Amit ma Magyarországon szerintem minden hasonló cipőben járó pár tud, az az, hogy pici babára az egyetlen esély a nyílt örökbefogadás. Ennek segítésére léteznek civil szervezetek, a törvény is támogatja ezt az utat, tehát tiszta lelkiismerettel és abszolút járható. Mi is felelmeltük a telefont, hívtuk az első alapítványt, őket. Lepattantunk róluk, mint labda a falról, nem voltak hajlandók szóba állni velünk. Ezt még soha nem írtam le, mert tudom, hogy mennyire bántja azoknak az érzéseit, akik rajtuk keresztül jutottak babához. Én mindenesetre el sem tudom képzelni, hogy ez hogyan sikerült nekik. Róluk egyébként keringenek mindenféle városi legendák, hogy ők a leggyorsabbak, ha bekerülsz a "belső körbe", kb. egy éven belül gyermeked lesz. Biztos így is van.
A fenti szállal párhuzamosan bejelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez is, ez bizonyult történetünk legjobb döntésének. Azt hiszem, a 275. rajtszámmal startoltunk, elképzelhetetlenül hosszúnak tűnt a várakozási idő. Nekünk ez a néhány év gyorsabban eltelt, hiszen van egy vérszerinti gyerekünk, vele szinte repült az idő. Könnyű nem volt, körülöttünk sorra bővültek, gyarapodtak a családok, rengeteg mélypont volt, de egyszer csak megcsörrent a telefon. Ez volt talán a történet legsötétebb mélypontja, ezelőtt nem sokkal döntöttünk úgy, hogy feladjuk, boldogok vagyunk hárman is, másnak ennyi sem adatott meg, szóval megbékéltünk és hagytuk lejárni a meghosszabbított határozatunkat. És a telefon ekkor csörgött. Ma már tudom, hogy ő nem a mi babánk volt, de akkor nagyon-nagyon összezuhantunk. Szerencsére, mert így újult erőre kaptunk, világossá vált, hogy valóban ez a mi utunk, Péter is teljes erővel belevetette magát, újra megszereztük az érvényes határozatot, a történet végét pedig ismeritek.
A hivatalos eljárás a mi esetünkben nagyon gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, ennyi segítőkész hivatalnokkal még életemben nem találkoztam (ezúton is, és újfent köszönjük!), őrült szerencsénk volt, de ez mind-mind csak azt az érzést erősítette bennünk, hogy ez így volt elrendelve, Rebeka nekünk jött a világra, stb. stb., most nem erről akarok írni, bár ebből nekem sosem elég.
Szóval az eljárás az úgy zajlott, hogy amikor az életet adó lemondott a babáról a gyámhivatalban, onnantól kezdve nem volt visszaút a számára. A 6 hét gondolkodási idő bevezetése mögött lehet, hogy jószándék áll, én nem tudok róla elfogulatlanul nyilatkozni, mint érintett. Véleményem, az van van róla. 6 hét egy újszülött babánál őrült hosszú idő. Az örökbefogadó család oldaláról nézve, nagyon nehéz úgy átadni magad a szeretetnek, hogy folyamatosan attól rettegsz, hogy mikor veszik e tőled a dédelgetett babádat, akire olyan sokáig vártál, és akihez tragédiákon át vezetett az út. Aki ezt azonban még az örökbefogadóknál is jobban megsínyli, a baba lesz. Az örökbeadók szemszögéből nézve: ez a hat hét bármire adhat lehetőséget, ha nem nézzük a legsötétebb, "zsarolós" változatot, akkor is előfordulhat, hogy meggondolja magát, ami rendben van, ez mindig benne van a pakliban, de aztán meggondolja magát újra, hogy akkor mégsem, és aztán újra és újra. Aki megsínyli, az ismét a baba lesz. Persze nem kétlem, hogy a legtöbb örökbeadót nem vezérlik ártó szándékok, sőt (!), mégis, ez a törvénymódosítás - hangsúlyozom, szerintem - csak még több keserűséget szül és még több visszaélésre ad majd lehetőséget.
Azt, hogy valaki mindent megpróbál, hogy gyermeke lehessen, meg tudom érteni. Ha azt úgy teszi, hogy tudomására jut, hogy van valaki, aki nem kívánja megtartani a babáját, nekem az is rendben van. De akkor tegye azt tökéletesen magánúton, ne próbálkozzon a civil szervezeteknél, ők nem ezért vannak. Ha pedig ezt valaki úgy teszi, hogy közben sorban áll, akkor pedig lapuljon, mert lehet, hogy törvényes, amit tesz, de - ismét hangsúlyozottan szerintem - meglehetősen gerinctelen.
