Hasfájás

Nézem ezeket a képeket, és eszembe jut, milyen ritka pillanatok ezek egy 11 hetes és családja életében. Mert a nap nagyobbik részét még mindig alvással (halleluja!) vagy sírdogálással (majd elmúlik) tölti.

Az is eszembe jut ilyenkor, hogy vajon jól csinálom-e. Persze a kérdés költői, de mégis ott motoszkál a fejemben nap mint nap. Tegnap különösképpen, amikor éppen fellcihelődtem legapróbbnéppel, hogy elkocsikázzunk a szomszéd kisvárosba baba-mama találkozóra.

Mert éppen indulóban voltunk, amikor életem párja viharzott lefele a lépcsőn, hogy az iskolából hívott a tanítónéni: Beni nagyon rosszul van, fáj a hasa, vigyük haza. Legapróbbat lepakol, kocsiba bevágódik, rohan az iskolába.

Beni alig bírt menni, tényleg láttam rajta, hogy fájdalmai vannak. Láza nincs, hányás-hasmenés nincs. Vakbél? Felhívjuk az orvost, berendel minket a rendelőbe, ultrahang, hasnyomkodás - semmi. Megbeszéljük, hogy így a legjobb, mert a gyerek nem beteg, de a kérdés, a költői, felerősödik a fejemben.

A nagyot alig látom. Háromig iskolában van, utána heti kétszer edzésen, szinte csak vacsorára találkozunk, a maradék három hétköznapon pedig nem kíváncsi rám, egyszerűen a barátaival akar találkozni, aztán este jön rá, hogy hát dehogyisnem jó volna anyázni kicsit, de addigra meg beindul az evés-fürdés-pizsi-mese-fogmosás-fekvés kombó, fáradt-nyűgös kisdeddel fűszerezve.

Szóval ha belegondolok, nem csoda, hogy fájt a hasa. Talán csak kíváncsi volt, mi történik otthon, amikor ő nincs ott. Az orvos azt mondta, hogy ha kilépünk a rendelőből, felejtsük el ezt az epizódot, nehogy olyan kényszerpályára álljon, ahol érzékeli, hogy ilyenkor különleges bánásmódban részesül, és ezért egyre sűrűbben fogja fájlalni a hasát.

Nem tudom. A palacsinta ebédre különleges bánásmódnak minősül?