Autó

Annyira, de annyira utálok ma autót vezetni, hogy egész nap egy jó kis fröcsögős autós posztot fogalmazgattam magamban. Hogy pl. miért kell ütődött módjára közlekedni, a 30-as zónában 60-nal menni, hogy azután a várost elhagyva is 60-nal cirkáljunk a 100-as utakon, meg hogy miért kell a nyanyáknak és a yuppieknak egyaránt pont arra a néhány családos parkolóhelyre állnia, ami még jó, hogy van (és nem kéne olyan hosszasan magammal vonszolnom a csücsit), meg hogy a férfiak miért éreznek minden alkalommal késztetést arra, hogy bizonyítsák, hogy (lehet, hogy az autóm nekem jobb, de) a micsodájuk nekik nagyobb...

Szóval fortyogtam magamban, miközben próbáltam mindent elintézni, amit kellett, persze mindenhez autóban kellett ülnöm, falnom a kilométereket, avagy néha csak nyammogni rajtuk. Benivel elkéstem a Ballschuléból, ami nem gáz, de utálok késni is, ettől még feszültebb voltam, hogy én mindig a fittipaldikat fogom ki, főleg, amikor sietnék.

Végre megérkeztünk, csomag leszállítva, kiszállítva, beküldve, ülök vissza az autóba, adnám a gyújtást, erre bummmmmm. Hát nem belém tolat?! És ugrik kettőt a kocsim körül, majd közli, hogy nincs semmi, akkor ő menne is. Mijafrancvan? Én még föl sem fogtam, hogy ez hogy történhetett, és hogy valaki tényleg belém tolatott, miközben én parkoltam, sőt, a nőt láttam beszállni a kocsijába, szóval hogy nézhet el egy parkoló autót, főleg, ha az egy 2,5 tonnás monstrum? Kéne-e még-e az ilyennek-e vezetni-e?

Bajunk nem lett, a kocsinak sem sok, úgy tűnik. Erős a gyanúm, hogy ez a büntetésem, amiért szidom a többit. Na de hát mit tegyek, ha, amint a fenti eset is mutatja, tényleg hüjjéééék....

Anyák napja

Itt a németeknél éppen ma van anyák napja. Ez ránk, magyar anyákra nézve igen szerencsés helyzet, lehet május első és rögtön utána a második vasárnapján is ünnepeltetni magunkat. Nálunk mondjuk évek óta úgy zajlik az első, hogy majd a másodikon, merthát az ovi meg az iskola is akkor ünnepel, stb... A második meg úgy, hogy nem az elsőn ünnepeltünk már?

Amúgy annyira nem izgat, szóvá teszem minden évben, tettetett sértődöttséggel (szegény diákjaim!), de valójában mindegy, ezzel is úgy vagyok, mint minden más hasonlóval: olyan közhelyesen, hogy miért pont ma? Miért nem mindig?

Ma egyébként is egy kedves magyar kislány első áldozására koncentráltunk, távol élő rokonok miatt mi, három magyar család képviseltük számára az ünneplő tömeget. Na és itt jön a lényeg, amitől a mai (második) anyák napja mégis olyan érdekesen átszellemült és nosztalgikus lett: a templomból indultunk haza Rebekával (Beni egy másik családdal ment). Beindítottam az autót, megszólalt a rádió. És mintha erre vártak volna (mármint rám, hogy hallgassam), a riporter azon nyomban köszöntötte az anyukákat egy dallal, ami az egyik esküvői zenénk volt (ez és ez mellett).

Ezt valamiféle jelnek tekintettem, hogy lám, milyen jó kis döntéseket is hoztam, hoztunk eddig az életünkben. Azóta is lebegek ettől az érzéstől, csuda kellemes.

Mmmmmmmmm....

Erre a posztra már készülök egy ideje. Beütött a spárgaszezon. Általában sonkával, főtt krumplival, sonkával és hollandi mártással esszük, de múlt héten, mikor Beni is velünk ebédelt, gondoltam egyet, és sütöttem palacsintát. Ez egy hihetetlenül jó gondolat volt. Beni - mily meglepő! - spárgát nem (sem) eszik, de a palacsintát imádja, ette is kakaóval-lekvárral, ahogy éppen akarta. Mi pedig, és ez az igazi gasztro-élvezet, amiért az egészet írom, spárgával ettük, a következőképpen:

A palacsintába beletettem két szelet sonkát, arra ráfektettem fele-fele arányban zöld- és fehérspárgát, majd a palacsintát a magyarországon megszokott módon összetekertem. Ezt öntöttük nyakon a hollandi mártással.

