Borzasztó éjszakánk volt. Rebeka, ha el is tudott aludni, szinte azonnal sírva fel is ébredt. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben beszáguldottam volna vele a klinikára, mert biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben. Valahogy végül csak átvészeltük, szorgosan adtam neki az Osanit golyócskákat, kenegettem az ínyét Dentinoxszal, ahogy azt kell, ugye.
Reggel aztán felkerekedtünk, hogy a szokásos szerda délelőtti szeánszunkon részt vegyünk a szomszéd városban, több másik kisbaba társaságában. Úgy félidőtájt kezdett nagyon gyanús lenni, hogy Rebeka nem mozgatja a jobb kezét. Ballal és két lábbal püföli a nagy strandlabdát, de a jobb élettelenül fekszik mellette a földön. Felemeltem a karját, visszaejtettem a földre, semmi. Végigtapogattam, a válla körüli nyomásnál ugyanaz a sikítás mint este, éjjel és reggel. Nincs mese, valami baj van. Irány a klinika. Ízületek épek, irány a röntgen.
Hajszáltörés? Repedés? Németül Haarriss. Baszki. De hogyan? Mi történt? Nem esett le sehonnan. Nem volt balesetünk. Nyilvánvaló, hogy bántalmazásnak sincs kitéve. De akkor?!
2 hét gipsz. Még jó, hogy csak két hét. Még jó, hogy észrevettem és cselekedtem, nem szaroztam, amúgy pestiesen. Még jó, hogy megint volt ott egy kedves ismerős - négy éve, mikor Benivel ültem ugyanabban a váróban a gipszelő előtt, akkor is ott volt. Megnyugtatott. Mindenki nagyon kedves volt, szerintük az ilyesmi előfordul.
Szerintem ilyesmi nem fordulhat elő. Hogy törhet el egy alig hat hónapos csecsemő karja? És hogy történhet mindez úgy, hogy mi észre sem vettük?! Bevallom, palléroztam magam, hogy a kicsi majd milyen sokat lesz beteg, hiszen a nagy majd jól mindent hazahurcibál, meg nem is tudom szoptatni, biztos kevesebb védelem is jut így neki. De hogy törés?! Hat hónaposan?! El tudnék süllyedni szégyenemben.
Reggel aztán felkerekedtünk, hogy a szokásos szerda délelőtti szeánszunkon részt vegyünk a szomszéd városban, több másik kisbaba társaságában. Úgy félidőtájt kezdett nagyon gyanús lenni, hogy Rebeka nem mozgatja a jobb kezét. Ballal és két lábbal püföli a nagy strandlabdát, de a jobb élettelenül fekszik mellette a földön. Felemeltem a karját, visszaejtettem a földre, semmi. Végigtapogattam, a válla körüli nyomásnál ugyanaz a sikítás mint este, éjjel és reggel. Nincs mese, valami baj van. Irány a klinika. Ízületek épek, irány a röntgen.
Hajszáltörés? Repedés? Németül Haarriss. Baszki. De hogyan? Mi történt? Nem esett le sehonnan. Nem volt balesetünk. Nyilvánvaló, hogy bántalmazásnak sincs kitéve. De akkor?!
2 hét gipsz. Még jó, hogy csak két hét. Még jó, hogy észrevettem és cselekedtem, nem szaroztam, amúgy pestiesen. Még jó, hogy megint volt ott egy kedves ismerős - négy éve, mikor Benivel ültem ugyanabban a váróban a gipszelő előtt, akkor is ott volt. Megnyugtatott. Mindenki nagyon kedves volt, szerintük az ilyesmi előfordul.
Szerintem ilyesmi nem fordulhat elő. Hogy törhet el egy alig hat hónapos csecsemő karja? És hogy történhet mindez úgy, hogy mi észre sem vettük?! Bevallom, palléroztam magam, hogy a kicsi majd milyen sokat lesz beteg, hiszen a nagy majd jól mindent hazahurcibál, meg nem is tudom szoptatni, biztos kevesebb védelem is jut így neki. De hogy törés?! Hat hónaposan?! El tudnék süllyedni szégyenemben.
3 megjegyzés:
Nem tehetsz róla, talán keményen odaütötte egy műanyag játéknak vagy a kiságy rácsához! Olyan kis madárcsontúak, bármi előfordulhat! Fel a fejjel! :o((( Emma néhe hajmeresztő erővel üti magát fejbe egy műanyag csörgővel, ilyenkor én is frászt kapok....
Jajj, szegények:( Tuti a kiságyba ütötte be. Szerintem nézd a pozitív oldalát: jobb, hogy most történt, mintha mondjuk egy-másfél éves korában kéne gipszben lennie két hétig.
te jó ég!!!! annyira sajnálom, elhiszem, hogy kiborultál...
Megjegyzés küldése