Beni nagyon fáradt. Még csak kedd van, de két horror napon vagyunk túl. Délután csak sír, miközben persze hüppögi, hogy nem fáradt. Szegényke, még két hetet ki kellene bírni a szünetig valahogy. Már-már hajlok arra, hogy egy napot itthon maradjon. Jön holnap az egyik nagyi pár napra, akkor lehet, hogy megjátszom. Ma Ballschuléja lett volna, nagyon szereti, de azzal várt a napköziben, hogy neki fáj a hasa, és ma nem akar menni.
Ezt készséggel el is fogadtam. Aztán a kocsiban gyanút fogtam, amikor elkezdte mondani, hogy ha hazaértünk, mi mindent fog csinálni, és a lista a tv-nézéssel kezdődött. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, becsapva éreztem magam. Meg is mondtam neki, hogy nem örülök, hogy azért nem akart Ballschuléba menni, mert tv-t akar nézni. Erre persze jött, hogy de neeeeeeeeem, tényleg fááááááááj.
Hazaértünk, apjának is előadta, aki viszont meglepően akkurátusan és tetszetősen oldotta meg a helyzetet: Benjámin, nincs azzal semmi gond, ha fáradt vagy, és egyszer-egyszer nincs kedved Ballschuléba, vagy máshova menni. Tv-t is nézhetsz, ezzel sincs nagy baj. Csak ne mondd azt, hogy fáj a hasad, mert akkor mindketten megijedünk anyával, és nem tudjuk, mit gondoljunk.
Puff. Csak álltam ott, és csodáltam, hogy ezt így kivágta. Talán még nem is hallottam ennyire helyénvalóan beszélni hasonló helyzetben. Közben meg szidtam magam, hogy nekem miért nem jut eszembe ilyen szépen megfogalmazni, hogy mit gondolok? Aztán Benjámin megnézhetett egy filmet (Die Wilden Kerle), amit Cantól kapott kölcsön. Közben láttam rajta, hogy ha nem is tudtam olyan szépen megmagyarázni a problémámat a hasfájós sztorival, jól dönteni mégis tudtam, mert teljesen átadta magát a semmittevésnek és a pihenésnek.
Egyébként már tegnap elhatároztam, hogy ma mindenképpen korábban teszem le Benit aludni. Ez sikerült is, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz akár csak fél órát is lecsippenteni az estéből. Nyolcórai fekvéshez vagyunk szokva, és jókora erőfeszítésbe tellet fél nyolckor ágyban tudni Benjámint. Viszont lehet, hogy ez lesz az üdvözítő út, legalábbis talán kipihentebben ébred, ha majd egyszer a fél nyolc lesz a megszokott.
Ezt készséggel el is fogadtam. Aztán a kocsiban gyanút fogtam, amikor elkezdte mondani, hogy ha hazaértünk, mi mindent fog csinálni, és a lista a tv-nézéssel kezdődött. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, becsapva éreztem magam. Meg is mondtam neki, hogy nem örülök, hogy azért nem akart Ballschuléba menni, mert tv-t akar nézni. Erre persze jött, hogy de neeeeeeeeem, tényleg fááááááááj.
Hazaértünk, apjának is előadta, aki viszont meglepően akkurátusan és tetszetősen oldotta meg a helyzetet: Benjámin, nincs azzal semmi gond, ha fáradt vagy, és egyszer-egyszer nincs kedved Ballschuléba, vagy máshova menni. Tv-t is nézhetsz, ezzel sincs nagy baj. Csak ne mondd azt, hogy fáj a hasad, mert akkor mindketten megijedünk anyával, és nem tudjuk, mit gondoljunk.
Puff. Csak álltam ott, és csodáltam, hogy ezt így kivágta. Talán még nem is hallottam ennyire helyénvalóan beszélni hasonló helyzetben. Közben meg szidtam magam, hogy nekem miért nem jut eszembe ilyen szépen megfogalmazni, hogy mit gondolok? Aztán Benjámin megnézhetett egy filmet (Die Wilden Kerle), amit Cantól kapott kölcsön. Közben láttam rajta, hogy ha nem is tudtam olyan szépen megmagyarázni a problémámat a hasfájós sztorival, jól dönteni mégis tudtam, mert teljesen átadta magát a semmittevésnek és a pihenésnek.
Egyébként már tegnap elhatároztam, hogy ma mindenképpen korábban teszem le Benit aludni. Ez sikerült is, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz akár csak fél órát is lecsippenteni az estéből. Nyolcórai fekvéshez vagyunk szokva, és jókora erőfeszítésbe tellet fél nyolckor ágyban tudni Benjámint. Viszont lehet, hogy ez lesz az üdvözítő út, legalábbis talán kipihentebben ébred, ha majd egyszer a fél nyolc lesz a megszokott.
1 megjegyzés:
szegény Beni :(
Megjegyzés küldése