Születésnap

Csütörtök este kimenősök voltunk. Mindketten, együtt. Az én szerelmetes uramnak születésnapja volt, méghozzá jó kerek. Nosza, megkérdeztem a szomszédokat, hogy elvállalnák-e a gyerekeket erre az estére, tekintettel a jeles évfordulóra, és ők boldogan igent mondtak. A világ legjobb szomszédai nekünk vannak. Mi meg kicsit remegő szívvel elindultunk az estébe vacsorázni.

Nagyon jó volt maga az érzés, hogy kiléphettünk a szülő szerepkörből és csak mint fiatal (na jó, középkorú, brrr) pár ücsörögtünk egy másik fiatal párral egy asztalnál. Velük egyébként szinte minden ünnepünket megosztjuk, nagyon sokat találkozunk, hetente többször is akár, de hosszú idő óta most először úgy, hogy nem volt velünk egy gyerek sem. Jó volt, na.

Tíz óra felé azért már egyre sűrűbben néztem az órát. Nem azért, mert olyan nagyon vágytam már haza (tudtam, hogy a gyerekekkel minden rendben van, mert nem csörgött a telefonom), hanem egyfolytában az járt a fejemben, hogy még hány órát tudnék aludni ha most, vagy most, vagy éppen most hazamennénk. Ezzel egyenes arányban nehezedtek a pilláim is. Hiába, no, nem csak az ember felett repül az idő.

Anthony

Juhéj! Sikerült! Kiolvastam! Egyik kedvenc együttesem énekese iránti tiszteletből. Másképp nem tettem volna.

Népek

http://baudolino.freeblog.hu/archives/2010/01/24/Prizsiak/

Részt vettem szombaton egy sportrendezvényen, amikor is meg kellett állapítanom, hogy bármennyire is jól érzem itt magam, soha nem fogom igazán megérteni az itt élő németeket és (titkon remélem is) soha nem fogom magamévá tenni a mentalitást. Amiért BaudolinÁt idézem, az az, hogy a bejegyzésére túl hosszú lenne ott kommentben elmesélni, mire jutottam szombaton az "enyimekkel", és viccesnek is találom, hogy éppen a legutolsó bejegyzése egybevág azzal, ami engem napok óta foglalkoztat.

Na szóval, részt vettem ezen a bizonyos rendezvényen. Fallabda Bezirksliga versenynap volt. Bezirksliga. Kb. annyit tesz, hogy területi bajnokság. A béka feneke. Felettünk van még kb 5, de lehet, hogy több is: Landesliga, Oberliga, Bundesliga 3-2-1, mittudomén, mi minden. A verseny 8 csapat részvételével zajlott. Karlsruhe 5 és 6 valamint Wiernheim csapata kimagaslik a mezőnyből, Karlsruhe fel akar jutni a Landesligába, Wiernheim pedig tavaly "lecsúszott", szóval gyepáltak minket, mint annak a rendje. Ez nem is baj, ha mindezt kedvesen teszik. Mert hát úgyis mindenki tisztában van az erőviszonyokkal, lehetett volna akár lazán is, az élvezetért játszani. De nem. Ők ezt véresen komolyan vették, olyannyira, hogy rangon alulinak érezték kiállni egy holmi kis Wiesloch 4 csapat ellen. Az én egyik ellenfelemnek a bíró (!) magyarázta el, hogy ez a béka-segge liga, nem a Bundes, nem kéne a tévéből eltanult allűröket itt előkapni a tréningruha zsebéből.

És hogy ezen miért gondolkodom azóta is, sőt miért zavar? Ha Magyarországon összejön néhány amatőr csapat játszani, akkor ott általában jó a hangulat. Azért jönnek össze, hogy egy jót játszanak, összemérjék az erejüket és a végén jól berúgjanak, vagy legalábbis zabáljanak egy nagyot. A kulcsszó: JÓ hangulatban.

Itt ilyen nincs. A csapatok nem vegyülnek. Mindenki ellenség, nem ellenfél. Aki jó, az nem ereszkedik le a "bénábbak" közé. Ez itt kérem sport, a legjavából, komolyan kell venni. Rendnek kell lennie. Vannak szabályok. Tessék játék közben is szabatosan viselkedni. Előtte is. Utána is. Legfőképp közben. Nincs mosoly, nincs vidámság. Küzdelem van, izzadtság és fújtatás. Jövünk, megyünk. Nem bratyizunk. Dolog van. Hangulat nincs.

