Óév

Van valaki, aki az év utolsó napján arra jut az önkéntelen számvetésben, hogy vele ebben az évben semmi különös nem történt? Én szerintem még soha nem jutottam erre az eredményre. Valami mindig volt, amitől az év kicsit emlékezetes maradt.

Amikor beteg voltam, illetve már felépültem, rengetegszer jutott az eszembe, hogy még nem vagyok harminc, de túl vagyok már annyi mindenen, ami egy életre elég szokott lenni, pedig még a java előttem van. Most pedig az jár folyton a fejemben, hogy a java még mindig előttem, de lassan két életre elég "élménnyel" vagyok gazdagabb. Mindezt írom annak ellenére, hogy az idei év élményei a boldogság jegyében leptek meg. Azt hiszem, egy kicsit elfáradtam az év végi hajrában, talán ezért ez a melankólia.

Remélem a következő év utolsó napján majd az ideihez hasonló jókat, vagy - magamnak is alig merem bevallani, most titkon egy kicsit erre vágyom - azt írhatom a naplómba, hogy "ez az év eseménytelenül telt". Így ebben a hangulatban mindenkinek "csak" eseményekben szegény, ámde nagyon boldog új évet kívánhatok.

Karácsony

- Óóóóóóó, anyaaaaaaa, az iskolatáskámban felejtettem a Jézuskának a leveleeeeeeeet. - Puff neki.

- És emlékszel, hogy mit írtál?

- Igeeeeen. Hogy PSP-t kérek, meg sztárvórz klónokat. - Jól indul, lesz nagy csalódás, egyik kívánság sem lesz a fa alatt.

- Édesem, a Jézuska nem hoz kicsi gyerekeknek PSP-t meg sztárvórzt.

- De az Angelinának van.

- Nem, az Angelina bátyjának van, aki már 12 éves. 6 éves gyerekeknek nem hoz ilyen játékokat.

Így indult, megvolt az alaphangulat. Mert a Jézuska hozott reggel ötször figyelmeztető faliórát, igazi versenyjojót, magyar népmeséket dvd-n és az összes könyvet, ami az utolsó pillanatig igenis rajta volt a kívánságlistáján, a LEGO társasjátékról nem is beszélve, ami már extra. Ő csalódott volt mégis, hogy de miért nem PSP-t...

Én is csalódott voltam, hogy nem tudtam neki maradéktalanul örömet szerezni, pedig azt gondoltam, hogy karácsonykor mi sem egyszerűbb. Azóta gondolkodom rajta, hogy hol rontottuk el, ha egyáltalán elrontottuk. Miért nem tud örülni annak ami van, és miért mindig az kell, ami nincs? Vagy én vagyok ennyire béna, hogy nem fogom a fiam rezgéseit, nem figyelek oda rá eléggé, hogy meghalljam, mi az, amire tényleg vágyik?

Ez a kérdés egyébként is ott motoszkál a fejemben Rebeka érkezése óta. Mert hiába kényeztet minket ez a csöpp kislány a nyugalmával, mégiscsak nehéz, na, hiszen még csak három hónapos, sokat kell cipelni, és óhatatlanul több figyelmet kap most, mint a nagyobb testvére. Néha aztán megnyugszom, mikor például a társassal őrült csatákat vívunk, vagy amikor Benjámin ujjong a magyar népmesék láttán, és kitör belőle, hogy anya, ez milyen szép. Meg éppen most fejeztem be az esti mese olvasását, ami nem más, mint a János Vitéz. Nem mintha oda lennék érte, de ő (!) ezt is kérte a Jézuskától, és tényleg élvezi.

Valaki azt mondta nekem, hogy minden egyes új gyermek érkezésekor körülbelül másfél év szükséges ahhoz, hogy a családban mindenki megtalálja az új helyét. Talán nem kéne ennyire türelmetlennek lennem, sem Benivel, sem magammal szemben, ha nem minden úgy sikerül, ahogy azt terveztem vagy szerettem volna. Talán itt az ideje megtanulni azt mondani, hogy van ilyen, no.

