Teee... Teee... Naggyon hülyeeee...

Ma kidobtam a nagy, 220 literes kukánkba a kocsikulcsot, aztán fél órán át erestem. Mire rájöttem, hol van...

No comment.

(De, yes comment. Végül megtaláltam...)

(Kuka, remélem csuklottál!)

Tanár úr kérem...

Vétettem egy hibát a tesztben. Nem tudom, hogy hogyan fogok így tiszta lelkiismerettel németként tovább élni. Ígérem, a gyerekeimnek megtanítom a helyes választ. Úttörő becsszóra.

A két pártot, amit az SED 1946-ban erőszakkal magába olvasztott, KPD-nek valamint SPD-nek hívták. 

Jól jegyezzétek meg!

(Tudnám, miért b@ssza a csőrömet, hogy 10 perc alatt 1 hibát vétettem, 33 kérdésből, miközben eleve elég 17 kérdésre jól válaszolni ahhoz - egy óra alatt -, hogy magába fogadjon a német állam... És egyébként fingom nincs arról, hogy mi az a KPD, és valahogy el is felejtettem korábban megnézni. Vagy megnéztem, de már elfelejtettem. De NEM TÖK MINDEGY???!!! Hülye maximalista pinusz vagyok, az az igazság :-DDD)

Akit érdekel, mert vicces és érdekes is amúgy: teszt

Mostanában...

... este már csak arra vágyom, hogy valaki ugyan lőjjjjjön mán le. Nehézkes a dolog ugyanis, Rebes rászokott a nyávogásra. Nem, nem mintegy kiscica, vagy ilyesmi, hanem úgy, hogy máááááámiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, máááááááááááááááámiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii. Meg ááááááááááuuuuuuuuuuuáááááááááááááá, pedig semmi baja, csak valamit akar, de nem hajlandó mondani. Én egyértelmű összefüggést látok azzal, hogy a Tagesmutternél most majdnem ő a legnagyobb és legidősebb, van két-három egy év körüli kicsi, akik még valóban "nyávogással" kommunikálnak. De nekem estére olyan az agyam, mintha egész nap sajtreszelőt húzogatott volna rajta a két gyerek. 

Tudom, erről és így nem illik írni. De ez van. 

Amúgy vannak továbbra is cuki dolgok, nyilván. Például az, hogy naponta többször kapok puszit és ölelést, meg azt, hogy anya, szeletlek. Meg van a csajnak szavajárása is, mégpedig: tuuuudooooood? Vagyis nem, hanem, hogy: tyuuuugyoooooood? Minden mondat végére odabiggyeszti. Vagy azt, hogy IIIgeeeen? Ami valahogy így hangzik: Iiigöööön? Nagyon mókás. Főleg, hogy folyékonyan és egyfolytában beszél, mindkét nyelven (no, ez most melldöngetés). Nem lehet betelni a csipogásával. Vagyis dehogynem. Vasárnap este nyolckor a csönd a legkedvesebb barátom. 

Na, és hogy bizonyítsam, hogy attól, mert nem beszélünk róla, vagy csak keveset és óvatoskodva, nem csak az én agyam szok vanni lereszelve: 

Masha i Medved

Rebeka Masha i Medved

Noch dazu

A diákjaim (is) nagyon aggódtak értem, a drágák, kaptam sok levelet, hogy jól vagyok-e. Ma mentem már dolgozni. Kérdezem, na milyen volt a helyettesítés? Erre az egyik: hú, nagggyon szexi. Mondom, na ne már, szexisebb, mint én???? 

- Igen.
- Micsodaaaaaaaa?!
- Hát igen, te nagyon szép vagy (jú ár szóóóóóó bjútifúl), de nem vagy szexi.
- Mi vaaaaaaan?! Fiam, ebből nem jössz már ki jól.
- De mér? A bjútifúl, az sokkal jobb, mint a szexi, hidd el nekem.
- Na hagyjuk. *

Maradtam volna inkább itthon. Pfffff.


*a párbeszéd szabad fordításban kb.

