Rebeka...

...szeretsz engem? - kérdezi Beni a konyhában kora reggel. Rebes ránéz nagy szemekkel, és szó nélkül megöleli. Hüpp, itt egy kicsit homályosan láttam. 

- Akkor segíthetek neked felvenni a cipődet? 

- Ühüm.

És kézenfogva, nagy egyetértésben kiballagtak az előszobába öltözni. Hüpp.

Ez a történet (is) valós eseményeken alapul, és olyannyira bearanyozta a mai reggelt (mit reggelt, napot), hogy az egyetértésen túlmutató és igen hamar kitörő csetepaté sem tudta elhomályosítani. 

Kívánok mindenkinek hasonlóan arany reggeleket.

Ez a nap más...

Ez a nap megint más... Rebeka ma 3 éves! Isten éltessen Muncu! 

Hihetetlen, hogy csak 3 éves. Mindig nagyobbnak tűnik. Méretre is, khm, és okosságra is. Komoly diskurzusokat lehet vele folytatni, 2 nyelven. Humora van. Mindig viccel. Egyszerűen okos, na. És csodaszép. Mint egy mosolygós őszibarack. No meg hisztis. Mert hát azért mégiscsak 3 éves. 

Elkezdte az ovit, imádja. Csacsog reggel, mikor megyünk, csacsog délután, mikor jövünk. Kivéve, ha éppen akkor ébredt, amikor odaérek érte, mert akkor nagyon kaka kedve van és hisztis. De ha elmúlt, akkor csacsog újra. Jaj, nem is tudom, mit írjak. Csak nyálas áradozásokat tudnék, azt meg nem akarok. 

Meg köszönetet is mondanék, mondok is újra, mindenkinek, akinek ezt a csodacsajt köszönhetjük, de ez meg (már a köszönet) szülinaptól független. És minden egyes nap átsuhan a fejemen. 

_________

Más. 

Hosszú volt a nyár, igen. Nem jelentkeztem, tudom, de... Nincs de. Lusta voltam, na. Munka után átadtam magam a semmittevésnek, a gyerkők egy hónapig Magyarországon voltak apával meg a nagyszülőkkel. Én pedig kihasználtam, hogy egy kicsit lustulhatok munka után. Aztán én is Mo-n voltam egy hetet, gyerkőkkel a Balatonon, majd vissza és újra munka és iskolakezdés és óvodakezdés. 

Ó, majd elfelejtettem. Beni magyar bizonyítványa szuperre sikeredett: Csak nyelvtanból kapott négyest, minden másból ötöst! Nem is tudom, mivel érdemeltem ki két ilyen szuper gyereket (broáááááááf, ez már túl nyálas, elnézést). 

_________

Más.

Rebes, Rebce, Rivka, Muncu, Manci, Boszorkány, Nunus, Bogár, Rebeka 

ISTEN ÉLTESSEN!

Hüpp

Jön a tavasz

Azt hiszem, legalábbis. Kint már egész tavasz-szag van, elég borús is az idő, szóval abszolút tavaszosba hajlik. Tényleg megint jó rég írtam, pedig mindig akarok, komolyan, de nem jutok hozzá. 

Most Rebus éppen beteg, vagy nem, nem tudom, vasárnap éjjel 40 fokos láza volt, aztán meg nem, most meg elvileg 39, de csipog, jön-megy, intézkedik, én már rég haldokolnék ilyen lázzal. Inkább nem hiszek a hőmérőnek. Bár kettővel is megmértem, mert nem akartam elhinni. Ja, ez úgy jön ide, hogy emiatt kényszerpihenőn vagyok, vagyunk, rég töltöttem ennyi időt itthon (csüt-pénteken nem volt Tagesmutter, most meg a betegség miatt), így kihasználom a helyzetet, és jelentek. 

(Lehetséges, hogy újra fogzik? Hogy már beindulnak a nagy rágófogak? Beni asszem 3 éves volt, amikor elkezdtek kibújni neki, de Rebes még csak majdnem 2,5. Tegnap ebédnél elkezdett sírni, hogy jajjj, a fogam, jajjj a fogam... Az orvos meg nem talált semmit az ég világon, már köhöést, középfül-gyulladást, vagy ilyesmit. Na mindegy, rejtély - jesszus, így írják?)