Mmmmmmmm. Nem csak finom volt, hanem szemetgyönyörködtető is. Csak ismételni tudom magam: Mmmmmmmmm.

Veszélyesen élünk

Beszéltem a héten a magyar iskolával, ahova Benit be szeretném íratni. A hölgy, akivel beszéltem, nagyon kedves volt, és borzasztóan megörült, hogy jelentkeztem, mert már "kerestük a gyereket, visszajött minden levél". Elmagyaráztam neki a helyzetet, és ő nagyon megnyugodott, hogy akkor nem fognak minket feljelenteni, megvan a gyerek, sőt, iskolába is jár.

Még nincs 8 hónapja, hogy két gyerekünk van, de már két hatósági intézkedés rémképe is bevillant velük kapcsolatosan.

Veszélyesen élünk, hiába, no.

Egyre csak...

...azon gondolkodom, hogy hogyan is kéne ezt a mai bejegyzést idebiggyesztenem, mert már cikinek érzem, de aztán úgy döntöttem, hogy ez az én blogom, a gyerekeimnek (is) írom, így egyszerűen csak kivágom ide, aki unja, ne olvassa (de azért puszi mindenkinek, aki még bírja).

Szóval, Rebeka mászik. Felkelt reggel és úgy döntött, hogy ez neki mindig is ment, csak mostanáig titkolta, milyen is lenne már, ha egyből rögtön minden tudását elpuffogtatta volna azonnal, halálra untuk volna magunkat az elmúlt héten... Aztán ma elmentünk a babacsoportba, ott még rátett egy lapáttal, ugyanis négykézláb kinyújtotta a lábait is és úgy lépkedett előre meg "ácsorgott". Én csak lestem, persze nagyon büszke voltam (még sosem volt olyan gyerekem, aki mászott, főleg ilyen korán, kortársait megelőzve). Szóval bezsebeltem a nyanyatársak elismerését, aztán megjött a főnéni.

Nagyjából eddig tartott a büszkeségem, a végén már-már elnézést is kértem, hogy a gyerekem ilyeneket tud és csinál, egyfolytában szabadkozási kényszerem volt, hogy én nem trenírozom, ő mindezt magától és egyedül... Én tudom, hogy ez így problémás sok szempontból, például mert kamikáze, és bármikor, bárhol elfeledkezik arról, hogy ül, és hogy a kő kemény, és fáj, ha hátradől, vagy hogy gondosan és egyesével lepakolja a cd-állvány alsó polcát, vagy hogy járókába kell raknom, ha éppen pisilnem kell, meg ilyenek. De miért kell ezt az orrom alá dörgölni? Miért kell elmesélni, hogy a főnéni gyerekorvosa szerint ekkora gyereknél normális a koponyacsont-repedés (mi vaaaaaan????), hogy a gyorsabban fejlődő gyerekek sokkal több sérülést szenvednek és mennyivel jobb egy lassabb tempójúval (még egyszer, mi vaaaaaan???!!!)

Szóval én is tisztában vagyok ennek a hátrányaival IS, de nem szeretem hallani, és főleg nem szeretem, ha mindezt kioktató stílusban dörgölik az arcomba. Mindezek ellenére tökre élvezem, bár nagyon figyelős a dolog és őrülen elfáradok bele estére, de nagyon mókás egy miniatűr (khm-khm...) pelenkást csatangolni látni. A tenyerek csattogásánál talán csak a pici talpak csattogásának hangját szeretem jobban. Na jó, ez már nyál a köbön. De azért puffogtam is egy kicsit nektek, na.

Utolsó

No nem bejegyzés, remélhetőleg, csak kerestem valami hatásvadász, ám mégis kézenfekvő címet. Mert ma túl vagyok az utolsón. Kirepült a flotta. Legyőztem a démonokat. A vizsgálatok eredményei alapján sikeresen, de azért mindig legyen kéznél életmentő készlet. Nyilván lesz. De letudtam. Öt év, az azért baromi hosszú, és most ez az öt év is letelt. Azt hittem, majd jól megkönnyebbülök, de nem, nem érzek semmit, sőt, inkább tök feszült vagyok és fáradt, és még a koldus a bolt előtt is rámköszönt magyarul. Micsoda egy nap!

Kommentár nélkül

Rebesch

valamint

Rebusch