Totálkár

Írhatnám, hogy ennyi maradt az autómból, de ez csak elvileg lenne igaz, gyakorlatilag tudom használni, csak éppen a teljes karosszériát le kell cserélni. Az értéke azonban ennyi lett. Szerda reggel suliba menet álltam a dugóban, mire hátulról belémszabott egy barom, aki nem látta, hogy két sávban állnak az autók (wtf???!!!). Rá is tolt az előttem állóra, így én szívtam a legnagyobbat, gazdasági totálkár. Eddig 5000 eurónál tart a saccolt kárérték, ez még nem a hivatalos, hanem a ránézéses-hasraütéses verzió. 6000-ért vettem. Júliusban. 

Most nem leszek finom és nőies. Hogy jól b@szná meg a krva élet. Bocsánat, finomkodom itten. 

És nézzük a jó oldalát, egy kis izomránduláson kívül semmi más bajom nem lett. Lehetett volna. A rohadt életbe. Már csak ez hiányzott.

Olyan...

...hirtelen jött az ősz, hogy a lélektani téliesítés több apró rítusát is egyszerre kellett elvégezni: be kellett csukni az ablakokat* ÉS a konyhában is csukott ablaknál főzök**. Meleg pizsamát kell húzni éjszakára (Kuka: pizsamát kell húzni éjszakára :-D) Teát iszunk a vacsorához. Brrrrrr. Itt az ősz. 

Ma 3 óra játszótér, biciklivel (fááááááá-zik-zik-zik). Rózsás pofi, vörös orr, enyhe fagyási sérülések a kezeimen. Miért nincs egy forraltbor-kimérés minden játszótér mellett??? Hm. Legyen? Bizniiiiiiiiiiiiiiiisz!

Nem, nem és nem vagyok hajlandó még fűteni. Majd holnaptól...

*Éjszakára ÉS nappalra is

** Pedig ezt utálom. A nyitott ablakokat szeretem. Főleg a konyhában.

Khm...

Szerdán történelemből éretségiznek

Well. 

Kezd sok lenni a "jóból"

Akartam írni egy találkozásról, ami ma történt, egy idős nénivel, bazsalygott Rebussal (ly? j?) és 5 percben elmesélte, hogy már van egy 3 éves dédunokája mert a kisunokája a középsuliban terhes lett. A babát a szülők nevelik, nem akarták otthonba adni...

...de éppen ekkor hányta össze magát Beni. Kezdek, kezdünk besokallni... Valahol hiba van a mátrixban.

Még ez is...

És mindig azt hiszem, hogy olyan eredeti vagyok, holott nem, csak középszerű és semmiképp sem egyedi...

Nem nem, nem provokáció, nem várok vigasztaló, jajj, dehogynem, olyan, de olyan eredeti, kreatív és mittoménmivagy kommenteket, őszintén, komolyan mondom!

Erről jutott csak az eszembe.

Hajnal

Ezt is meg akartam írni. Rebes megint nagyon rosszul alszik mostanában, extrém igénybevételnek kitéve minket, amúgy is zivataros időkben. Szóval vasárnap megörvendeztetett egy hajnali fél ötös keléssel. Annyira ki voltam, hogy a fél karomat adtam volna még egy kis alvásért, így hát vérfürdőt megelőzve bekapcsoltam a tévét (ó, mea maxima culpa!). Gondoltam akkor jöjjön a minimax, de ott még nem volt műsor, a bebetv-n még javában aludt mindenki... Eszembe jutott, hogy a hbocomedyn a műsorszünetben mókás razfilmeket adnak, de valahogy a vasárnap kivétel volt, hogy is lehetne vidám egy kis vérfürdős rajzfilm nélkül? Valami idióta marhaság ment kibelezéssel, lefejezéssel, szétszaggatással, mindegy, a lényege az volt, hogy a végén csak úgy fröcsögött a vér. Aztán nagy nehezen rátaláltam a disneychannelre, ahol végre műsor is volt. Már nem érdekelt a silány minőség, a butafejű számítógépes figurák, csak hadd, hadd aludjak még egy kicsit nyugiban... Azért próbáltam lecsekkolni, hogy mégis mivel kötözöm le a gyerekemet. Nem fröcsögött a vér, alig volt párbeszéd, mosolyogtak a színpompás karakterek, és...

