Na jó, nem ríttam. És persze olyan volt, mint minden évnyitó (ami itt nem létezik, csak az elsősöknek és az ötödikeseknek, és Beni most az 5. osztályba lépett, avagy gimnazista lett).
De.
Az igazgatónő szépen és hosszasan beszélt, és akkor azt mondá: "Kisgyerekként léptek be ide és 8 év múlva fiatal felnőttként léptek ki innét..."
No, ez majdnem megríkatott, merthogy Beni most 10 éves. Hihetetlen gyorsan elrepültek ezek az évek, az első évtized. És a gimnázium "csak" 8 év. Mire kettőt pislogok, valóban felnőtt lesz az én kajla gyerekem. Ebbe beleborzongok még most is. Már majdhogynem kevesebb van előtte a gyermekkorból, mint mögötte.
Az én kicsi fiam, akinek a lába már majdnem akkora, mint az enyém (2 szám híjja, de már nézegeti a dorkómat), a ruhamérete is (a ruháimra nem pályázik, de a nagyi már folyamatosan összekeveri a pólóinkat), és még nem pattanásos, de a keze még édesen babás, olyan picike. Ingadozik a kisgyerek és a kiskamasz-kor között, néha flegma és dühös, de a következő percben könnyes szemmel bújik az ölembe.
Akarom, hogy felnőjön, de nem akarom, hogy felnőjön.
Ki érti ezt?
