hát ez van velünk hirtelen. Rendes gyerekeim vannak, azt azért megvárták, hogy visszajöjjek Magyarországról. És jó testvérek is, osztoznak az élményeken is, ha az kórház, hát kórház... Na jó, nem cinikuskodom többet. Remélem most egy időre letudjuk az efféle izgalmakat. 

2011. április 7., csütörtök

Jajj

Rebessel kórházban voltam. Leesett Beni ágyáról, fejre és hátra, jó magasról. Nem láttunk rajta semmi különöset, de délután elkezdett hányni, így be kellett mennem vele a kórházba. Két éjszaka. Húzós. 48 órán át pofozom magam. Ennél szomorúbb helyet nehezen tudok elképzelni a világon, én meg feszült vagyok, mert R-t nem tudom délben elaltatni? Mert tök jól van és pörög egyfolytában? Mert két éjszakát itt kell töltenünk, ahonnét van, aki élve haza sem jut? Vagy hazajut, de mint zöldség? Erre a rövid kis időre minden átértékelődik. Eddig is tudtam, hogy milyen szerencsém van a gyerekeimmel, de itt még az arcomba is tolják.

Rajtam van a mitkeresekénitt érzés. Minek rontom itt a levegőt? Minek tolom én mások arcába a szerencsémet? Milyen jogon fájdítom mások szívét? Persze tudom, hogy erről egyikünk sem tehet. Sem a szerencséről, sem a balszerencséről.

Háromágyas szobában vagyunk. Rebeka az egyetlen egészséges gyerek. A másik kettő valóban csak vegetál. Az egyik mindehhez még nem is lát. Hozzá csak egy pár percre jött be egy nő és egy férfi, gondolom a szülei, és már mentek is tovább. A másik gyerek hat éves már, négy hónappal hamarabb született, mint kellett volna és azóta sem tudják, hogy mi a baja. Soha életében nem táplálták szájon át, minden csöveken megy be és csöveken jön ki. Többször műtötték, nem tudják mi a baja, és csak visszafelé fejlődik. Azt sem tudják megmondani, hogy meddig élhet így.

Az anyja mindent megtesz. Hallani  rajta, hogy nem magasan képzett, házilag gányolt tetoválás is van a karján, a köhögésén hallani, hogy erős dohányos Negyedik gyerek. Becsúszott, gyógyszer mellett, a változó korban… Ahogy meséli, hallom, hogy magát hibáztatja, mert nem akart több gyereket, de megtörtént, gyógyszer mellett, biztos vagyok benne, hogy magát okolja. És látszik, hogy az életét adná ezért a kislányért.

Ilyenkor mindig késztetést érzek arra, hogy elmeséljem, hogy nekünk sem olyan gömbölyű az életünk ám, Rebeka a mi örökbefogadott kislányunk, nálunk is vannak tragédiák… És legszívesebben felpofoznám magam, mert enyhíteni akarom ezzel az ő fájdalmát, ahelyett, hogy hagynám, hogy nekem is jól kisírja magát, pedig tudom milyen jó is az, én is állandóan erre vágyom, hogy sírhassak, amíg vannak könnyek. Pedig tudom, hogy mindig mindennél van rosszabb is és mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. De mégis, ilyenkor muszáj rangsorolni.

Köszönöm a felsőbb hatalmaknak a két gyönyörű, okos, és főleg egészséges gyerekemet. Kérem a felsőbb hatalmakat, hogy továbbra is adjon végtelen erőt a balszerencsés anyáknak, akiknek az egész életük harc és küzdelem a mindennapok örömeiért, akik emiatt a hétköznapi apró csodákat is nagy becsben tudják tartani. 

