Születésnap

Csütörtök este kimenősök voltunk. Mindketten, együtt. Az én szerelmetes uramnak születésnapja volt, méghozzá jó kerek. Nosza, megkérdeztem a szomszédokat, hogy elvállalnák-e a gyerekeket erre az estére, tekintettel a jeles évfordulóra, és ők boldogan igent mondtak. A világ legjobb szomszédai nekünk vannak. Mi meg kicsit remegő szívvel elindultunk az estébe vacsorázni.

Nagyon jó volt maga az érzés, hogy kiléphettünk a szülő szerepkörből és csak mint fiatal (na jó, középkorú, brrr) pár ücsörögtünk egy másik fiatal párral egy asztalnál. Velük egyébként szinte minden ünnepünket megosztjuk, nagyon sokat találkozunk, hetente többször is akár, de hosszú idő óta most először úgy, hogy nem volt velünk egy gyerek sem. Jó volt, na.

Tíz óra felé azért már egyre sűrűbben néztem az órát. Nem azért, mert olyan nagyon vágytam már haza (tudtam, hogy a gyerekekkel minden rendben van, mert nem csörgött a telefonom), hanem egyfolytában az járt a fejemben, hogy még hány órát tudnék aludni ha most, vagy most, vagy éppen most hazamennénk. Ezzel egyenes arányban nehezedtek a pilláim is. Hiába, no, nem csak az ember felett repül az idő.

Anthony

Juhéj! Sikerült! Kiolvastam! Egyik kedvenc együttesem énekese iránti tiszteletből. Másképp nem tettem volna.

Népek

http://baudolino.freeblog.hu/archives/2010/01/24/Prizsiak/

Részt vettem szombaton egy sportrendezvényen, amikor is meg kellett állapítanom, hogy bármennyire is jól érzem itt magam, soha nem fogom igazán megérteni az itt élő németeket és (titkon remélem is) soha nem fogom magamévá tenni a mentalitást. Amiért BaudolinÁt idézem, az az, hogy a bejegyzésére túl hosszú lenne ott kommentben elmesélni, mire jutottam szombaton az "enyimekkel", és viccesnek is találom, hogy éppen a legutolsó bejegyzése egybevág azzal, ami engem napok óta foglalkoztat.

Na szóval, részt vettem ezen a bizonyos rendezvényen. Fallabda Bezirksliga versenynap volt. Bezirksliga. Kb. annyit tesz, hogy területi bajnokság. A béka feneke. Felettünk van még kb 5, de lehet, hogy több is: Landesliga, Oberliga, Bundesliga 3-2-1, mittudomén, mi minden. A verseny 8 csapat részvételével zajlott. Karlsruhe 5 és 6 valamint Wiernheim csapata kimagaslik a mezőnyből, Karlsruhe fel akar jutni a Landesligába, Wiernheim pedig tavaly "lecsúszott", szóval gyepáltak minket, mint annak a rendje. Ez nem is baj, ha mindezt kedvesen teszik. Mert hát úgyis mindenki tisztában van az erőviszonyokkal, lehetett volna akár lazán is, az élvezetért játszani. De nem. Ők ezt véresen komolyan vették, olyannyira, hogy rangon alulinak érezték kiállni egy holmi kis Wiesloch 4 csapat ellen. Az én egyik ellenfelemnek a bíró (!) magyarázta el, hogy ez a béka-segge liga, nem a Bundes, nem kéne a tévéből eltanult allűröket itt előkapni a tréningruha zsebéből.

És hogy ezen miért gondolkodom azóta is, sőt miért zavar? Ha Magyarországon összejön néhány amatőr csapat játszani, akkor ott általában jó a hangulat. Azért jönnek össze, hogy egy jót játszanak, összemérjék az erejüket és a végén jól berúgjanak, vagy legalábbis zabáljanak egy nagyot. A kulcsszó: JÓ hangulatban.

Itt ilyen nincs. A csapatok nem vegyülnek. Mindenki ellenség, nem ellenfél. Aki jó, az nem ereszkedik le a "bénábbak" közé. Ez itt kérem sport, a legjavából, komolyan kell venni. Rendnek kell lennie. Vannak szabályok. Tessék játék közben is szabatosan viselkedni. Előtte is. Utána is. Legfőképp közben. Nincs mosoly, nincs vidámság. Küzdelem van, izzadtság és fújtatás. Jövünk, megyünk. Nem bratyizunk. Dolog van. Hangulat nincs.

Egy idő után álltam ott, csak néztem ki a fejemből, és arra gondoltam, hogy ezek hűűűűűjéééééék.

Néha azt kívánom, hogy bárcsak otthagynák az almákat a földön. Az legalább megmutatná, hogy azért alkalomadtán el tudják magukat engedni.