Egy idő után álltam ott, csak néztem ki a fejemből, és arra gondoltam, hogy ezek hűűűűűjéééééék.

Néha azt kívánom, hogy bárcsak otthagynák az almákat a földön. Az legalább megmutatná, hogy azért alkalomadtán el tudják magukat engedni.

Mozgókép - vigyázat, spoiler!

Most látom ám, hogy újra kaptam egy labdát, ezúttal filmélményeimet "firtatva". Nem vagyok nagy művészfilmes, imádom a látványt és a mesét, ami elvarázsol (én már láttam az Avatart, és nem haboznék újra megnézni, ha valaki megdobna röpke négy óra szabadidővel, oda- és visszautat is beleszámolva). Imádom a kommersz filmeket: pusztán a szórakozásért mozizni. Vallom, hogy mindent meg kell nézni egyszer. Csak úgy lehet eldönteni, hogy akarom-e többször is.

Sorozatból az abszolút féjvörit a Frasier. Megvan az összes évad, díszdobozos csomagolásban, tavaly leptem meg magamat vele születésnapomra. Hónapokig néztem, mire a végére jutottam, szaladt a ház, a munka, de kit érdekelt, már ettem a kefét, hogy mikor lesz végre egymásé Daphne és Niles.

Rajzfilmből Sárkány és papucs megvan? Méltatlanul ismeretlen a legtöbb ember számára. Felnőtt egész estés romantikából a Szerelmes Shakespeare, no nem feltétlenül csak a szerelem miatt, hanem már-már hivatalból is, csakúgy, mint a Rómeó és Júlia, az, amelyikben Leonardo di Caprio a főszereplő, és állat a zenéje. Apropó állat zene + film: Apám nevében. Ó, és Brazil meg Gattaca.

Jahahahaj, ha nagyon gáz kedvem van és vidámságra vágyom: Zoolander. Aztán még természetesen Flashdance, Szárnyas fejvadász, Keresztapa, Volt egyszer egy Amerika, Terminátor, Amélie csodálatos élete, Excalibur, Egészséges erotika, Csapd le csacsi, Nagy Lebowski, hahhh, Sörgyári capriccio, Men in Black...

Minden, ami látványos és elvarázsol. Ami elgondolkodtat, megnevettet, cinikus és/vagy nem veszi komolyan saját magát. Minden, ami közben nem jut eszembe, mennyi az idő és nincs benne horror meg céltalan erőszak. Minden ami mozi. Imádom!

A lapta egyébként nálam elhal, elnézést mindenkitől, pedig szeretek labdázni, de nem tudom olyannak passzolni, aki még nem kapta meg.

Rinya

Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. A hideg ráz ettől a közhelytől, minden sarkon megkapom, mikor kitől. Hemzseg a világ a szakértőktől. De. Mostanában többször villog a mondat a fejemben és sajnos nem csak akkor, amikor az éppen ügyeletes szakértő, akivel mondjuk a boltban összefutok, az orrom alá dörgöli...

Vigyázat, rinya alert!

Szóval az úgy van, hogy reggel én kelek a gyerekekkel, mert ember mostanság nagyon sokat és nagyon későig dolgozik (1). Namost. Rebeka benyalja a reggelijét, és jobb napokon, mint pl. ez a mai is, alszik egy-két órát még tovább (-1, akkor az eddig 0). Ezalatt az idő alatt én felkelek és felébresztem Benit (2), aztán megpróbálom kitessékelni az ágyból (3). Ekkor rövid vita következik, hogy előbb öltözik vagy reggelizik-e, illetve mikor óhajt fogat mosni (előtte, utána avagy közben - 4)

Reggelizés közben fokozódik a hangulat (Beni, ha a többiekkel együtt akarsz iskolába menni, akkor ne olvassáááál mááááár evés közben, mert nincs rá idő, nem fognak megvárni. Egyél mááááááár. Anyaaaaa, van még időőőőőő? Egyél mááááár, mert még van, de ha nem eszel normál tempóban, hamarosan nem lesz - 5) Homloktörlés, reggeli kipipálva.

