Fogak

Egyszer régen írtam arról, hogy beleestem a fogzás körüli depresszióba. Akkor, amikor Beni elkezdte növeszteni a felnőtt fogait (itt olvasható). Nagyon mellbe vágott az eset, tényleg.

Most mosolyogva gondolok vissza erre. Bevallom, mostanában inkább csak kínomban mosolygok, mert előállt az a helyzet, hogy mindkét gyerekem egyszerre fogzik. Rebekánál ez talán kicsit korai, viszont annál intenzívebb és gyötrőbb, az elmaradhatatlan nyugtalansággal, náthával és nyálzással körítve. Benjámin "időben" van, sőt, talán jobban is bírja, csak szegény enni nem bír, és nem is nagyon akar, amit az ő jelenlegi "állapotában" meg is értek.

Jó, jó, azért ennél nagyobb bajunk soha ne legyen.

Út

Ezen is túl vagyunk szerencsésen. Megérkeztünk, sőt már rend is van a lakásban. Már amennyire rend szokott lenni. A beharangozott hókáoszból mifelénk semmi nem lett szerencsére, de másik két tartományban örülhettek a gyerekek, mert rendkívüli szünetet rendeltek el az időjárás miatt. Egyébként a hó hozzánk is megjött, rég nem látott mennyiségben, de kegyesen csak miután megérkeztünk. Azóta viszont lehet élvezkedni, hógolyózni és szánkóval iskolába menni.

Ja, és az utazás előtti estén még a Fogtündér is meglátogatott minket. Jöhetne mégegyszer, mert szegény Beni mindent csak aprítva bír enni, az első kettőből csak egy esett ki neki, a másik behúzódott középre és ott mozog tovább, de olyan ragaszkodó fajta, nem akar kiesni.

Köszi mindenkinek, aki gondolt ránk!

Visszaszámlálás

Naplóbejegyzés 2010 májushoz: a házban van kávé, laktózmentes tej, pelenka 4-9 kg-ig, popsitörlő. Decemberhez: csomagolópapír, díszszalag és ajándékzacskó van, SOOOOOOK.

Bevásárlólista: csípős és csemege kolbász, téli szalámi, fekete libamájas, unicum, egy kicsike trappista sajt és parenyica.

Így indul a visszaszámlálás. Holnap indulunk Németországba és májusig valószínűleg nem jövünk. A házat ennek megfelelően össze kell pakolni, és át kell gondolni, hogy hogyan is csomagoljak, hogy a gyerekeknek kéznél legyen meleg ruha és takaró, mert nagyon zord időjárást jósoltak holnapra (már mára is, ehhez képest Münchenben még csak eső esik, ami biztató, bár holnapig ez még simán átcsaphat a horror havazásba).

Sok mindent összepakoltam délelőtt, már csak a ruhák vannak és a szendvicskészítés, amit a legjobban utálok az egészben, de a legfontosabb, mert amint kigurulunk a kapun, hirtelen mindenki éhes lesz, és ezt az éhséget ezer km-en át lesz lehetetlen csillapítani. Szóval. A Beni szalámival szereti de sajt nélkül, Péter szalámival és sajttal, nekem gyakorlatilag mindegy, én vagyok az egyetlen, aki az izgalmaktól nem fog tudni enni.

Most nagyjából itt tartok, amikor az HBO-n pont a Valami Amerika 2 megy, ez jó, mert éppen annyira szétáll az agyam, hogy kell egy kis pihenő. Rebeka nyűgös, pedig most jó sokat aludt, vagy éppen azért, ezt most nem tudom eldönteni.

Így tehát elindult a visszaszámlálás, holnap hajnalban indulunk, amit már alig várok, de jó volna azt is tudni, hogy ez a három hét mitől múlt el olyan gyorsan.

Az egyik barátnő

Szándékosan nem írok legjobb barátnőt, mert nem akarok rangsorolni. Hasonló címmel megjelent nemrég egy poszt baudolinÁnál (bár már tavaly volt az is) és azóta néha eszembe jut. Tegnap különösen aktuális volt a téma.

Ingajáratban voltam Érd és Százhalombatta között. Ez nem hangzik olyan rettentően, de én egyik várost sem ismerem, így visszafelé Érden egyszer alaposan eltévedtem. Még ez sem lenne olyan rettentő, de mikor Százhalombattáról elindultunk, Rebeka már sírt, gondoltam, hogy majd az autóban elnyomja az álom. Nem úgy lett. Magán kívül üvöltött, egyszer meg is álltam, valahol Diósd és Érdliget között talán a senkiföldjén, hogy kivegyem, miközben még egyszer megnézem a térképet, de az sem segített: a kezemben azonnal abbahagyta a sírást, a csücsiben azonban kezdte elölről.

Kétségbe voltam esve, nagyon nem találtam a címet, ahova mennem kellett, közben hátul az egyik gyerek üvölt, a másik meg megpróbálja túlharsogni, hogy anyaaaaaaaa, a Rebekát meg kéne nyugtatniiiiiiiiiiiii! Ekkor felhívtam a barátnőmet, aki érdi, és egyébként nála voltunk délelőtt beszélgetni és játszani, hogy ugyan hadd menjek már vissza hozzájuk egy etetésre, mert attól Rebes mindig megnyugszik.