Mozgókép - vigyázat, spoiler!

Most látom ám, hogy újra kaptam egy labdát, ezúttal filmélményeimet "firtatva". Nem vagyok nagy művészfilmes, imádom a látványt és a mesét, ami elvarázsol (én már láttam az Avatart, és nem haboznék újra megnézni, ha valaki megdobna röpke négy óra szabadidővel, oda- és visszautat is beleszámolva). Imádom a kommersz filmeket: pusztán a szórakozásért mozizni. Vallom, hogy mindent meg kell nézni egyszer. Csak úgy lehet eldönteni, hogy akarom-e többször is.

Sorozatból az abszolút féjvörit a Frasier. Megvan az összes évad, díszdobozos csomagolásban, tavaly leptem meg magamat vele születésnapomra. Hónapokig néztem, mire a végére jutottam, szaladt a ház, a munka, de kit érdekelt, már ettem a kefét, hogy mikor lesz végre egymásé Daphne és Niles.

Rajzfilmből Sárkány és papucs megvan? Méltatlanul ismeretlen a legtöbb ember számára. Felnőtt egész estés romantikából a Szerelmes Shakespeare, no nem feltétlenül csak a szerelem miatt, hanem már-már hivatalból is, csakúgy, mint a Rómeó és Júlia, az, amelyikben Leonardo di Caprio a főszereplő, és állat a zenéje. Apropó állat zene + film: Apám nevében. Ó, és Brazil meg Gattaca.

Jahahahaj, ha nagyon gáz kedvem van és vidámságra vágyom: Zoolander. Aztán még természetesen Flashdance, Szárnyas fejvadász, Keresztapa, Volt egyszer egy Amerika, Terminátor, Amélie csodálatos élete, Excalibur, Egészséges erotika, Csapd le csacsi, Nagy Lebowski, hahhh, Sörgyári capriccio, Men in Black...

Minden, ami látványos és elvarázsol. Ami elgondolkodtat, megnevettet, cinikus és/vagy nem veszi komolyan saját magát. Minden, ami közben nem jut eszembe, mennyi az idő és nincs benne horror meg céltalan erőszak. Minden ami mozi. Imádom!

A lapta egyébként nálam elhal, elnézést mindenkitől, pedig szeretek labdázni, de nem tudom olyannak passzolni, aki még nem kapta meg.

Rinya

Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. A hideg ráz ettől a közhelytől, minden sarkon megkapom, mikor kitől. Hemzseg a világ a szakértőktől. De. Mostanában többször villog a mondat a fejemben és sajnos nem csak akkor, amikor az éppen ügyeletes szakértő, akivel mondjuk a boltban összefutok, az orrom alá dörgöli...

Vigyázat, rinya alert!

Szóval az úgy van, hogy reggel én kelek a gyerekekkel, mert ember mostanság nagyon sokat és nagyon későig dolgozik (1). Namost. Rebeka benyalja a reggelijét, és jobb napokon, mint pl. ez a mai is, alszik egy-két órát még tovább (-1, akkor az eddig 0). Ezalatt az idő alatt én felkelek és felébresztem Benit (2), aztán megpróbálom kitessékelni az ágyból (3). Ekkor rövid vita következik, hogy előbb öltözik vagy reggelizik-e, illetve mikor óhajt fogat mosni (előtte, utána avagy közben - 4)

Reggelizés közben fokozódik a hangulat (Beni, ha a többiekkel együtt akarsz iskolába menni, akkor ne olvassáááál mááááár evés közben, mert nincs rá idő, nem fognak megvárni. Egyél mááááááár. Anyaaaaa, van még időőőőőő? Egyél mááááár, mert még van, de ha nem eszel normál tempóban, hamarosan nem lesz - 5) Homloktörlés, reggeli kipipálva.

Irány föl, öltözés (Ezt a hülye zoknit nem bírom felhúzni! Naaaaaa!!! - Zokni földhöz csapkodása következik, innentől minden duplán számít, az idő is szorít, szóval 6 és 7) A feszültség növekedésével persze a hangerő is egyre nagyobb.

Eljutottunk a fürdőszobáig, most a fogmosás nevű művelet következik, kánonban. Ez abból áll, hogy én szó szerint és átvitt értelemben is habzó szájjal sziszegek: A másik oldalon is! A fölsőket is! Ne énekelj, úgy nem lehet rendesen fogat mosni! Azt akarod, hogy megint én mossam a fogadat?! (8)

Most már csak el kéne indulni. Pulóver, cipő, kabát - ne a madarakat bámuld már, indulnunk kell! - iskolatáska, sál, sapka (9). Újabb homloktörlés, kiléptünk az ajtón! Hurrá!