Tegnap is, ma is sétáltunk egy nagyot. Az úgy néz ki, hogy elindulunk, és onnantól kezdve illetékes elvtársnő mindenkinek hangosan köszön, jó hangosan, és vigyorogva mint egy őszibarack. Így az egész séta mókás. Délelőtt ugye jórészt a nyugdíjasok vannak úton (meg néhány kismama, őket nem számítom, mert nekik ez nem mókás újdonság, van nekik otthon ilyen akárhány)... Szóval a nyugdíjas nénik majdnem cigánykerekeznek örömükben (ami szintén mókás lenne), de mindenesetre mélyen belenyúlnak a cukorkás zsebükbe (és a mutatványért én is osztogatnék cukorkát... fúj, gonosz). 

Ja, igen, a tavasz. Rebeka mondatainak jó része úgy kezdődik, hogy "Ó...". Aztán:

Ó,...

- ...egy cica! Szeretem a cicát! cupp-cupp

- ...anya, szeretlek, anya! cupp-cupp

- ...Beni! Szeretem a Benit! cupp-cupp

- ...a nyuszkám! Szeletem a nyuszikám! cupp-cupp

- ...a cicim! Szeretem a cicim! (nem, itt nincs cupp-cupp, hiába, nem csak szép, de okos is :-D)

Stb, stb. Hát nem zabálnivaló? 

Hjaj, és Beni. Két napja valamin nagyon összevesztünk (egyre sűrűbben fordul elő, megy a bírkózás javában). Annyira dühös volt és frusztrált, hogy fuldoklott a hisztitől, miközben válogatott piszokságokat üvöltözött nekem. Hogyaszongya: 

Utállak! Nem vagyok a gyereked! Te vagy a leghülyébb! Te vagy a legbutább! Te, te, teeeeeeeeee, te isten buta teremtménye, te istentelen, teeeeee!..... 

Elnézést, de még most is nevetnem kell, ahogy ezt itt mesélem, pedig tudom, hogy milyen súlyos szavak ezek, főleg egy 8 éves szájából, de annyira tündéri volt, ahogy kereste a szavakat dühében, és hogy pont ezek jutottak az eszébe. Amúgy ott és akkor legszívesebben kiráztam volna a bőréből, de mikor ezeket a szavakat kimondta, alig bírtam ki nevetés nélkül. 

És ja, mit kezdjek vele? Néha nem tudom lekezelni a helyzetet, érzem, hogy legszívesebben én is üvöltenék, hogy miért nem érted már, amit magyarázok???, de tudom, hogy nem segít, így focizunk a frusztrációval és a feszkóval, robbanásig... Valakinek ötlete? 

Liiiiiiiiindaaaaaaaaaaaaa

2012

Tettem egy újévi fogadalmat, azt hiszem, talán, hogy újra írok rendesen, de mintha már nem emlékeznék rá tisztán...Most mindenesetre arra gondoltam, hogy szépen sorra veszem a fontos dolgaimat és elmesélem, hogy mi történt az aktuális frontokon.

Gyerekek

Az első karácsonyunk volt Németországban. Nyugodt volt és békés. Nem kellett rohamtempóban, két nappal az ünnepek előtt hazavágtatni, és utána egy nap alatt mindent összerántani az ünnephez, nyugodtan süthettem a sütiket éjszakánként... (Nem panasz, élveztem) Aztán eljött az ünnep, és Benjámin magától ünneplőbe vágta magát. Én igyekeztem Rebekát, de nem hagyta magát. Határozottan végigvitte az elképzelését, ez lett belőle:

 

 Igyekeztem a lakást is karácsonyivá varázsolni, azt hiszem, egész jól sikerült:

Most mindenkinek boldog új évet kívánok, és igyekszem tartani magam a fogadalmamhoz. Ígérem. Nagyon. Igen. Kisdobos becsszóra.

Loptam...

...magamnak fél órát, Rebes kinnt játszik a gyerekekkel, Beni a legjobb barátjánál.

