Köszönöm...

... minden okés. Eszem-iszom-beszélek, az arcom már egyáltalán nincsen bedagadva, csak a nyelvem idegesít tulajdonképpen, de hát az sajnos 2-3 hétig is eltarthat, mire teljesen magához tér. Összességében szerintem sokan nagyon örülnének neki, ha ilyen simán megúsznák ez a beavatkozást. Azt hiszem, nagyobb a füstje mint a lángja, vagy hogy is. Na jó, azért egy hete nagyon ki voltam, de ez összesen 2 nap az életből, abszolút kibírható. 

Meg is jutalmaztam ma magamat, amiért ilyen f@sza csaj voltam: újra kilövettem a két, már évek óta benőtt lukat a fülemben. Már régóta akartam, és valahogy ma lett rá idő és alkalom. Isten hozta őket újra itthon :-D

Köszönöm még egyszer az érdeklődést!

Bolt

Mennek a boltba. Nem első darabok, csak valahogy mindig elfelejtettem fényképezni. Most az agóniámat enyhítendő végre megcsináltam. 

Aua

No, a büszkeségem mostanra egész összetöpörödött és a hétvégén minden nőiességemet és csöppnyi felnőttségemet is levetkőztem. Talán ezt a mítoszt mégsem kéne kitakarítani a fejemből, ez nagyon nem vicces... Idejét nem tudom, mikor aludtam ennyit, majd' 24 órát szinte egyben, olyan vagyok, mint akin átment egy úthenger és mecsípett a cecelégy, vagy mi. És igazából nem az a bajom, hogy fáj, hanem, hogy be van dagadva, hogy nem tudom kinyitni a számat rendesen, így az evés az abszolút méltóságvesztés kategória, a fogmosás pedig egy tortúra. 

Elfogyott a türelmem, na. Fejben a műtét előtt 1 napot adtam magamnak agonizálásra. Most ezt teljesítettem túl 100%-kal. Holnap meló. Vicces lesz.

Na ezt hallgassátok

Nagyon büszke vagyok magamra, hamarabb nem akartam írni róla, nehogy elárasszon a hű olvasóközönségem mindenféle horror-sztorival... 

Szóval ki kellett húzni a jobb alsó bölcsességfogamat. Ezt a bejegyzést úgy 2 órával a beavatkozás után írom. Én annyira, de annyira faszagyerek szupernő vagyok, hogy gondoltam, mijaznekeeeeeeem, húzzák vele a felsőt is, ha már bénítanak... Az alsót muszáj volt, mostanra szedtem össze a bátorságomat, hogy meg is engedjem, hogy hozzá nyúljanak. A nyáron nem mentem vissza a műtétre, az most még egyszer utoljára jól megbosszulta magát. 

Persze most még virgonc vagyok és jópofa, mert még nem állt ki a zsibbadás a pofámból. Mondanám, hogy beszéljünk egy-két óra múlva, de inkább ne. Bár ezt a fájdalmat már egész jól bírom, azt hiszem. Jajjj. Borzasztómód be voltam szarva. És jó túl lenni rajta. Mondjuk aludni nem tudok, mert néha még rám tör a reszketés a nagy izgalomtól, meg izgulok, hogy hogyan is lesz tovább. Meg innék is valamit, de még nagyon zsibbadok. 

Hurrá! Bátor voltam és felnőttes! és az egész nem tartott tovább, mint 5 szám az iPodomon! (Vagy 6 vagy 7? A Play That Funky Musicnál szóltak, hogy halkíííííícccsam már le, szólnának, hogy kész) A doktornő szólt egyébként előre, hogy a legjobb, ha hozok magammal mp3 lejátszót és füldugókat, mert a zajok a legrosszabbak az egészben. Szóval maximum hangerő egy kis reszketés ritmusra, és a következőre jutottam:

Ez az egész olyan, mint egy szülés. Az ember várja, de nagyon, hogy túl legyen végre rajta. De közben be is van szarva, mert mindenki tudja, hogy bizony fáj. És a szomszéd Julcsi is mesélte, hogy neki bizony, de mégis bezzeg... És akkor eljön a nagy nap, és a reszketés csúcsosodik, és aztán igen, szem becsuk és jöjjön, aminek jönnie kell. És aztán túl vagyunk rajta, és nem, a fájdalmat nem felejtem el azonnal, jelentem... Sőt, eszembe sem jut(ott), hogy azonnal jöhet a következő (gyerek, vagy foghúzás). De végtelenül boldog vagyok, hogy vége, túl vagyok rajta. És persze végre a kezemben tarthatom őt (őket), aki(k) odabent olyan sok galibát okozott (-tak).

No, amit ezzel mondani akarok, hogy egy újabb mítosszal és két foggal kevesebb lett a kis buksi fejemben. 

Hú, de képzeljétek, milyen bazi nagyok! A doktornő aszonta, hogy nagyobbak, mint én. Höhö. Tényleg bazi nagyok. Kicsit remélem, hogy most a maradék felső fogaim nyújtóznak egyet és szép gyöngysorba rendezik magukat, mindezt fogszabályzó nélkül, és lehetőleg már holnapra, mert nagyon utálom, hogy előreállnak. Ja, Kuka, szívem, mielőtt megkérdezed, a maradék 30-ról beszélek, nem, nem asszonykórusos... De még lehet, ugye. :-D.