A mérleg: röpke 1 óra alatt 9 rinya mínusz egy pozitívum. Majdnem minden reggel. Nnnnna. Most jól kipanaszkodtam magam.

Akkor most visszapörgetném odáig, hogy kiléptünk az ajtón, hurrá! Innentől kisimulnak a vonások, elcsitulnak a viharok és elfelejtődnek a reggeli trapp során elszenvedett sérelmek. Sétálunk egymás mellett, én hallgatom őt, ő meg csak mondja és mondja és baktat és mondja. Ilyenkor csemegézhetek az információ-áradatból. Mit csemegézhetek, egészen jóllakom! Megtudom, hogy ki miért kapott sárga-, illetve piros (hujjujuj)-lapot az iskolában, ki milyen különórákra jár és hogy éppen ki a legszebb kislány. Sőt, néha még azt is elárulja, hogy éppen ki szerelmes belé.

Megérkezünk az utolsó sarokhoz, ahonnét már egyedül visz az útja tovább. Puszi anya. Puszi drága, szép napot! És mire hazaérek, már azt sem tudom, min húztam föl magam olyan rettentően, amikor még el sem kezdődött a nap.

Édes

Az eggyel korábban vázolt közjáték és az egyetlen általam olvasott - tehát kedvenc - baba-mama-papa blogon folytatott beszélgetés nyomán belémnyillalt, hogy én a lányomtól is meg fogom kapni előbb-utóbb, és valószínűleg nem is egyszer, hogy rossz anyuka vagyok. Mit fogok akkor tenni? Hogy fogom magam érezni? El fogom-e tudni hinni akkor, hogy ez teljesen normális, sőt szükséges és egészséges fejlődési állomás a gyerekek életében? Sőt, onnan, hogy "rossz anyuka vagy" egyenes út vezet oda, hogy "nem is vagy az anyukám!" Akkor mi lesz?

Érzem, hogy palléroznom kell a lelkemet, mert most éppen a gondolattól is elsírnám magam, ha megtehetném. Benitől is nagyon rosszul esett hallani, de Rebeka szájából még igaznak is fog tűnni... Válaszolhatom-e azt, hogy oké, akkor keressük meg az anyukádat? Vagy hagyjam egyszerűen, ahogy Benivel tettem, hogy jól kitombolja magát? Hess-hess-hess, erre még ráérek.

Uramisten, nem lesz ez egy sétagalopp. De semmi pénzért nem visszakoznék.

Bezzeg?

Na, ezt jól megkaptam: fiam visítva és magán kívül üvöltött velem. Rossz anyuka vagy! Disznó! Világgá megyek! Én meg csak álltam, néztem, mint Rozi a moziban, ugye, mozdulni sem bírtam a döbbenettől. Mi vaaaaaan?

Történt ugyanis, hogy eljött a péntek délután, ami mindig "szabad". Gondoltam magamban, hogy összeszedem a Benit az iskolában, aztán hármasban sétálunk egyet. Ő persze nem akart, szeretett volna inkább valakivel játszani. Ilyen esetekben egyébként kézenfekvő megoldás a szomszéd fiú, aki ugyan 5 évvel idősebb az enyémnél, de még mindig szívesen játszik vele. Becsöngettünk, nem ért rá, ezért megbeszéltük, hogy ha visszérünk a sétából, mégegyszer megkérdezzük.

Mindeközben Beni többször emlegetett egy másik magyar kisfiút, és mivel jót akartam, felhívtam az ő anyukáját is, hogy ráérnek-e esetleg. Ráértek. Átvittem Benit hozzájuk. Ő örült, hogy nem kell sétálnia, én örültem, hogy örül. Aztán visszaértem a sétából, telefonáltam, az anyuka azt mondta, hogy minden rendben, hadd maradjon még, olyan jól érzik magukat. Én beleegyeztem. A végén fél hétkor mentem érte.

Az ominózus dühkitörés ekkor érte. Mert ő inkább a szomszéd fiúval akart játszani. És mert én megígértem, hogy séta után. És azért vagyok rossza anyuka, mert ő, mármint Beni hiába érezte jól magát a másik fiúnál, nekem akkor is kutya kötelességem lett volna őt onnan akár erőszakkal is elrángatni, ahogy megígértem, hogy a szomszéd fiúval, stb. stb.

Tény, hogy megígértem. Hibáztam, na.

A helyzetet végül úgy oldottuk meg, hogy este mégegyszer becsöngettünk, hogy megbeszéljük, hogy másnap játszanak együtt. Közben kiderült, hogy a fiú egész délután tanult, ki sem tudott volna jönni, de ezt Benjámin még nem igazán érti. Mármint, hogy mennyivel jobban járt így a péntek délutánnal. Azt leszámítva persze, hogy rossz anyukája van.