Na szóval. Képzeljétek, Rebeka egy ideje állandóan rá akar ülni a wc-re (ha éppen nem állva akar bele pisilni...). Mindig ráültetem, nyög kettőt, bemondja, hogy készen van és megy tovább az élet. Tegnap éppen kérdezte az egyik nagyi (amelyiknek a szülinapja volt, isten éltesse még egyszer), hogy áll a bilivel, mindezt el is meséltem neki, majd fürdés előtt mégiscsak pisilt az én lányom! Sugárzott a kis arca a boldogságtól, meg az enyém is, és Beni is megdícsérte. Ismétlés még nem volt, de mégiscsak, ez már valami. 

Meg azt is el akartam mesélni, hogy milyen jól érzem magam a nyelviskolában, nagyon szeretem csinálni és úgy tűnik, ez most hosszabb távú, kezdő csoportom van, kettő, és mindenki fél évre jött tanulni, szóval ők az enyémek, nem helyettesítek vagy ilyesmi, hanem engem helyettesítenek, ha úgy adódik. Ráadásul már hírem van, nagyon szeretnek, legalábbis a diákok, imádják az óráimat, pedig néha úgy érzem, belehalnak az unalomba, mert hát sokan vannak egy csoportban, különböző képességekkel, és ugye a "gyengébbekre" is várni kell. De pont ma kaptam egy olyan visszajelzést kívülállóktól, hogy mennyire szeretnek és hogy "mindenki"* hozzám járna legszívesebben. És ez olyan, de olyan jó! Nagyon feltölt, pedig most kicsikét fáradt is vagyok (panasz-panasz).

Ráadásul a gyerekek is nagyon beindultak, tegnap Beni bújt hozzám, hogy "annyira szeretlek, anya", Rebeka meg szinte minden nap mondja nekem: "Anya, szeletlek. Benit is szeletem", és közben símogat, meg puszil, valamelyik nap így ébresztett: "Anya alszik. Megpuszilom. Símogatom. Szeletlek anya." Jahahahahaj.

Apropó, diákok. Mikor érzem, hogy nagyon fáradtak, kicsit hagyom őket, hogy nekem tanítsanak valamit az anyanyelvükön (mindig nagy lesz tőle a vidámság, zömmel izraeliek és tunéziaiak, képzelhetitek, milyen a kiejtésem... Szóval kapnak lehetőséget, hogy jól körbenevessék a tanárnőt). Tőlük tanultam, hogy a Rebeka Rivka héberül. Annyira megtetszett, hogy azóta mondom is neki néha, és lássatok csodát, hallgat is rá! 

Apropó Rivka. Voltunk U7-en, az a 2 éves vizsgálat. Basszus, 97 cm és 16,8 kg. Duuuuuuuuuuuurvaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa. Mondja az orvos, hogy kövér. Kikértem magamnak. Mondom, nem kövér, gyúrnivaló. Mondja, OK. Kérdezi, végrehajt-e 3 összetevős utasításokat. Mondom, ő igen, de a 8 éves bátyjának gondjai vannak. Na erre már az orvos is röhögött, végre fogta, hogy ilyen vicces napom volt... De masszázst nem írt fel a disznaja, pedig egy majd' 17 kg-os 2 éves mellé szerintem alanyi jogon jár. 

És Beni. Voltunk vérvizsgálaton, merthogy rosszak lettek a véralvadási eredményei, így még mindig drótok vannak a karjában, nem műtötték meg júliusban, talán ezt írtam is akkor. Szóval kiderült, hogy van neki gondja, von Willebrand szindróma és VII Faktor hiány. Nem komoly, állítólag, de műtétek előtt gyógyszer kell. Tőlem is vettek vért, mert közben valószínűsítették, hogy nekem is van, de erről még nincs eredmény. Nagyon nem dramatizálom túl, mert 8 évalatt nem vettük észre, hogy lett volna komoly véralvadási problémája, pedig műtötték mandulával és a nyelvét is kettéharapta egyszer, de jó tudni, mindenképpen.