2010. december 16., csütörtök

A 15. hónapot...

sajna még mindig betegen töltötte be Rebeka, igazából nem tudom eldönteni, hogy jól van-e avagy sem, vannak egyértelmű jelek, hogy beteg (hasmenés), de amúgy viszont jókedvű és továbbra is egy pillanat alatt szedi apró darabokra a lakást, hogy aztán angyali mosollyal vegyen le a lábamról... Éjszaka nem aludt jól, a végén harmónium-pózban* "nosztalgiáztunk"**, így sikerült megnyugtatni és elaltatni, ami, tekintve, hogy több, mint 13 kg, nem kis teljesítmény volt tőlem... Holnap talán okosabbak leszünk orvos után, remélem lassan-lassan meggyógyul, mostmár kicsit aggódom.

* Én hanyatt, ő pedig a hasamon hason. Gyerek szuszog, anya piheg. És még az orromat is csikizte a kócos kis  haja... jaaaaaaaaaaj
** újszülött korában aludtunk így, de akkor csak 3 kg volt :-s

2010. december 10., péntek

Van abban valami...

...bájos és megható, amikor egy pici gyerekkel (olyan másfél év körülivel) összebújva alszol egy szűk kanapén, aztán hamarabb ébredsz föl, hogy láthasd a kisimult, rózsás pofiját, az izzadt, csapzott kis haját, és azt az áthatolhatatlan nyugalmat, ami persze kb. 2 másodperc múlva mégis megtörik és csap át valami másba. 

A hiba a képben sajnos ott van, hogy a rózsás kis pofi a láztól rózsás, a haja a láz okozta izzadástól csapzott, és a nyugalmat nem én, hanem az a fránya köhögés zavarja meg...

2010. június 23., szerda

Emlékeztek még ránk?

Most nyilallt belém, hogy milyen régóta nem is írtam. Az igazság az, hogy az elmúlt napok kissé egybefolytak, mindkét gyerek beteg volt, most lábadoznak. A bárányhimlőnek titulált akármiről kiderült, hogy valószínűleg nem is az volt, ami viszont biztos, az az, hogy ezt itt heverjük kifele éppen (nincs hozzá magyar szócikk, és azt sem tudom, hogy hogy hívják ezt a csúnyaságot magyarul). Szóval a kicsi jobban megsínylette, vele együtt én is, 3 vagy 4 éjszaka volt, amit nem aludtunk, gyakorlatilag egyáltalán nem, már majdnem sikerült is leszoknom, a fenébe is. Tegnap aztán végre kicsit jobb volt. Mit kicsit, sokkal! Már csak 2-szer (vagy 3-szor?) kellett felkelni hozzá, az az előzőekben produkált óránkénti keléshez képest (is) már maga a paradicsom! Rebeka egyébként a láz kivételével a szócikkben felsorolt összes tünetet produkálta, és máig is újra kizárólag tejet kap, mert a szilárdat a fájdalmai miatt nem hajlandó megenni. 

Hja, mintegy mellékesen, szombaton azért megtartottuk a gyerekszülinapi-zsúrt, ami szuperjól sikerült. A betegséget a gyerekeimen mindezek után, este sikerült felfedezni, úgyhogy a dokink nem fog éhen halni, fennmarad a praxis, sőt, a várakozási idő is jócskán megnyúlik pár nap múlva... Ez persze ennyire nem vicces, nyilván, sőt, én eléggé rosszul érzem magam emiatt, bár az anyukák nagyon lazán vették tudomásul, szerencsére. 

Hát így állunk, mindeközben két vendégünk is van. Hehhh, és egy hete még úgy jött haza Beni a suliból, hogy hozta a kis papírkát, mely szerint tetű van az osztályban, lehet kurkászni... Juhéjjjjjj, ismét jól szórakozunk!

2010. június 12., szombat

Bárány...

... himlő, hogy az aaaaaaaaaa. Be van oltva ellene. De a kicsi nincs. Apa még nem volt. Vagy igen. Nem tudjuk. Para a köbön.


(Szerencse a szerencsétlenségben: az összes meccset látja majd...)