Az egyik vagy másik civil szervezet segítségével gyermekhez jutott párokat pedig azért kritizálni, mert ők csak "ömlengve" tudnak nyilatkozni az őket segítő szervezetekről egyenesen botorság. Miért ne lenne így? A legnagyobb ajándékhoz jutottak általuk, amiért cserébe a lojalitás a legkevesebb, ami adható. Mert - legalábbis a mi civil szervezetünkről biztosan állíthatom - nincs a játékban anyagi érdek, és a hála a legkevesebb, amit érzek irántuk.
A fenti szállal párhuzamosan bejelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez is, ez bizonyult történetünk legjobb döntésének. Azt hiszem, a 275. rajtszámmal startoltunk, elképzelhetetlenül hosszúnak tűnt a várakozási idő. Nekünk ez a néhány év gyorsabban eltelt, hiszen van egy vérszerinti gyerekünk, vele szinte repült az idő. Könnyű nem volt, körülöttünk sorra bővültek, gyarapodtak a családok, rengeteg mélypont volt, de egyszer csak megcsörrent a telefon. Ez volt talán a történet legsötétebb mélypontja, ezelőtt nem sokkal döntöttünk úgy, hogy feladjuk, boldogok vagyunk hárman is, másnak ennyi sem adatott meg, szóval megbékéltünk és hagytuk lejárni a meghosszabbított határozatunkat. És a telefon ekkor csörgött. Ma már tudom, hogy ő nem a mi babánk volt, de akkor nagyon-nagyon összezuhantunk. Szerencsére, mert így újult erőre kaptunk, világossá vált, hogy valóban ez a mi utunk, Péter is teljes erővel belevetette magát, újra megszereztük az érvényes határozatot, a történet végét pedig ismeritek.
A hivatalos eljárás a mi esetünkben nagyon gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, ennyi segítőkész hivatalnokkal még életemben nem találkoztam (ezúton is, és újfent köszönjük!), őrült szerencsénk volt, de ez mind-mind csak azt az érzést erősítette bennünk, hogy ez így volt elrendelve, Rebeka nekünk jött a világra, stb. stb., most nem erről akarok írni, bár ebből nekem sosem elég.
Szóval az eljárás az úgy zajlott, hogy amikor az életet adó lemondott a babáról a gyámhivatalban, onnantól kezdve nem volt visszaút a számára. A 6 hét gondolkodási idő bevezetése mögött lehet, hogy jószándék áll, én nem tudok róla elfogulatlanul nyilatkozni, mint érintett. Véleményem, az van van róla. 6 hét egy újszülött babánál őrült hosszú idő. Az örökbefogadó család oldaláról nézve, nagyon nehéz úgy átadni magad a szeretetnek, hogy folyamatosan attól rettegsz, hogy mikor veszik e tőled a dédelgetett babádat, akire olyan sokáig vártál, és akihez tragédiákon át vezetett az út. Aki ezt azonban még az örökbefogadóknál is jobban megsínyli, a baba lesz. Az örökbeadók szemszögéből nézve: ez a hat hét bármire adhat lehetőséget, ha nem nézzük a legsötétebb, "zsarolós" változatot, akkor is előfordulhat, hogy meggondolja magát, ami rendben van, ez mindig benne van a pakliban, de aztán meggondolja magát újra, hogy akkor mégsem, és aztán újra és újra. Aki megsínyli, az ismét a baba lesz. Persze nem kétlem, hogy a legtöbb örökbeadót nem vezérlik ártó szándékok, sőt (!), mégis, ez a törvénymódosítás - hangsúlyozom, szerintem - csak még több keserűséget szül és még több visszaélésre ad majd lehetőséget.
Azt, hogy valaki mindent megpróbál, hogy gyermeke lehessen, meg tudom érteni. Ha azt úgy teszi, hogy tudomására jut, hogy van valaki, aki nem kívánja megtartani a babáját, nekem az is rendben van. De akkor tegye azt tökéletesen magánúton, ne próbálkozzon a civil szervezeteknél, ők nem ezért vannak. Ha pedig ezt valaki úgy teszi, hogy közben sorban áll, akkor pedig lapuljon, mert lehet, hogy törvényes, amit tesz, de - ismét hangsúlyozottan szerintem - meglehetősen gerinctelen.
Az egyik vagy másik civil szervezet segítségével gyermekhez jutott párokat pedig azért kritizálni, mert ők csak "ömlengve" tudnak nyilatkozni az őket segítő szervezetekről egyenesen botorság. Miért ne lenne így? A legnagyobb ajándékhoz jutottak általuk, amiért cserébe a lojalitás a legkevesebb, ami adható. Mert - legalábbis a mi civil szervezetünkről biztosan állíthatom - nincs a játékban anyagi érdek, és a hála a legkevesebb, amit érzek irántuk.
1 megjegyzés:
Hm, akkor nem csak nekem kicsinyes "bosszúszagú" ez a cikk dolog? No, majd elolvasod, és megvitatjuk. puszi
Megjegyzés küldése