Hehh, apropó nyelv. ezek az én gyerekeim. Beni 2 évesen a nyelvét harapta ketté, Rebeka pedig átharapta az alsó ajkát. Vazz. Szegény, ő is úgy vérzett, hogy Beni amint meglátta, elkezdett sírni. Én már "rutinos" voltam, meg tudtam nézni, hogy mekkora a baj, sőt várni is tudtam, a vérzés erős volt, de hamar elállt, 5 perc múlva már kajálni akart, hátúgy döntöttem, nem kell orvos. Nagylány vagyok, na. A következőnél majd egy pírszinget is gyorsan beletolok, hogy 16 évesen már ne kelljen még extrába fájnia. Na ez lenne az igazi rutin.**

Hát így éldegélünk mostanság, le is telt a fél órám, a hétvégén viszont szabad leszek, talán lesz időm még írni. Addig puszilok mindenkit.

*Biztos vagyok benne, hogy nem szó szerint mindenki, de így lettem értesítve, khm. 

** Csak vicc, mielőtt valaki hívná a Gyivit.

Képzeljétek

Rebeka beszél. Mondatokban. Néhány példa:

Nem akarok aludni. Neeeeeeeeeeem akaroooooooooook aludniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii. 
Jó étvágyat.
Fagyizunk, jó?
Nézd, új cipő!
Megyek iskolába (hátizsákkal a hátán mindezt).
Ez miez? 
Csípős?
Hol van anya?
Alszik a baba (a játékbaba).

Hja, és a kedvenc:

Doktor bácsi ne gyógyítsa meg, puncus a mókus, újra fára megy... 

És így tovább, mindent mond. És még mindig nincs kétéves (na jó, de mostmár aztán mindjárt, nem egész két hét múlva, ugye). Megzabálom. Főleg, mikor a világ folyását komoly arccal és hatalmas kék szemekkel kommentálja. Amikor rá van írva az arcára, hogy ő most okos, és ezt tudja is... Tündér. Imádom. És egy kis boszorkány. Benivel már igazán testvéries a viszony (oké, eddig is az volt, de más szinten): iszonyatos bunyózásokat és balhékat rendeznek. Az egyik itt duzzog, a másik ott én meg győzzem őket békíteni... Imádom őket. Két rablóvezér.

 áru

maradék-hasznosítás - minden centije kincs... (Barka - Vitorlás)

A kis tárolót beviszem a kisoviba (bölcsibe), csatokkal meg hajgumikkal megrakva, hogy legyen Rebes hajába mindig valami, és ha megtalálják az elhullajtott darabokat, legyen hova tenni... 

Apropó, Rebes... Új szakaszba lépett a kis életünk: kedvenc lányom felfedezte, hogy a hálózsák nincs hozzánőve, és igen könnyű is levenni. Sőt, ha már leveszi, akkor a kiságyból is könnyedén szabadul... Lépcsőzés nem probléma, le-fel biztonságosan közlekedik, a rácsoknak immár nem élet-, hanem vagyonvédelmi funkciójuk van. Ma amúgy - amíg próbáltam odatenni az ebédet - levetkőzött a szentem anyaszült meztelenre, felcsattogott az emeletre a fürdőszobába, és mire utánamentem, már ült a fürdőkádban, és vigyorgott, hogy ő most pancsizik... Csak mondja és mondja és csacsog és mondja, néha énekel, abszolút felismerhető dallammal és szöveggel (nagyon szép hangja van!), néha magyarul, néha németül, de legtöbbször rebekául. Úgy aztán folyékonyan. De Beni érti...

Nem hiszitek el...

...vagy de, hiszen írom: alighogy kijöttem Rebessel a kórházból, mehettünk vissza, ezúttal Benivel. Ma focimeccsük volt, mint szinte minden hétvégén, és esett egy nagyon nagyot, amitől a bal alkarjának mindkét csontja eltörött, nagyon csúnyán, állítólag a mentőorvos is nyelt kettőt, mikor meglátta. Nem nyílt törés, de azt mondják, L-ben állt az alkarja. 