Köszönet

Amikor aláírtuk a papírokat, amivel Rebekát kihozhattuk a kórházból, Gabi a lelkünkre kötötte, hogy nehogy azt találjuk mondani az életet adó anyukának, hogy köszönjük. Ezt nem értettem, de gyorsan elmagyarázta, hogy ebben a helyzetben nem lehet azt válaszolni erre, hogy szívesen. Mert ki az, aki szívesen adja oda idegeneknek a gyermekét? Akkor ott álltam, és nem tudom, mit is mondtam hirtelen. Talán azt, hogy „minden jót kívánok“, ami szintén elég hülyén hangzott az adott helyzetben, annak ellenére, hogy teljes szívemből komolyan gondoltam.

Most azért én mégis szeretném Neked megköszönni, hogy ennyire komoly és felelős döntést hoztál, hogy minket ekkora boldogsághoz juttattál, hogy kiálltál mellettünk több fronton is. És főként, hogy kölcsönadtad a testedet egy kicsi babának, aki minden jel szerint hozzánk akart jönni, de nem talált más utat.

Kívánom Neked, hogy a lehető legkevesebb fájdalom, lelkiismeret-furdalás és gyötrelem nélkül tudjad tovább élni az életedet és egy napon, amikor eljön az ideje, boldogságban adj életet a Te kisbabádnak. Azt kívánom még, hogy az a kisbaba is ugyanolyan tündér legyen majd, mint Ő, aki immár testével-lelkével a miénk, és mi az övé vagyunk, és ez a boldogság nem lehetne nekünk, ha nem vagy Te.

Legfőképpen pedig azt kívánom Neked, hogy találd meg az életben a számításaidat, és amikor eljön az ideje, megadasson neked is az, ami megadatott most nekünk, Általad.

Így, a lehető legjobbakat és legszebbeket kívánva búcsúzom Tőled.

Mindenkinek a miénkhez hasonló boldog ünnepeket kívánok.

Nagy utazás

Az ide-oda utazás mindig komoly feszültségeket szít közöttünk. Nem volt ez másképpen most sem. Sikerült azonban idejekorán (24-e helyett 22-én) elindulnunk, a szokásos ajtócsapkodós-hevesen üvöltözős-kiborulásos nagyjelenet után, és sajnos idén konstatáltuk, hogy Benjámin bizony már nagyon is vágja, hogy anya és apa most mennyire nincs jóban. A kocsiban aztán kisimulnak a vonások, kezdődhet a csicskázás.

Mert aki az anyósülésen ül, az a csicska, ugye (idézet Zsutól). Namost. Én ülök az anyósülésen, elemózsiás kosárka hátul, a két gyerek között a pelenkázótáska mellett-alatt-fölött valahol, a mese-dvd-k környékén. Plusz a levetett télikabátok tengere, na mindegy, szóval tele vagyunk, mint a déli busz. Én meg a csicska.

Húúúú, a karikagyűrűm. Tessék, itt van, elhoztam neked. Anyaaaaaa, berakod nekem eeeeezt? Mindjárt, ha kiértünk az autópályára, addig nem tudok forgolódni, mert rosszul leszek. Oá-oá-oá. Jójó, tudom, idő van, éhes vagy, csinálom, rázom, keverem, kapod. Anyaaaaa, éhes vagyok. Itt egy szendvics. Oáoáoáoáoá. Ez neeeeeem jóóóóóóó, ebben van sajt is. Naaaaaaa. Én sajt nélkül kérem. Jó, már nincs benne, megettem.

És akkor leveszem a bakancsomat. Fogom a pelenkázótáskát és az elemózsiás kosárkát, miközben kicsatolom magam és háttal menetiránynak félig felállok, hogy rá tudjam őket pakolni az anyósülésre. Ezután hátramászok, eltakarítom az útból a télikabátokat, beülök a két gyerek közé, betolom Rebes szájába a cumisüveget (előnye is van annak, ha az ember nem szoptat), majd a másik kezemmel beteszem a mese-dvd-t a lejátszóba, megkeresem AZT a gombot, és próbálok úgy szemezni a lányommal etetés közben, hogy ne forduljon fel a gyomrom. No, nem tőle, ez nyilvánvaló, de nagyon nem bírok hátul utazni autóban.

Rebeka végzett, szinte rögtön el is alszik, én fellélegzek, meredten bámulok előrefele, hogy elmúljon a rosszullét. Ezúttal szerencsém is van, lassan már enni is bírnék. Kiszolgálni a többieket és magamat nehezebb a hátsó ülésről előre nyúlva, mint fordítva. Most már inkább maradok hátul, vállalva a nehézségeket, mert Beni megkaparintotta a kezemet, és bizony nem engedi, örül, hogy hat év után végre mellette ülök. Van több jó oldala is annak, hogy kistestvére született.