... kivétel nélkül mindegyiküknek négy virsliujja volt...*

*Ja, rájöttem, üzemi baleset, levágta valamelyik melójában az egyik ujját... De hogy a többivel mi történhetett? 

Nem szeretnék...

...soha úgy nyerni, és többet így veszíteni az életben.*

A mű megtekinthető itt (ha már ott, ahova készült, csak nyertest hirdettek, a többi munka készítőjét nem nevezték meg...)**

*sztori nincs, ne kérdezzetek.
**Bréking: de már igen

Negatív

Mert vannak ilyen napok is, és én meg pont ezekről írok, de nézzétek el, terápiás céllal teszem, hogy ne maradjon bennem a feszkó. Persze ez mindig azokon a napokon (nem-nem, olvass tovább!) van, amikor a drága időmet, azt az áldott 4 órát, amit tökéletesen gyerekmentesen tölthetek, ide-oda rohangálással ütöm el. Szóval vannak dolgok, amiket nem bírok. Kicsinyes kis figyelmetlenségek, leszaromságok, mint pl, hogy az autó nem villant, hogy menjek nyugodtan, mert ő még beszélget, hanem csak beszélget és áll, és én meg kénytelen vagyok tétovázni. Vagy hogy az anyuka a babakocsiját direkte nekem tolja sorbanállás közben a pénztárnál, mert nem engedem magam elé, én bunkó, ki-ha-én-nem szingli (mert annyi esze nincs, hogy átgondolja, ugye). És az ilyen, ezer és ezer apróság után jött ma, mindezt megkoronázva, ami annyira kihozott a sodromból, a csúcsjelenet: 

Megtelt a PET-palack visszaváltó egy bácsinál, akinek a bevásárlókosara még tele volt. Púpozva. Na jó, én nem tökölök 6 db palack miatt, majd máskor visszaváltom, vagy ha összekapkodtam, ami kell, visszamegyek az automatához, addigra csak működik újra. Na ezt elfelejtettem. Nem baj, a pénztáros hölgyet megkérdeztem, hogy visszaveszi-e ő is őket. Azt mondja igen, hagyjam nyugodtan a kocsiban őket. Visszavette, beütötte, levonta. Vannak apró örömök (is) az életben.

ÉS AKKOR. Elkezd számonkérni, hogy hogyhogy nem automata, és folytatja kioktatással, hogy akkor legközelebb legyek szíves sorban állni az automatánál, nem ám csak úgy idehurcibálni a kis palackjaimat, mert ez nem járja. Kérdem én, nóóóóóóóóórmális??? Annyira, de annyira elszállt az agyam a szitutól, a stílustól, az egésztől, hogy hú. Fogösszeszprítva, de azért tisztán hallhatóan beléfagyasztottam a szót azzal, hogy - na nem mosolyogva, azt nem tudtam -, inkább sziszegve megköszöntem neki a kedvességét, hogy megtette nekem ezt a hatalmas szívességet. 

Ez nem előszőr fordul elő velem. Megkérdezek valamit, hogy lehetséges-e. Azért kérdezem, mert tudom, hogy nem ez az általános eljárás. Nem azt mondom, hogy váccsad mán vissza, noooooo, hanem udvariasan megkérdezem, hogy lehetővé teszi-e az üzletszabályzat. Erre mosolyogva válaszolnak, hogy igen. majd lebasznak, hogy de hát mér így? Most komolyan, miért érzi bárki is felhatalmazva magát arra, hogy kioktasson? Egy ilyen szituban főleg? Egyedül arra van felhatalmazva, hogy nemet mondjon, amikor kérdezek. Én meg akkor azt mondom, oké, majd legközelebb visszaváltom őket. Ha viszont igent mond, akkor fogja be örökre. Nem? 

(Aztán az autóban hazafelé az járt a fejemben, hogy van annak pozitív oldala is, hogy ez megtörtént. Nevezetesen az, hogy kinézte belőlem azt a fiatalságot, amivel szemben meg meri engedni magának ezt a stílust. Az, hogy így áll a fiatalsághoz, mondjuk (szintén) sajnálatra méltó).