Azonnal mentővel vitték a kórházba, ahol rögtön meg is műtötték. Apja volt vele, a hétvégi foci általában vele közös program. Én csak próbáltam nem megőrülni, míg be nem értem hozzá, kisebb kerülővel, mert rossz városnevet mondtak nekem a telefonba, és álltam egy kisváros közepén, ahol mindenki hülyének nézett, hogy kórházat keresek. P-t nem tudtam elérni telefonon, mert már Benivel az előkészítőben volt, szóval telefonálgattam vagy fél órát, mire kiderítettem, hogy valójában hol is kéne lennem. Újabb fél óra után meg is érkeztem, addigra már műtötték, de legalább az ébredőben már vele lehettem. Most kivételesen P maradt vele a kórházban, mert egy nagyfiúval van egy szobában, szóval inkább férfiak legyenek egymás közt, a nővérek is ezt tanácsolták. 

Holnap, ha minden rendben éjjel és a reggeli vizitnél, már haza is engedik. 

És hogy hol áll az orvostudomány: a csontokat belülről egy-egy dróttal rögzítették, így csak pár napig lesz gipsz, amíg enyhül a fájdalom, utána viszont használhatja is majd rendesen a karját, bár gondolom azért sportolni nem lesz nagyon tanácsos (bár ezt is ki tudja, majd holnap kiderül). A drótok kb. 4 hónapig lesznek bent, és aztán majd ambulánsan kihúzzák őket. A vágás a csuklójánál van és kb. 1 cm-es, az orvos szerint látszani sem fog. 

Hát ez van velünk hirtelen. Rendes gyerekeim vannak, azt azért megvárták, hogy visszajöjjek Magyarországról. És jó testvérek is, osztoznak az élményeken is, ha az kórház, hát kórház... Na jó, nem cinikuskodom többet. Remélem most egy időre letudjuk az efféle izgalmakat. 

Hurrá!

Megérkezett! A legsötétebb forgatókönyvvel számoltam (2 hét késés), és a legjobb valósult meg! Köszönöm! Visszaadták a postába vetett hitemet. És minden épségben maradt, ami szintén egy kisebb csoda. 

Akkor hát íme, a szülinapi ajándék, mostmár nem titok: 

Isten éltessen sokáig!!!!!

Most voltunk az orvosnál, ellenőriztetni a gipszet. Nagyon meglepett, hogy ő is rögtön azzal jött, hogy ne aggódjak, nem lesz semmiféle jogi következménye ennek az egésznek. Én csak nézek ki a fejemből. Nem gondolhatja ő sem komolyan - aki a háziorvosunk és évek óta ismer minket, a körülményeinket, a Benit - hogy bárki bántani AKARTA volna Rebekát???!!! Erre olyan gesztussal élt, ami egyértelműsítette, hogy szerinte azért bármi előfordulhat.

És akkor belémhasított a kínzó gondolat, hogy hármunk közül egy valaki azért mégiscsak van, aki - ennyire persze mégiscsak túlzás - de tudat alatt nincs még egészen megbékélve az új családi felállással. Benjámin. És az orvos is őrá utalt, de velem volt, nyilván nem mondta ki hangosan.

Amikor hazajöttünk, Péter újra elmesélte, hogy mi történt kedd este, amikor én tanítani voltam. Beni játszott Rebekával, és fel akarta ültetni. Hátrafelé. A karjánál fogva. Csak húzta, húzta hátrafelé, egy pillanat alatt történhetett minden, mire az apja reagált, már meg is történhetett a baj.

Én tudom, hogy a Beni nem akarta ELTÖRNI a Rebeka karját. De gonoszkodik. Néha tényleg durvul vele, direkt megijeszti, ilyenek. Nagyon ijesztő a gondolat, hogy az a féltékenység, amiről én azt hittem, hogy már lecsillapodott, megbékélt, ilyen formán manifesztálódik benne.

Most látom, hogy nagyon jó tesz neki ez a néhány nap, amíg itthon van ő is. De jövő héten lehet, hogy felkeresek egy szakembert és kikérem a véleményét.