Irány föl, öltözés (Ezt a hülye zoknit nem bírom felhúzni! Naaaaaa!!! - Zokni földhöz csapkodása következik, innentől minden duplán számít, az idő is szorít, szóval 6 és 7) A feszültség növekedésével persze a hangerő is egyre nagyobb.

Eljutottunk a fürdőszobáig, most a fogmosás nevű művelet következik, kánonban. Ez abból áll, hogy én szó szerint és átvitt értelemben is habzó szájjal sziszegek: A másik oldalon is! A fölsőket is! Ne énekelj, úgy nem lehet rendesen fogat mosni! Azt akarod, hogy megint én mossam a fogadat?! (8)

Most már csak el kéne indulni. Pulóver, cipő, kabát - ne a madarakat bámuld már, indulnunk kell! - iskolatáska, sál, sapka (9). Újabb homloktörlés, kiléptünk az ajtón! Hurrá!

A mérleg: röpke 1 óra alatt 9 rinya mínusz egy pozitívum. Majdnem minden reggel. Nnnnna. Most jól kipanaszkodtam magam.

Akkor most visszapörgetném odáig, hogy kiléptünk az ajtón, hurrá! Innentől kisimulnak a vonások, elcsitulnak a viharok és elfelejtődnek a reggeli trapp során elszenvedett sérelmek. Sétálunk egymás mellett, én hallgatom őt, ő meg csak mondja és mondja és baktat és mondja. Ilyenkor csemegézhetek az információ-áradatból. Mit csemegézhetek, egészen jóllakom! Megtudom, hogy ki miért kapott sárga-, illetve piros (hujjujuj)-lapot az iskolában, ki milyen különórákra jár és hogy éppen ki a legszebb kislány. Sőt, néha még azt is elárulja, hogy éppen ki szerelmes belé.

Megérkezünk az utolsó sarokhoz, ahonnét már egyedül visz az útja tovább. Puszi anya. Puszi drága, szép napot! És mire hazaérek, már azt sem tudom, min húztam föl magam olyan rettentően, amikor még el sem kezdődött a nap.

Édes

Az eggyel korábban vázolt közjáték és az egyetlen általam olvasott - tehát kedvenc - baba-mama-papa blogon folytatott beszélgetés nyomán belémnyillalt, hogy én a lányomtól is meg fogom kapni előbb-utóbb, és valószínűleg nem is egyszer, hogy rossz anyuka vagyok. Mit fogok akkor tenni? Hogy fogom magam érezni? El fogom-e tudni hinni akkor, hogy ez teljesen normális, sőt szükséges és egészséges fejlődési állomás a gyerekek életében? Sőt, onnan, hogy "rossz anyuka vagy" egyenes út vezet oda, hogy "nem is vagy az anyukám!" Akkor mi lesz?

Érzem, hogy palléroznom kell a lelkemet, mert most éppen a gondolattól is elsírnám magam, ha megtehetném. Benitől is nagyon rosszul esett hallani, de Rebeka szájából még igaznak is fog tűnni... Válaszolhatom-e azt, hogy oké, akkor keressük meg az anyukádat? Vagy hagyjam egyszerűen, ahogy Benivel tettem, hogy jól kitombolja magát? Hess-hess-hess, erre még ráérek.

Uramisten, nem lesz ez egy sétagalopp. De semmi pénzért nem visszakoznék.

Bezzeg?

Na, ezt jól megkaptam: fiam visítva és magán kívül üvöltött velem. Rossz anyuka vagy! Disznó! Világgá megyek! Én meg csak álltam, néztem, mint Rozi a moziban, ugye, mozdulni sem bírtam a döbbenettől. Mi vaaaaaan?

Történt ugyanis, hogy eljött a péntek délután, ami mindig "szabad". Gondoltam magamban, hogy összeszedem a Benit az iskolában, aztán hármasban sétálunk egyet. Ő persze nem akart, szeretett volna inkább valakivel játszani. Ilyen esetekben egyébként kézenfekvő megoldás a szomszéd fiú, aki ugyan 5 évvel idősebb az enyémnél, de még mindig szívesen játszik vele. Becsöngettünk, nem ért rá, ezért megbeszéltük, hogy ha visszérünk a sétából, mégegyszer megkérdezzük.