2010. június 11., péntek

Pepin

Annyi mindent akartam írni, de most hirtelen nem jut eszembe nagyon semmi, legalábbis a klassz dolgok közül; ja, de, itt a nyár, csak a napjaink telnek őrült strapában, a kicsi nagyon keveset alszik és egy gyötrelem letenni napközben (és ezek után még este is, holott mindig azt gondolom, hogy biztos jó fáradt), nem tudom, mi baja lehet, a naggyal egészségügyi gondok vannak, egyelőre próbálok nem nagy jelentőséget tulajdonítani nekik, de nehéz, mert nagyon kell koncentrálnom, hogy ne pánikoljak be;  az van vele, hogy egy ideje sűrűn visszatér neki a gyomorinfluenza (jaj, de szépen mondom), tegnap óta többször csak úgy elered az orra vére, és ma estére kiütéses lett a két arca, már attól, hogy mindezt leírom, hiperventillálok, annyira izgulok, nehogy valami komoly baja legyen, természetesen orvos nincs, hétvége van, noch dazu elkezdődött a vb, ügyeletre egyelőre nem megyek, ha nem múlik, lehet, hogy holnap felhívom a háziorvost, hogy jöjjön ki, jaj, és tényleg, már kétszer voltunk úgy bevásárolni, hogy Rebeka a bev. kocsiban ült, nem a csücsiben, nála csak én élveztem jobban, a szabadság volt maga, és tényleg, megvan, ma találkoztam egy nagyon rég nem látott (fél)ismerőssel, megcsodálta Rebest (naná, ki nem), és azt mondta, hogy a szeme az enyém, aztán meg elmentem spárgát venni (még egy hétig van, most kell jól belakni belőle), és kértem a hámozóból még héját, mert annak a levéből lesz jó kis krémleves, és a lengyel (?) vendégmunkás hölgy degeszre tömött nekem egy nejlonzacsit úgy, hogy a törött spárgák fejeit kiválogatta a nagy kupacból és mind nekem adta (tudván, hogy az a legfinomabb), én akartam neki pénzt adni, de nem volt hajlandó elfogadni, ezek után már mosolyogva tudtam bólogatni egy öreg néninek, aki beszólt, hogy miért nincs takaró az én szegény gyerekemen (egy szál pelusban és rövidujjúban volt, 25 fok kint, a csücsiben +5, izzadt szegény, mást se csinál napok óta), aztán még megmentettem egy barátnőmet az autószervíz fogságából, és még mindig csak dél volt, ebéd persze sehol, merthogy csak rohangáltam, de aztán az is lett, méghozzá nagyon finom (spárgafejek, ugye, spárgalevessel, stb.), aztán P elaltatta Rebest, Beni elment egy barátjához meccset nézni, gondoltam akkor itt az idő, hogy én is ledőljek, de erre megszólalt a telefon, ami nem lenne baj, csak felébredt tőle a csaj, sebaj, a meccset itthon hármasban néztük, illetve én csak hallgattam, azért a gólokat láttam, nem mintha nagyon érdekelne, de azért a nagyszabású bajnokságokat szoktam követni, beszippant engem is a német lelkesedés, de drukkolni nem nekik szoktam, a többit már tudjátok, írtam az elején, hogy ez a nap hogy végződött, és ez csak a mai volt, van egy kis pörgés mostanában (is), na...

2010. május 19., szerda

Most látom csak...

...hogy milyen rég adtam hírt magunkról. Eléggé zajlik az élet, készülünk oda haza, már csak kettőt kell aludni, illetve jó volna kettőt aludni, sőt eggyel is kibékülnék, mert a kisgyerekes családok egyes számú Murphy törvénye sajnos ránk is igaznak bizonyul: a gyerekek lebetegedtek. Benjámin újra beszűkült egy kicsit, így most megint sprézni kell pár napig, remélhetőleg rendbe jön tőle, Rebeka pedig nagyon meg van fázva, miközben ezerrel fogzik és nem alszik jól éjszaka (amitől én ugye rosszul, illetve szinte egyáltalán nem alszom).

