Apák Napja

Avagy Christi Himmelfahrt (elnézést a hívőktől, de ezen a megnevezésen mindig nevetnem kell: mintha lifttel ment volna). Ennek örömére négy napos a hétvége, már akinek persze, iskola mindenesetre holnap sincs, szóval nekünk az.

Kirándulni voltunk néhány barátunkkal, akikkel nagyon szeretünk együtt lenni, de valahogy utoljára pontosan egy éve találkoztunk. Hiába, mindenki szalad a saját dolgai után, az idő pedig elröppen közben. A lényeg, hogy az idei apák napján újra összejöttünk, és - a mocskos, nyirkos, nyálas és hideg idő miatt - múzeumba vittük számos gyerekeinket. Volt valami halvány, derengő sejtésünk, hogy ezt lehet, hogy mégsem ma kéne, de elnyomtuk a baljós belső hangot.

Nem kellett volna. Kb. másik háromezernek jutott eszébe ugyanez a korszakalkotó ötlet a mai napon. Ennek örömére a mieink, akik a fiatalabb korosztályt képvisleték (és összesen heten voltak), semmihez nem fértek hozzá, mert a nagyok (ahogy - nem mellesleg - a szüleiktől tanulták) szépen félretolták őket, vagy egyszerűen csak nem vettek tudomást létezésükről. Ennek folyományaként persze a mieinken eluralkodott a totális frusztráció - ezt némi büfézéssel próbáltuk oldani.

A két csecsemőkorú csaj (Rebeka és egy másik kislány) a higgasztóbüfézés után nyomban elaludt, így mi, anyukák a kiállítás egy részét kihagytuk, és míg a csajok pihentek, mi britttt tudósokat megszégyenítő igazságokra bukkantunk. Miszerint például, hogy az épületben elhelyezett kettő darab liftet szinte csak és kizárólag egészséges, életerős fiatalok használták, minek következtében az egészséges, életerős, ámde lépcsőzni nem tudó csecsemők hosszasan várakozhattak szüleikkel, mire végre használhatták ezt az alkalmatosságot, a szép számmal jelen lévő, életerős, ám sajnálatos módon nem tökéletesen egészséges, tolókocsiba kényszerült "liftsors-társakkal" karöltve*. Mindezek alapján megállapítottuk továbbá, hogy a múzeumban a legnagyobb attrakció a lift és annak szakszerű használata volt. Próbáltunk némi etológiát is vinni a dologba, de sajnos a majmok liftet még esetleg, ámde babakocsit garantáltan nem használnak, így csak a megérzéseinkre hagyatkozhattunk volna e témában, ez viszont méltatlan a britttt tudósok babérjaihoz.

A végső koklúzió rövid, de velős: csak a hüjjeeee, az megy apák napján, noch dazu babakocsival nyilvános helyre. A gyerekekkel szemben az adu ászt gyorsan ki is játszottuk, hogy minél előbb szabadulhassunk ebből a kellemetlen helyzetből: hazafelé megálltunk a McDonald'sban. Ahol egyébként sokkal, de sokkal jobban szórakoztak, egy szerény vacsora ellenében. (És mi is beszélgethettünk végre, relatíve nyugodt körülmények között, tökéletesen akadálymentesített terepen. Jövőre grillezünk, bármennyire is utálom az egyenspaßt).

*Egyszer el is szállt az agyam, íme a beszélgetés, nyersfordításban (szitu: azt mondtam a kb 10. teli lift után, hogy a 11.-be, akármi is van, márpedig én betolom a babakocsit. Így is lett, ember és Beni még integettek, hogy eggyel följebb találkozunk):

Férfi: Még van hely, befér ő is (nem a gyerek, a férj :-S - a szerk.)

Én: Köszönöm, de ők tudnak lépcsőn is közlekedni.

Csend.

Kislány: Igen, babakocsival nem lehet lépcsőzni.

Én: Igen, babakocsival majdhogynem lehetetlen lépcsőzni. Lépcsőzni csak két egészséges, járni tudó lábbal lehet.

Mééééééééély csönd.