Mindeközben Beni többször emlegetett egy másik magyar kisfiút, és mivel jót akartam, felhívtam az ő anyukáját is, hogy ráérnek-e esetleg. Ráértek. Átvittem Benit hozzájuk. Ő örült, hogy nem kell sétálnia, én örültem, hogy örül. Aztán visszaértem a sétából, telefonáltam, az anyuka azt mondta, hogy minden rendben, hadd maradjon még, olyan jól érzik magukat. Én beleegyeztem. A végén fél hétkor mentem érte.

Az ominózus dühkitörés ekkor érte. Mert ő inkább a szomszéd fiúval akart játszani. És mert én megígértem, hogy séta után. És azért vagyok rossza anyuka, mert ő, mármint Beni hiába érezte jól magát a másik fiúnál, nekem akkor is kutya kötelességem lett volna őt onnan akár erőszakkal is elrángatni, ahogy megígértem, hogy a szomszéd fiúval, stb. stb.

Tény, hogy megígértem. Hibáztam, na.

A helyzetet végül úgy oldottuk meg, hogy este mégegyszer becsöngettünk, hogy megbeszéljük, hogy másnap játszanak együtt. Közben kiderült, hogy a fiú egész délután tanult, ki sem tudott volna jönni, de ezt Benjámin még nem igazán érti. Mármint, hogy mennyivel jobban járt így a péntek délutánnal. Azt leszámítva persze, hogy rossz anyukája van.

Bezzeg

Ma nekem vannak bezzeg-gyerekeim, lehet irigykedni. Bár még csak a reggeli hajcihőn vagyunk túl, az mindig meghatározza a nap további részét, és ez a nap kivételesen jól indult.

Rebeka ma reggel hétkor, az óracsörgésre ébredt, este kilenctől aludt, a saját ágyában!

Benjámin két perccel később, MAGÁTÓL ébredt és kelt fel.

A reggeli müzlijét és kakaóját maradéktalanul, és - fontos! - időhúzás nélkül megette-megitta.

Mindhárman elkészültünk időben, verbális ostorcsapások NÉLKÜL és elindultunk a szomszéd kislány kíséretében az iskolába.

Rebeka végigaludta az utat, pedig még a péknhez is elmentem, vettem friss perecet és csokis croissant-t reggelire.

Otthon emberrel békében megreggeliztünk, miközben Rebes vidáman nézegette kifelé a falatokat a szánkból.

Milyen kevés is kell a boldogsághoz!

Fogak

Egyszer régen írtam arról, hogy beleestem a fogzás körüli depresszióba. Akkor, amikor Beni elkezdte növeszteni a felnőtt fogait (itt olvasható). Nagyon mellbe vágott az eset, tényleg.

Most mosolyogva gondolok vissza erre. Bevallom, mostanában inkább csak kínomban mosolygok, mert előállt az a helyzet, hogy mindkét gyerekem egyszerre fogzik. Rebekánál ez talán kicsit korai, viszont annál intenzívebb és gyötrőbb, az elmaradhatatlan nyugtalansággal, náthával és nyálzással körítve. Benjámin "időben" van, sőt, talán jobban is bírja, csak szegény enni nem bír, és nem is nagyon akar, amit az ő jelenlegi "állapotában" meg is értek.

Jó, jó, azért ennél nagyobb bajunk soha ne legyen.

Út

Ezen is túl vagyunk szerencsésen. Megérkeztünk, sőt már rend is van a lakásban. Már amennyire rend szokott lenni. A beharangozott hókáoszból mifelénk semmi nem lett szerencsére, de másik két tartományban örülhettek a gyerekek, mert rendkívüli szünetet rendeltek el az időjárás miatt. Egyébként a hó hozzánk is megjött, rég nem látott mennyiségben, de kegyesen csak miután megérkeztünk. Azóta viszont lehet élvezkedni, hógolyózni és szánkóval iskolába menni.

Ja, és az utazás előtti estén még a Fogtündér is meglátogatott minket. Jöhetne mégegyszer, mert szegény Beni mindent csak aprítva bír enni, az első kettőből csak egy esett ki neki, a másik behúzódott középre és ott mozog tovább, de olyan ragaszkodó fajta, nem akar kiesni.

Köszi mindenkinek, aki gondolt ránk!

Visszaszámlálás

Naplóbejegyzés 2010 májushoz: a házban van kávé, laktózmentes tej, pelenka 4-9 kg-ig, popsitörlő. Decemberhez: csomagolópapír, díszszalag és ajándékzacskó van, SOOOOOOK.

