Nincs visszaút

Aláírtam tegnap a szerződést, felmondtam a mostani lakást. Ez volt a legnehezebb. Nagyon hálás vagyok a főbérlőnek, hogy kiadta nekem a lakását úgy, hogy nem volt munkám. Oké, a férjem kezeskedett, de akkoris. Kb. 30 lakást néztem meg, a felére igent mondtam, a végén már gondolkodás nélkül bárhova beköltöztem volna, csak hagyják. Aztán lett ez a lakás, a béke kis szigete, amit nagyon szeretek, ráadásul. Szóval nehéz volt, de nagyon megértő volt a főbérlő, egyetértett velem, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhattam elmenni, és biztosított affelől, hogy nincs harag. Azért mégis kicsit nehéz a lelkem, de túl vagyok a nehezén. Költözés? Mi az nekem. Höhö. 

Beni egyébként nagyon örül, emlékszik a lakásra és ő is várja a költözést. Ha minden klappol, akkor lehet, hogy már április 1-gyel mehetünk. 

Apróbetűs. 

Khm. A férjem. Igen. Tartozom talán az igazsággal. Szétmentünk. Pontosabban én döntöttem úgy, hogy nem megy tovább. Gabikának a Gólyahírnél szóltam, itt mostanáig nem mertem leírni, Rebeka életetadója miatt. Nagy csalódás lesz ez neki. Sajnálom. Ha olvasod: A gyerekek egész jól viselik, Rebes is rendben van, az apjukat relatív rendszeresen látják, ugyanott lakunk, egy városban, szóval a láthatás lehetősége sem térben, sem időben nem korlátozott. Sokmindent csinálnak együtt. 

Tessék, egy újabb coming-out. Remélem senki vasárnapját nem rontom el vele. (De hülye vagyok, mit gondolok én, hogy ez bárkit is komolyabban érdekelne :-DD)