Kezd rajtam amúgy is elhatalmasodni a szokásos utazás előtti pánik (PTP). Próbálom átgondolni, hogy mit is kell pakolni, meg hogyan is, és milyen évszakra, de azt hiszem, maradok mind a négynél. Közben pedig lopom az időt, hogy egy kicsit pihenni is tudjak, mint most is például, hogy Rebeka végre alszik, és - milyenazilyennekgyerek-anya lévén - Beninek megengedtem, hogy kicsit játszon a PS-ön. Nyilván csak azért, mert PIHENNI AKARTAM!

Kreáltam magamnak egy digitális vagy milyen aláírást is, megtetszett a csajoknál a Horgo-blogon, és az egyikre ráklikkelve betöltött a weblap.

Azt hiszem, nem az időt lopom, hanem a napot, legközelebb már valószínűleg csak Magyarországról, vagy talán majd újra Németországból jelentkezem, bírjátok ki! :-D Most futok tovább a dolgom után. Puszi nektek.

2010. március 25., csütörtök

És igen!

Levették! És úgy tűnik rendben van! Leszámítva azt az "apróságot", hogy a könyökhajlatánál kikezdte a kis karját a gipsz egy helyen. Azt hittem, szívrohamot kapok, mikor megláttam. A doki meg nyugtázta, hogy igen, igen, ez biztos fájt is neki. Anyám! Na mindegy, állítólag ártalmatlan a dolog, holnapra jobb lesz. A lényeg, hogy nincs gipsz! Most még izgulok, hogy tényleg rendben van-e, de igyekszem bízni mindenkiben.

Egyébként pedig ma sajnos volt alkalmam megállapítani, hogy milyen szerencsések is vagyunk, hogy mi "csak" ilyen probléma miatt mentünk a gyerekklinikára. Annál szomorúbb hely kevés van a világon. És tudom, hogy sokaknál kiveri a biztosítékot, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy micsoda mázlisták vagyunk.

(A gipszet a doki egy igen gyors és hanyag mozdulattal kivágta a szemétbe, időm sem volt elkérni, de amilyen büdös volt már, nem is bánom. Így a fénykép és a dekoráció elmarad...)

2010. március 12., péntek

Éééééés...

...ha mindez még nem volna elég, Rebeka bekapott valami hányós-fosós vírust is. Sikítani tudnék, rettegek, hideg verejték csorog a hátamon, ő alszik, én lesem, hogy lélegzik-e, hány-e álmában, lázas-e, kakis-e, és mindenfélét csinálok, hogy eltereljem a figyelmemet a paramamiságomról. Hirtelen újra a gyereknevelés egyik legsötétebb bugyrában találom magam.
-------------
Beugrott az orvos, bár azt mondta, csak holnap délelőtt jön. Tisztáztunk mindent. Nagyon rendes volt, időzött egy kicsit, mert látta, hogy szükségem van a megnyugtatásra. Megbeszéltük, hogy neki esze ágában sem volt, hogy mi bántottuk volna Rebekát, hanem pontosan azt gondolta, amit én is feltételeztem (hogy gondol, huhhh), hogy esetleg a Beni csinált valamit. Jól ki is röhögött, ami jól esett, mert kicsit visszarángatott a valóságba, ami nem feltétlenül olyan ijesztő, mint amilyennek én képzelem. Ezután még kicsit csevegtünk, elmondtam neki, hogy én a fürkészéseink eredményeként kizárom a szándékosságot, ő pedig megnyugtatott, hogy mindent jól csinálunk, és inkább nekem kéne a segítség jelen helyzetben, Rebeka rendben van, még ha fosik is. Igyekszem. Bár, miután egyedül vagyok ma a gyerekekkel, a felest sajnos ki kell, hogy hagyjam. Pedig jól jönne. Na majd holnap pótolok, ha nem lesz más program :-).

(Mielőtt bárki téves következtetéseket vonna le: nem bírom az alkoholt, így nem is élek vele, csak nagyon ritkán. Most eljött a nagyon ritkán ideje, sok volt az esemény az elmúlt napokban, és - vessetek a mókusok elé - bizony most jól esne a Russkii Standard. És hiába tolom át holnapra, tudom, hogy holnap már nem fog kelleni.)