Bevásárlólista: csípős és csemege kolbász, téli szalámi, fekete libamájas, unicum, egy kicsike trappista sajt és parenyica.

Így indul a visszaszámlálás. Holnap indulunk Németországba és májusig valószínűleg nem jövünk. A házat ennek megfelelően össze kell pakolni, és át kell gondolni, hogy hogyan is csomagoljak, hogy a gyerekeknek kéznél legyen meleg ruha és takaró, mert nagyon zord időjárást jósoltak holnapra (már mára is, ehhez képest Münchenben még csak eső esik, ami biztató, bár holnapig ez még simán átcsaphat a horror havazásba).

Sok mindent összepakoltam délelőtt, már csak a ruhák vannak és a szendvicskészítés, amit a legjobban utálok az egészben, de a legfontosabb, mert amint kigurulunk a kapun, hirtelen mindenki éhes lesz, és ezt az éhséget ezer km-en át lesz lehetetlen csillapítani. Szóval. A Beni szalámival szereti de sajt nélkül, Péter szalámival és sajttal, nekem gyakorlatilag mindegy, én vagyok az egyetlen, aki az izgalmaktól nem fog tudni enni.

Most nagyjából itt tartok, amikor az HBO-n pont a Valami Amerika 2 megy, ez jó, mert éppen annyira szétáll az agyam, hogy kell egy kis pihenő. Rebeka nyűgös, pedig most jó sokat aludt, vagy éppen azért, ezt most nem tudom eldönteni.

Így tehát elindult a visszaszámlálás, holnap hajnalban indulunk, amit már alig várok, de jó volna azt is tudni, hogy ez a három hét mitől múlt el olyan gyorsan.

Az egyik barátnő

Szándékosan nem írok legjobb barátnőt, mert nem akarok rangsorolni. Hasonló címmel megjelent nemrég egy poszt baudolinÁnál (bár már tavaly volt az is) és azóta néha eszembe jut. Tegnap különösen aktuális volt a téma.

Ingajáratban voltam Érd és Százhalombatta között. Ez nem hangzik olyan rettentően, de én egyik várost sem ismerem, így visszafelé Érden egyszer alaposan eltévedtem. Még ez sem lenne olyan rettentő, de mikor Százhalombattáról elindultunk, Rebeka már sírt, gondoltam, hogy majd az autóban elnyomja az álom. Nem úgy lett. Magán kívül üvöltött, egyszer meg is álltam, valahol Diósd és Érdliget között talán a senkiföldjén, hogy kivegyem, miközben még egyszer megnézem a térképet, de az sem segített: a kezemben azonnal abbahagyta a sírást, a csücsiben azonban kezdte elölről.

Kétségbe voltam esve, nagyon nem találtam a címet, ahova mennem kellett, közben hátul az egyik gyerek üvölt, a másik meg megpróbálja túlharsogni, hogy anyaaaaaaaa, a Rebekát meg kéne nyugtatniiiiiiiiiiiii! Ekkor felhívtam a barátnőmet, aki érdi, és egyébként nála voltunk délelőtt beszélgetni és játszani, hogy ugyan hadd menjek már vissza hozzájuk egy etetésre, mert attól Rebes mindig megnyugszik.

Alig hallott engem Rebekától (igen, kérem, én kihangosítóval telefonálok vezetés közben, példás, példás :-D). És ő nemhogy megrettent volna, de még örült is nekünk. És én is örültem volna, ha nem lettem volna már tökéletesen megtépázva idegileg. Így csak utólag örültem, de akkor nagyon. Persze mire odaértünk az utcájuk sarkára, Rebeka abbahagyta a sírást, sőt, mire beértünk a házba, már egész jó kedve kerekedett. Megetettem, felöltöztünk, és békében hazamentünk.

Hát erről a kis történetről jutott eszembe a barátnős poszt. Hogy milyen jó nekem, hogy van egy ilyen barátnőm. Aki hat éves korom óta nagyjából mindent tud rólam, mindig van néhány kedves és megnyugtató szava, és mindig tele van energiával, még akkor is, amikor én már rég feladnám, pedig neki még mindig több mint kétszer annyi gyereke van, mint nekem.

