Lelkiismeret-furdalásom van, de nagyon. Elveszek másfél hetet a fiam nyári szünetéből. Ez olyan gáz. Ráadásul hajnal 3/4 8-ra kell ott lenni. Alig bírtam felébreszteni, aztán meg kirázni az ágyból, folyamatosan brummogott és dödögött, csak azt értettem mindenből, hogy nem akarok menni, olyan korán van, de hát erre készültünk már mióta, megvannak a könyvek, és csak játék az egész, neki legalábbis. És főleg nem mondhatom azt, hogy jól van, ha nem akarsz, ne menj, bár reggel óta agyalok, hogy lehet, hogy mégis ez lett volna a jobb. Aztán arra gondolok, hogy most mindenki iskolában van, sehol egy jóbarát, akivel játszhatna, hát neki is ott a helye, a gyerekek (barátok?) között, és az sem baj, ha tudja, milyen itt suliba járni.
Néha azért magamat is sajnáltam, na, fél hetes kelés, hát hülye vagyok én???!!!! És itt ráadásul muszáj autóval járnunk, de legalábbis együtt, nincs keleti (nyugati) kényelem, hogy csak kirakom az ajtón, puszi-puszi én meg pizsizek tovább a bögre kávé mellett.
A kocsiban egyszer csak azt mondta, hogy már jókedve van, és egyáltalán nem álmos. Akkor talán mégiscsak jó lesz ez az egész?
Az évnyitó hosszú volt, Rebekával méghosszabb, megállapítottam, hogy azért a magyar himnusz minden körülmények között üt, még akkor is, ha éppen takargatni próbálom Rebes orbitális bukását, amit nagyjából a baaaaaaaaaaaaaalsors tájékán produkált, ciki volt. Illetve balsors. A tanító néni viszont látott már egyet s mást, végig kedvesen mosolygott, nagyon szimpatikus és segítőkész, mindenki hasfájására válaszolt, és csak amikor már az izgatott szülők elhagyták a terepet, akkor kezdte meg a tanítást. Még pusziszkodni is mindenkit beengedett a terembe, sőt szólt, hogy menjünk köszönni. Talán mégiscsak jó lesz ez az egész...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése