Mint egy, a Gólyahír Egyesület által segített örökbefogadó anyuka az Add nekünk a gyereked című cikkükre szeretnék az alábbiakkal reagálni:
Kolléganőjük története valószínűleg nem mindennapi az örökbeadás esetei között sem. Önök (érthető okból) eléggé elfogultan tálalják a történetet, és sajnálatos módon negatív éllel nyilatkoznak a nyílt örökbefogadást segítő civil szervezetekről: cikkük szerint az életet adók nyomás alatt vannak, így kényszerítve arra, hogy mindenképpen örökbe adják a babájukat. Önök szerint valóban elképzelhető az, hogy azért jön létre egy civil szervezet (nem is beszélve ötről), hogy gyermektelen párokat (több százat) vérszerinti szülőanyák kárára gyermekhez juttassanak?
Miért nem írnak arról, hogy vajon a nagy találkozás kolléganőjük és az ő életet adója között hogyan is zajlott? Ha már a tényeket nem ismerhettük meg, hadd képzelegjek: Odament egy nyilvánvalóan megnyerő, csinos és okos fiatal hölgy egy (talán pánikban lévő) krízisterhes anyukához, bemutatkozott neki tisztelettel, elmondta, honnét szerzett tudomást a helyzetéről… Abban szinte biztos vagyok, hogy kolléganőjük azt sem mulasztotta el megemlíteni, hogy sorban áll a Gólyahír Egyesületnél, ahol véletlenül az életet adó anyuka is regisztrálva van… Ebben Önök nem találnak semmi kifogásolni valót? A Gólyahír Egyesületnek pedig adassék meg az a lehetőség, hogy megkérdezze (talán nem kérdőre vonja) az életet adót, hogy vajon miért is így járt el, amikor egyszer már tőlük kért az életet adó (csakúgy, mint az örökbefogadni szándékozó) segítséget, és a babájának mindenképpen lett volna szerető családja azok közül is, akik már évek óta türelmesen erre várnak (és nem csak a kapcsolataikra építenek).
Véleményem szerint az az állítólagos aggodalom, amivel az életet adó anyukák iránt viseltetnek, éppen kolléganőjük története és a hasonló esetek miatt lenne jogos, nem pedig a segítő szándékú – és évek óta jól működő – civil szervezeteket kellene vádolni nyilvánvaló botorságokkal.
A civil szervezetek törekvései arra, hogy nyíltan örökbefogadni csak rajtuk keresztül lehessen, igenis támogatandó. Csak így van lehetőség a törvényi szabályozásra és felügyeletre. Amennyiben minden ilyen folyamat korlátozások és ellenőrzés nélkül zajlana, el lehet képzelni, hogy milyen folyamatok játszódhatnának le a háttérben, mire egy család végre „egymásra talál“ – amire a kolléganőjük története kiváló példa.
Összességében úgy gondolom, hogy a történet minden résztvevője jobban járt volna, ha ez a cikkük nem jelenik meg: kolléganőjüknek meghagyták volna a csendes – kritikamentes - boldogság lehetőségét, nem állítanának – így névtelenül is – pellengérre egy életet adó anyukát és nem rendítenék meg a bizalmat a civil szervezetekben. Mindennek „csak“ a születendő örökbabák lettek volna a nyertesei.
Mindettől függetlenül gratulálok kolléganőjüknek, remélem a boldogságukat nem fogja beárnyékolni a sok kritikus hangvételű észrevétel (biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben ezek a kérdések és észrevételek felmerültek). Kívánom Önöknek, hogy a jövőben megfontoltabb riportok szülessenek ezen igen kényes témában (is).
Tisztelettel:
stbstb.
Kolléganőjük története valószínűleg nem mindennapi az örökbeadás esetei között sem. Önök (érthető okból) eléggé elfogultan tálalják a történetet, és sajnálatos módon negatív éllel nyilatkoznak a nyílt örökbefogadást segítő civil szervezetekről: cikkük szerint az életet adók nyomás alatt vannak, így kényszerítve arra, hogy mindenképpen örökbe adják a babájukat. Önök szerint valóban elképzelhető az, hogy azért jön létre egy civil szervezet (nem is beszélve ötről), hogy gyermektelen párokat (több százat) vérszerinti szülőanyák kárára gyermekhez juttassanak?