A mi barátságunk mindent túlél. Nem szövi át politika és vallás, sőt kibírja a távolságot is, térben és időben egyaránt. Én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy ugyan mindez éppen őróla jutott az eszembe, de van még rajta kívül két ilyen barátnőm is. Ezzel aztán igazán kevesen büszkélkedhetnek.

Jaj, úgy imádom a frissen fürdetett gyerek- és babaszagot! Ma jutott mindkettőből. A rózsás a kis arcuk fürdés után, tisztára nyalogatnivaló. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó volna macskafélének lenni, ők büntetlenül nyalogathatják a kicsinyeiket. Én kénytelen vagyok beérni puszilgatással, simogatással, masszírozással és dögönyözéssel, ha nem akarom, hogy rám szálljon a GYIVI (szívszaggató sóhaj).

Amit még imádok, az a babaláb (és a szaga, természetesen). Amióta Beni megszületett, tisztára lábfetisiszta lettem, ami kizárólag a gömbölyű baba- illetve kisgyereklábakat érinti. Sajna Beni lába már a "büdös nagy 31-es" kategória és egy jó ideje egyáltalán nem gömbölyű, tehát nem is olyan csábító számomra, de szerencsére kaptunk ajándékba egy aprócska 14-est (?), így néhány évig még hódolhatok a szenvedélyemnek.

Isteni szerencse, hogy a kislány is imádja, amikor a lábát puszilgatom meg gyürkészem. Már-már szertartás ez minden egyes pelenkázáskor. Ha valami miatt elfelejtem, mondjuk mert a nagyra koncentrálok közben, vagy teljesen máshol jár az agyam, akkor egyértelműen jelzi, hogy naaaaaaa, itt valami kimaradt! Én meg boldogan nekiesem a kis tappancsának.

Néha arra gondolok, hogy jó volna a finom babaszagokat kis üvegcsékbe zárni, és ha majd néhány év múlva elkezdenek hiányozni, akkor csak bemegyek a spájzba, és leemelem a polcról azt, amelyikhez kedvem szottyan, és nagyot szippantok belőle....

Tudomány

Csak a klasszikus naplózás kedvéért úgy gondoltam ide kívánkozik, hogy Rebeka tegnap háromszor átfordult a hasáról a hátára, a bal keze felé.

Újév

Itt az újévi fogadalmak ideje, én is azon gondolkodom - valójában már tavaly óta -, hogy mit is fogadhatnék meg az új évre. Könnyű volna a helyzet, ha még dohányoznék, vagy jól eláztam volna a nagy óév-búcsúztató elő-, utó- avagy valós idejű bulikon, amiken egyébként idén - tökéletes alibivel felszerelkezve (3,5 hónapos, ugye) - nem vettem részt.

Újévtől függetlenül megfogadtam már olyan apró-cseprő dolgokat, mint például hogy amint visszamentünk Németországba, keresek Beninek úszótanolyamot és gitártanárt. Itt meg is állnék, azt hiszem ezzel a két feladattal ugyanis ellőttem azon fogadalmakat, amiket nagy valószínűséggel meg is fogok tudni tartani.

Eszembe jutottak még nagyobb szabású tervek is, például az, hogy majd jól átolvasok minden bejegyzést százszor, mielőtt közzéteszem, hogy ne utólag kelljen milliószor módosítani. Talán-talán ez is tartható.

A homályzónából jönnek kósza ötletek még, mint hogy nem eszem az ember máját, ha éjjel-nappal kell dolgoznia (esélytelen - mindig akkor kell dolgoznia, mikor valami fontos esemény miatt szükség lenne rá), vagy több időt töltök Benjáminnal (ez is nehezen megvalósítható, amíg a kislány ennyit cipelteti magát, de még itt is látok némi reményt).

Jaj, a kedvencem: nem káromkodok mint a kocsis a fallabda-pályán, ha nem megy a játék. Legalábbis magyarul nem, hogy szegény ellenfél is értse, nem őt szidom. Ez is betarthatatlan fogadalom lenne: magyarul káromkodni jóóóóóó, németül lehetetlen. Ha jól belgondolok itt ültömben, nincs mit megfogadnom. Boldog ember vagyok.

Hja, azért álljon itt végül a kedvencem: nem olvasok többet mama-papa-baba-blogot és főleg nem szólok hozzá értelmetlenül meddő vitákhoz. Ezt valójában minden nap többször megfogadom, nagyjából annyiszor, ahányszor nem is sikerül betartani...