Alig hallott engem Rebekától (igen, kérem, én kihangosítóval telefonálok vezetés közben, példás, példás :-D). És ő nemhogy megrettent volna, de még örült is nekünk. És én is örültem volna, ha nem lettem volna már tökéletesen megtépázva idegileg. Így csak utólag örültem, de akkor nagyon. Persze mire odaértünk az utcájuk sarkára, Rebeka abbahagyta a sírást, sőt, mire beértünk a házba, már egész jó kedve kerekedett. Megetettem, felöltöztünk, és békében hazamentünk.

Hát erről a kis történetről jutott eszembe a barátnős poszt. Hogy milyen jó nekem, hogy van egy ilyen barátnőm. Aki hat éves korom óta nagyjából mindent tud rólam, mindig van néhány kedves és megnyugtató szava, és mindig tele van energiával, még akkor is, amikor én már rég feladnám, pedig neki még mindig több mint kétszer annyi gyereke van, mint nekem.

A mi barátságunk mindent túlél. Nem szövi át politika és vallás, sőt kibírja a távolságot is, térben és időben egyaránt. Én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy ugyan mindez éppen őróla jutott az eszembe, de van még rajta kívül két ilyen barátnőm is. Ezzel aztán igazán kevesen büszkélkedhetnek.

Jaj, úgy imádom a frissen fürdetett gyerek- és babaszagot! Ma jutott mindkettőből. A rózsás a kis arcuk fürdés után, tisztára nyalogatnivaló. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó volna macskafélének lenni, ők büntetlenül nyalogathatják a kicsinyeiket. Én kénytelen vagyok beérni puszilgatással, simogatással, masszírozással és dögönyözéssel, ha nem akarom, hogy rám szálljon a GYIVI (szívszaggató sóhaj).

Amit még imádok, az a babaláb (és a szaga, természetesen). Amióta Beni megszületett, tisztára lábfetisiszta lettem, ami kizárólag a gömbölyű baba- illetve kisgyereklábakat érinti. Sajna Beni lába már a "büdös nagy 31-es" kategória és egy jó ideje egyáltalán nem gömbölyű, tehát nem is olyan csábító számomra, de szerencsére kaptunk ajándékba egy aprócska 14-est (?), így néhány évig még hódolhatok a szenvedélyemnek.

Isteni szerencse, hogy a kislány is imádja, amikor a lábát puszilgatom meg gyürkészem. Már-már szertartás ez minden egyes pelenkázáskor. Ha valami miatt elfelejtem, mondjuk mert a nagyra koncentrálok közben, vagy teljesen máshol jár az agyam, akkor egyértelműen jelzi, hogy naaaaaaa, itt valami kimaradt! Én meg boldogan nekiesem a kis tappancsának.

Néha arra gondolok, hogy jó volna a finom babaszagokat kis üvegcsékbe zárni, és ha majd néhány év múlva elkezdenek hiányozni, akkor csak bemegyek a spájzba, és leemelem a polcról azt, amelyikhez kedvem szottyan, és nagyot szippantok belőle....

Tudomány

Csak a klasszikus naplózás kedvéért úgy gondoltam ide kívánkozik, hogy Rebeka tegnap háromszor átfordult a hasáról a hátára, a bal keze felé.

Újév

Itt az újévi fogadalmak ideje, én is azon gondolkodom - valójában már tavaly óta -, hogy mit is fogadhatnék meg az új évre. Könnyű volna a helyzet, ha még dohányoznék, vagy jól eláztam volna a nagy óév-búcsúztató elő-, utó- avagy valós idejű bulikon, amiken egyébként idén - tökéletes alibivel felszerelkezve (3,5 hónapos, ugye) - nem vettem részt.

Újévtől függetlenül megfogadtam már olyan apró-cseprő dolgokat, mint például hogy amint visszamentünk Németországba, keresek Beninek úszótanolyamot és gitártanárt. Itt meg is állnék, azt hiszem ezzel a két feladattal ugyanis ellőttem azon fogadalmakat, amiket nagy valószínűséggel meg is fogok tudni tartani.

Eszembe jutottak még nagyobb szabású tervek is, például az, hogy majd jól átolvasok minden bejegyzést százszor, mielőtt közzéteszem, hogy ne utólag kelljen milliószor módosítani. Talán-talán ez is tartható.

A homályzónából jönnek kósza ötletek még, mint hogy nem eszem az ember máját, ha éjjel-nappal kell dolgoznia (esélytelen - mindig akkor kell dolgoznia, mikor valami fontos esemény miatt szükség lenne rá), vagy több időt töltök Benjáminnal (ez is nehezen megvalósítható, amíg a kislány ennyit cipelteti magát, de még itt is látok némi reményt).

Jaj, a kedvencem: nem káromkodok mint a kocsis a fallabda-pályán, ha nem megy a játék. Legalábbis magyarul nem, hogy szegény ellenfél is értse, nem őt szidom. Ez is betarthatatlan fogadalom lenne: magyarul káromkodni jóóóóóó, németül lehetetlen. Ha jól belgondolok itt ültömben, nincs mit megfogadnom. Boldog ember vagyok.

Hja, azért álljon itt végül a kedvencem: nem olvasok többet mama-papa-baba-blogot és főleg nem szólok hozzá értelmetlenül meddő vitákhoz. Ezt valójában minden nap többször megfogadom, nagyjából annyiszor, ahányszor nem is sikerül betartani...