Nagytesó

Hát igen. Nekünk sikerült. Még mindig nehéz elhinnem, hogy ez így, ennyire egyszerűen, gyorsan, és főképp, hogy nekünk… Beni már alig várta, hogy végre ő se lógjon ki a sorból. Amikor májusban beavattuk, mert sejtettük, hogy lassan-lassan a mi kisbabánk is megszületik, csillogó szemekkel mondta, hogy „na végre! Végre nekem is lesz kistestvérem!“

Aztán jött a telefon, az a bizonyos, ami alaposan feldúlta az életünket, és ő még mindig repesett a boldogságtól, hogy akkor ez mostmár komoly, és tényleg neki is lett kistestvére, akinek ő lehet a nagy és okos bátyja.
Aztán rájött, hogy ez annyira azért nem egyszerű. Szétszakadt a család. A fiúk Németországban, a csajok Magyarországon. Egy teljes hónapig így. Hogy neki még az iskolát is „egyedül“ kell elkezdenie.

Eleinte nem is volt gond. Minden nap biztosított arról, hogy ő a legjobb az osztályban, amifelől persze nem volt egy percig sem kétségem. Én próbáltam úgy nyüszögni, hogy ő azért mégse érezze, mennyire hiányzik, mégse nehezítsem meg a dolgát. Aztán eltelt két hét, és elkezdődött. Anya, mikor leszünk már nálatok? Mikor jössz vissza? Én meg próbáltam a kérdések hallatán nem sírni és tovább nyüszögni, hanem mosolyogva nyugtatni, hogy már csak huszat kell aludni, és meglásd, pikk-pakk eltelik ez a pár nap…

Úgy is lett. Megérkeztek a fiúk a lányos házba, hosszú autózás után, fiam már aludt. Én persze rögtön feltéptem a kocsiajtót és hirtelen a döbbenettől meg sem tudtam mozdulni. Mit csináltatok ezzel a gyerekkel? Hatalmas! Úristen, mekkora feje van!
Aztán elkérkezett az az idő is, amikor visszaindultunk, immáron négyesben. Én boldogan vártam, hogy újra ott lehetek, abban a környezetben, amiben biztonságban mozgok, ahol tudom, hogy hol az orvosi ügyelet és egynél több játszóteret is ismerek, és meg voltam róla győződve, hogy a normál kerékvágásban milyen szuper lesz a nagyfiammal, hiszen a kizökkentett környezetben is milyen tündérien vette az akadályt.

Nem így lett. Éppen a megszokott környezet ébresztette őt rá arra, hogy ez itt már nem KIZÁRÓLAG az ő birodalma, és hogy anya már NEM CSAK az ő anyukája, egyes-egyedül. Buta anya! Hülye anya! Nagyon szeretlek, anya! Téged szeretlek a világon a legjobban, anya! És ez így ment egy hétig, percről percre változó hangulattal. Én pedig csak lestem, hogy mit is kéne csinálnom, és főként, hogy hogyan.

Szeretem a reggeli félórákat, amikor végre kitesszük a lábunkat a lakásból és elindulunk az iskola felé. ilyenkor lehet a legjobbakat beszélgetni Benjáminnal. Rebeka úgyis szunyál a babakocsiban, kettőnk áhítatát így semmi sem zavarja. És ilyenkor megkérdezte, nem egyszer, nem kétszer. És én válaszoltam, ahányszor csak kérdezte. Nem, drágám, Rebeka nem változtat semmin. Ezután is ugyanúgy szeretünk, mint eddig, ezen SOHA SEMMI nem változtat. Amin Rebeka változtat az az, hogy mostmár két gyerekünk van, mindkettőtöket ugyanúgy fogjuk ezek után szeretni, mint téged eddig egyedül. Sőt, hidd el nekem, még sokkal jobban is fog menni.

Eltelt így egy-két hét. A második héten már érezhető volt, hogy oldódik a feszültség. Mára pedig tényleg visszatértünk a normál kerékvágásba, és már nem kérdés a szeretet, hanem újra természetes. Lassan-lassan mindegyikünk beletalál új szerepébe és helyébe a kibővült családban. Már csak az a kérdés, hogy ma éjjel hányan alszunk az ágyunkban. De erről majd legközelebb.