Nagytesó

Hát igen. Nekünk sikerült. Még mindig nehéz elhinnem, hogy ez így, ennyire egyszerűen, gyorsan, és főképp, hogy nekünk… Beni már alig várta, hogy végre ő se lógjon ki a sorból. Amikor májusban beavattuk, mert sejtettük, hogy lassan-lassan a mi kisbabánk is megszületik, csillogó szemekkel mondta, hogy „na végre! Végre nekem is lesz kistestvérem!“

Aztán jött a telefon, az a bizonyos, ami alaposan feldúlta az életünket, és ő még mindig repesett a boldogságtól, hogy akkor ez mostmár komoly, és tényleg neki is lett kistestvére, akinek ő lehet a nagy és okos bátyja.
Aztán rájött, hogy ez annyira azért nem egyszerű. Szétszakadt a család. A fiúk Németországban, a csajok Magyarországon. Egy teljes hónapig így. Hogy neki még az iskolát is „egyedül“ kell elkezdenie.

Eleinte nem is volt gond. Minden nap biztosított arról, hogy ő a legjobb az osztályban, amifelől persze nem volt egy percig sem kétségem. Én próbáltam úgy nyüszögni, hogy ő azért mégse érezze, mennyire hiányzik, mégse nehezítsem meg a dolgát. Aztán eltelt két hét, és elkezdődött. Anya, mikor leszünk már nálatok? Mikor jössz vissza? Én meg próbáltam a kérdések hallatán nem sírni és tovább nyüszögni, hanem mosolyogva nyugtatni, hogy már csak huszat kell aludni, és meglásd, pikk-pakk eltelik ez a pár nap…

Úgy is lett. Megérkeztek a fiúk a lányos házba, hosszú autózás után, fiam már aludt. Én persze rögtön feltéptem a kocsiajtót és hirtelen a döbbenettől meg sem tudtam mozdulni. Mit csináltatok ezzel a gyerekkel? Hatalmas! Úristen, mekkora feje van!
Aztán elkérkezett az az idő is, amikor visszaindultunk, immáron négyesben. Én boldogan vártam, hogy újra ott lehetek, abban a környezetben, amiben biztonságban mozgok, ahol tudom, hogy hol az orvosi ügyelet és egynél több játszóteret is ismerek, és meg voltam róla győződve, hogy a normál kerékvágásban milyen szuper lesz a nagyfiammal, hiszen a kizökkentett környezetben is milyen tündérien vette az akadályt.

Nem így lett. Éppen a megszokott környezet ébresztette őt rá arra, hogy ez itt már nem KIZÁRÓLAG az ő birodalma, és hogy anya már NEM CSAK az ő anyukája, egyes-egyedül. Buta anya! Hülye anya! Nagyon szeretlek, anya! Téged szeretlek a világon a legjobban, anya! És ez így ment egy hétig, percről percre változó hangulattal. Én pedig csak lestem, hogy mit is kéne csinálnom, és főként, hogy hogyan.

Szeretem a reggeli félórákat, amikor végre kitesszük a lábunkat a lakásból és elindulunk az iskola felé. ilyenkor lehet a legjobbakat beszélgetni Benjáminnal. Rebeka úgyis szunyál a babakocsiban, kettőnk áhítatát így semmi sem zavarja. És ilyenkor megkérdezte, nem egyszer, nem kétszer. És én válaszoltam, ahányszor csak kérdezte. Nem, drágám, Rebeka nem változtat semmin. Ezután is ugyanúgy szeretünk, mint eddig, ezen SOHA SEMMI nem változtat. Amin Rebeka változtat az az, hogy mostmár két gyerekünk van, mindkettőtöket ugyanúgy fogjuk ezek után szeretni, mint téged eddig egyedül. Sőt, hidd el nekem, még sokkal jobban is fog menni.

Eltelt így egy-két hét. A második héten már érezhető volt, hogy oldódik a feszültség. Mára pedig tényleg visszatértünk a normál kerékvágásba, és már nem kérdés a szeretet, hanem újra természetes. Lassan-lassan mindegyikünk beletalál új szerepébe és helyébe a kibővült családban. Már csak az a kérdés, hogy ma éjjel hányan alszunk az ágyunkban. De erről majd legközelebb.