Tisztelt (?) ...

Döbbenettel olvastam cikksorozatuk második részét. Egyetlen szó jutott az eszembe, miután végigolvastam: gyalázat. A címadástól az utolsó sorig azt sugallmazzák, hogy az embertelen bánásmód a civil szervezetek számlájára írható, miközben maguk is leírják, hogy ez NEM így van: a kórházi alkalmazottak viselkedtek gyalázatosan a kismamával. Az, hogy a kórházakban embertelenül viselkednek a babájukról lemondó szülőanyákkal, sajnos ismert és sajnálatos tény, ugyanezt a bánásmódot megkapják az abortuszra várakozók is, de mindez semmit nem mond a nyílt örökbefogadásról. Igen, csak emberségen múlt volna. De az emberséget a kórházi dolgozók tagadták meg és nem a nyílt örökbefogadással foglalkozó civil szervezetek. Azonban az önök "frappáns" címadásának és kiragadott idézeteinek hála, a köztudatban pontosan a sugalmazott - ám merőben téves - társítás fog továbbélni a nyílt örökbefogadásról és az azzal foglalkozó civil szervezetekről.

Hadd pontosítsam: A cikkük nem arról szól, ami a címe - Milyen anya az ilyen?! - A nyílt örökbefogadás visszásságai. A címadó mondat egy kórházban, egy védőnő szájából hangzott el, nem a civil szervezeteknél (egyébként ebben az egyben igazuk van, nem megbocsátható). Kiemelés 1.: Gyalázatosan bántak velünk! - a kórházban, nem a civil szervezeteknél. Kiemelés 2.: Mindenütt elutasítottak! - a kórházak, nem a civil szervezetek. Kiemelés 3.: Ki védi az életadó anyát? - az életadó anya védelemre éppenhogy a civil szervezetektől számíthat. Kiemelés 4.: Csak emberségen múlt volna! - a kórház emberségén, embertelenül a kórházak viselkedtek, nem a civil szervezetek.

Ugyanígy valótlan az az önök által tényként beállított, ám téves információ, mely szerint civil szervezeten keresztül történő örökbefogadás esetén a vérszerinti anya nem találkozik az örökbefogadókkal. Ez sem így van. A kismama, akiről szó van a cikkben, biztos, hogy nem civil szervezettől kapott ilyen információt. Ezt ugyanezen cikkben Mórucz Lajosné is elmondja önöknek, önök ezt le is írják, és mégis képesek olyan csúsztatásokkal élni, ami minden jóérzésű és béketűrő embernek felforralja a vérét. A cikkben szereplő történet pozitív kicsengésű, semmi köze nincs a civil szervezetekhez, sőt, az akármilyen úton történt nyílt örökbefogadás szerencsésen lezárult (ismét titok, hogy milyen módon, pedig ez lényegi információ lenne, ha már a tudás terjesztése a céljuk), és visszásságról szó nincs benne. Hogy az édesanya nem a Gólyahír Egyesületet bízta meg, az igazán nem az egyesület hibája. A kismama téves információ alapján döntött úgy, ahogy. Sokkal fontosabb kérdés volna az, hogy a döntését befolyásoló valótlan információhoz hogyan és hol jutott hozzá. Emellett pedig azt felróni az egyesületnek (de akármelyik érintett civil szervezetnek), hogy a születendő babát a sorban elöl lévő, egyébként a kismama által szimpatikusnak ítélt és kiválasztott párnak kívánja adni, érthetetlen és ellentmond minden józan észnek.

Mélységesen elszomorít, hogy ma Magyarországon az önök munkáját nevezik tényfeltáró újságírásnak. Szomorú, hogy egy országos olvasottságnak és kedveltségnek örvendő hetilap ilyen kontár, elfogult és csúsztatásokkal megtűzdelt cikkel (cikksorozattal) jelenik meg, főleg ebben a kényes témában. A cikkük elején emlegetett sok titkot és előítéletet önöknek kizárólag elmélyíteniük sikerült, nem eloszlatniuk. Összességében úgy vélem, hogy cikkük, az előzővel egyetemben inkább árt a nyílt örökbefogadás ügyének, mint használ.