Kétszeri megállás és 10 óra utazás után végre megérkeztünk ide-haza. Jöhet végre az ünnep, remélem egy kis hó is jut még majd nekünk, mert nagy volt a csalódás, hogy szinte mind elolvadt, ami az elmúlt napokban esett.

A nagy karácsonyozás előtt azonban én még alszom egy nagyot, és megpróbálom helyrerázni felkavarodott gyomromat, hogy újult erővel fogadhassa be az ünnepi menüsorokat.

4. Advent

Mmmmmm. A 4. adventi vasárnapnak majdnem vége. Most nagyon élvezem ezt a kevéske időt, amit saját magamra fordítok. Charlie és a csokoládégyár a tévében (imádom Dahlt), pattog a tűz a kandallóban, Häagen-Dazs a számban - persze, hogy belgian chocolate, aztán egy kis dulce de leche. Mmmmmmmm.

A gyerek is kaptak ma kényeztetést. Benjámin szerencsére jól van, nyugodt szívvel küldöm iskolába holnap. Ma elmaradt az esti meséje, mert az állatos csatornán egy olyan film ment - azt hiszem Planet Earth címmel -, hogy odabilincselt minket a képernyő elé. Hiába, ez ma egy ilyen nap. Rebeka pedig megkapta a vasárnapi betevő masszírozását immár teljes testre, utána a lubickolást, így mindketten elégedetten és kellőképpen fáradtan kerültek ágyba. (Apropó, új tudomány: a fogás művészete - mindent, ami a látókörébe kerül.)

Úgy látszik, az itteni időjárás is készül a karácsonyra, napok óta csontig hatoló hideg van, mínusz 13 fok volt a csúcs, a negatív csúcs persze. Ma délután egy órán át sűrűn esett a hó. Mifelénk ez is ritkaság, Németországban mi vagyunk az utolsó kisváros, ahol leesik a hó, és ez már nem az első havazás az utóbbi időben. Én imádom.

Már nagyon várom/vágyom a karácsonyt. Addig is visszatérek a filmhez, a kandallótűzhöz és a fagyihoz, hogy valamivel enyhítsem a várakozás kínját. :-D

http://roalddahlfans.com/

http://roalddahl.com/

Bénázás

Elnézést kérek mindenkitől, aki értesítést kap a változásokról. Nem megy még a szerkesztés, de azon vagyok, hogy előbb-utóbb minél flottabbul sikerüljön a közzététel.

"Irul-pirul"

Betegség

Nem sok időm volt írni a héten, sajnos. Benjámin beteg lett, nagyon rosszul volt, mandulagyulladása vagy skarlátja van/volt. Az orvosunk nem vizsgálta ki, mert állítólag ugyanaz a baktérium a felelős és ugyanaz a gyógymód: 7 nap antibiotikum. Szegényt csütörtök reggel még elküldtem suliba, mondván a torkunk most mindannyiunknak fáj, hideg van, bent száraz a levegő a fűtéstől, stb. Aztán telefonáltak, hogy hányt az iskolában, és mire hazajött, már nagyon lázas is volt, csak feküdt, ami nála ritkaság. Aludt egész délután.

Az orvosunk, aki az én barátom, igaz anya?, kijött hozzá. Persze én mondtam neki a telefonba, hogy szerintem nem tudunk bemenni a rendelőbe, mert Beni meg sem bír mozdulni. Fél óra múlva nálunk volt, ez alkalommal teljesen indokoltan, mint a fenti leírás mutatja. Most nem hiába aggódott az anyai szívem.

Másnap kicsit jobban lett, de estére megint belázasodott, viszont azóta szerencsére kutya baja, látszólag. Iskolába már mehet holnap, pedig már majdnem ráhangolódtunk, hogy akkor vasárnap haza megyünk Magyarországra. Na nem baj, legkésőbb Szentestére ott leszünk.

Közben pedig lehetetlen nem észrevenni, hogy megtanult olvasni. Mindent kibetűz, amit csak lát, lassan nekem is vigyáznom kell, mit vések ide. Amikor ovis volt, minden nagy fejlődési ugrás előtt átment rajta valamilyen betegség. Remélem nem fordul majd ennél komolyabbra, mielőtt az írás is összeáll neki, a szorzótáblára meg rá sem merek gondolni...