Csak azért csacsogok ennyit, mert nem tudok aludni, és még rámtör néha a remegés a sok izgalom után, és különben is, az írás oldja a feszültséget. Már sokkal jobban is vagyok. De még mindig borzasztóan zsibbad a pofám. Lehet, hogy addig jó. 

Na befejezem a szájhősködést. 

De komolyan, őrült büszke vagyok magamra. Megtettem, amit évek óta halogattam, sőt túl is teljesítettem a tervet, 100%-kal, ugye. Nem tudom abbahagyni, bocsánat érte. Na de most. Mostaztán. Micsoda egy hét volt, Basszus.

Liiiiiiiiindaaaaaaaaaaaaa

Na ez aztán húdehú....

Hát ennél hülyébb címet nem adhatnék bejegyzésnek, azt hiszem. De ez aztán valóban húdehú.

Az úgy volt, hogy elkezdődött az órám reggel, és minden okés volt, amikor is észrevettem, hogy a szemközti ház tetején kavircol egy nő. Először azt hittük, kizárta magát, na de hát hogyan kerülhetett akkor is a tetőre, nem tudtuk igazán mire vélni a dolgot. Kinyitottam az ablakot és igyekeztem megkérdezni, hogy van-e szüksége segítségre, de nem válaszolt, mintha mindenáron fel akart volna jutni a tetőnek is a legtetejére. És akkor úgy döntöttem, hogy aztakrvapba, ez nem viccel, és rohantam a titkárságra szólni, hogy hívják, akiket hívni kell. 

Jöttek is, 4 tűzoltóautó, rendőrség, mindenki, aki segíthet. És tényleg, öngyilkos akart lenni. Kiderült, nem először. Basszus. Nagyon rossz volt látni. Végül lehozták, de egy rendőr percekig győzködte, és látszott, hogy a nő zokog és teljesen kétségbe van esve, többször felállt, a rendőr fogta erősen, míg megérkezett a tűzoltó mentőegység, akik végül épségben leszedték a tetőről. Basszus. Basszus. Nagyon nyomasztó. 

Persze tudom, ha valóban elszánt lett volna, hát, majdnem fél órája volt megtenni (hurráhurrá, hogy nem tette meg, nem csak én sokkoltam volna be tőle). És gyakorlatilag megmentettük az életét. De hát lehet, hogy szegénynek tényleg így a szarabb? Egy biztos, holnap is ezt tenném, sőt, nem szaroznék hülye "segíthetek, asszonyom?" kérdésekkel, hanem magam tárcsáznék és csak utána rohannék a titkárságra... 

Basszus.

Kieg.: A legdrámaibb az volt, hogy a nő kendővel a fején volt az elején, egyértelműen látszott a ruházatából, hogy valamelyik muzulmán nemzetiség tagja, és egyszer csak levette mindkét kendőjét és ott ült fedetlen hajjal... És bármennyire is próbálom elkerülni az előítéletességet, nem tudtam (és tudok) másra gondolni, csak arra, hogy mi is történhetett, ami idáig juttatta... 

Nincs visszaút

Aláírtam tegnap a szerződést, felmondtam a mostani lakást. Ez volt a legnehezebb. Nagyon hálás vagyok a főbérlőnek, hogy kiadta nekem a lakását úgy, hogy nem volt munkám. Oké, a férjem kezeskedett, de akkoris. Kb. 30 lakást néztem meg, a felére igent mondtam, a végén már gondolkodás nélkül bárhova beköltöztem volna, csak hagyják. Aztán lett ez a lakás, a béke kis szigete, amit nagyon szeretek, ráadásul. Szóval nehéz volt, de nagyon megértő volt a főbérlő, egyetértett velem, hogy ezt a lehetőséget nem hagyhattam elmenni, és biztosított affelől, hogy nincs harag. Azért mégis kicsit nehéz a lelkem, de túl vagyok a nehezén. Költözés? Mi az nekem. Höhö. 

Beni egyébként nagyon örül, emlékszik a lakásra és ő is várja a költözést. Ha minden klappol, akkor lehet, hogy már április 1-gyel mehetünk. 

Apróbetűs. 

Khm. A férjem. Igen. Tartozom talán az igazsággal. Szétmentünk. Pontosabban én döntöttem úgy, hogy nem megy tovább. Gabikának a Gólyahírnél szóltam, itt mostanáig nem mertem leírni, Rebeka életetadója miatt. Nagy csalódás lesz ez neki. Sajnálom. Ha olvasod: A gyerekek egész jól viselik, Rebes is rendben van, az apjukat relatív rendszeresen látják, ugyanott lakunk, egy városban, szóval a láthatás lehetősége sem térben, sem időben nem korlátozott. Sokmindent csinálnak együtt. 

Tessék, egy újabb coming-out. Remélem senki vasárnapját nem rontom el vele. (De hülye vagyok, mit gondolok én, hogy ez bárkit is komolyabban érdekelne :-DD)