Miért nem írnak arról, hogy vajon a nagy találkozás kolléganőjük és az ő életet adója között hogyan is zajlott? Ha már a tényeket nem ismerhettük meg, hadd képzelegjek: Odament egy nyilvánvalóan megnyerő, csinos és okos fiatal hölgy egy (talán pánikban lévő) krízisterhes anyukához, bemutatkozott neki tisztelettel, elmondta, honnét szerzett tudomást a helyzetéről… Abban szinte biztos vagyok, hogy kolléganőjük azt sem mulasztotta el megemlíteni, hogy sorban áll a Gólyahír Egyesületnél, ahol véletlenül az életet adó anyuka is regisztrálva van… Ebben Önök nem találnak semmi kifogásolni valót? A Gólyahír Egyesületnek pedig adassék meg az a lehetőség, hogy megkérdezze (talán nem kérdőre vonja) az életet adót, hogy vajon miért is így járt el, amikor egyszer már tőlük kért az életet adó (csakúgy, mint az örökbefogadni szándékozó) segítséget, és a babájának mindenképpen lett volna szerető családja azok közül is, akik már évek óta türelmesen erre várnak (és nem csak a kapcsolataikra építenek).
Véleményem szerint az az állítólagos aggodalom, amivel az életet adó anyukák iránt viseltetnek, éppen kolléganőjük története és a hasonló esetek miatt lenne jogos, nem pedig a segítő szándékú – és évek óta jól működő – civil szervezeteket kellene vádolni nyilvánvaló botorságokkal.
A civil szervezetek törekvései arra, hogy nyíltan örökbefogadni csak rajtuk keresztül lehessen, igenis támogatandó. Csak így van lehetőség a törvényi szabályozásra és felügyeletre. Amennyiben minden ilyen folyamat korlátozások és ellenőrzés nélkül zajlana, el lehet képzelni, hogy milyen folyamatok játszódhatnának le a háttérben, mire egy család végre „egymásra talál“ – amire a kolléganőjük története kiváló példa.
Összességében úgy gondolom, hogy a történet minden résztvevője jobban járt volna, ha ez a cikkük nem jelenik meg: kolléganőjüknek meghagyták volna a csendes – kritikamentes - boldogság lehetőségét, nem állítanának – így névtelenül is – pellengérre egy életet adó anyukát és nem rendítenék meg a bizalmat a civil szervezetekben. Mindennek „csak“ a születendő örökbabák lettek volna a nyertesei.
Mindettől függetlenül gratulálok kolléganőjüknek, remélem a boldogságukat nem fogja beárnyékolni a sok kritikus hangvételű észrevétel (biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben ezek a kérdések és észrevételek felmerültek). Kívánom Önöknek, hogy a jövőben megfontoltabb riportok szülessenek ezen igen kényes témában (is).
Tisztelettel:
stbstb.
4 megjegyzés:
ruju, Zsófi blogjáról találtam ide.
Én közvetlenül nem vagyok (talán nem is leszek) érintett ebben a kérdésben, de az sztem jó és folytatandó gyakorlat, hogy (nyílt öf-nál) az örökbefogadók-örökbeadók az általad is említett civil szervezetek segítségével találnak egymásra. A cikkben leírt esetben (még nem olvastam) "csak" szimpla pofátlanság és etikátlan a többi babára váró családdal szemben, ami történt. (Ha jól értem, egy, a Gólyahír Egyesületnél regisztrált örökbefogadni szándékozó család közvetlenül, tehát az Egyesület megkerülésével felvette a kapcsolatot egy -szintén az Egyesületnél regisztrált - krízisterhes anyukával, és ennek eredményeképp megtörtént később a nyílt öf.) Itt - a pofátlanságot leszámítva - más nem történt, a babának kára nem származott belőle. Viszont ha nem normális emberek csinálnak hasonlót, akkor kész is az illegális gyerekkereskedelem. :-S. Nem tudom, jól látom-e.
Egy másik kérdés: az általad említett másik alapítványnál miért hajtottak el titeket? (ha publikus.)
ja, igen. a cikk ez alapján a történet alapján igen negatív éllel beszél a nyílt örökbefogadást segítő civil szervezetekről és a nyílt örökbefogadás mikéntjéről.
Bocsi, én távolítottam el. Szóval mégegyszer: a család nem volt regisztrálva a Gólyahírnél, ami egy fokkal talán "jobb". Én is csak "benéztem" őket :-). A másik alapítványról (lletve AZ alapítványról - a Gólyahír egyesület és tudom, hogy Gabika erre mindig nagy súlyt fektet), pszichedelikus "élmény" volt a hölggyel beszélgetni, nem tudtam, hogy most ez tényleg, vagy csak téves kapcsolás. A lényeg, hogy én annak tudom be, hogy nem akart nekünk segíteni, hiszen már van egy vérszerinti, akkor minek mégegy.
Megjegyzés küldése