2010. május 31., hétfő

Mozgalmár leszek

Igen, először arra gondoltam, hogy megalapítom a Ne Szarjunk Egymás Fészkébe és Lehetőleg a Sajátunkba Végképp Ne Mozgalmat (NSzEFLSVNM), vagy az Isten Éltesse a Szomszéd Tehenét, ha már az Enyém Megdöglött, Mert Ad Nekem Is Tejet Mozgalmat (IÉSzTEMANISTM), de aztán úgy döntöttem, hogy itt aztán az ég világon semmi értelme bármibe is energiát fektetni, főleg ilyenbe, mert úgyis mindenki pont leszarja. Ez egy ilyen hely, én pedig boldog vagyok, hogy kiszabadított innét a fehér lovas herceg. 

Aztán elgondolkodtam azon is, hogy vajon van-e jogom az én kis egyszerű, ám mélységesen elavultnak tűnő értékrendemet a gyerekeimre örökíteni, hiszen ha minden így megy tovább, akkor seperc alatt át fog rajtuk gázolni a világ. De azt a másikat, ami most éppen trendi, nem tudom hitelesen (sőt sehogysem) magamévá tenni, így átadni sem. 

Lehet, hogy szégyen a futás, de nagyon hasznos. Hálás vagyok a jó sorsomnak, vagy az égieknek, de legfőképp a fehér lovas hercegnek, amiért élhetek másképp és legfőképp máshol, úgyhogy becsukom a szemem és a fülem, és fogösszeszorítva megpróbálom túlélni a vakációt a dzsungelben. Majd legfeljebb máskor is kidühöngöm magam itt a blogon. 

Úristen, és mindezt főzés közben. Éééééééés még porszívóznom is kéne... :-S

Egy boszorka van...

... három foga van. Már két napja egyébként, csak nem tudtam írni.

2010. május 28., péntek

Tetszik

Itt a "nyaralóban" éppen babazenés-zeneovis programhetet fogtunk ki, ami nekem nagyon-nagyon tetszett. Rebekának és Beninek is, ami szintén az érdemeit erősíti. Álljon hát


a honlapjuk címe, és bocsássatok meg a "reklámért". A linket oldalra is kiteszem, mert olyan nagyon szimpatikus a rendszer és Ági, aki a motorja az egésznek (nem mellesleg a 3. babájával 35. hetes terhes éppen, le a kalappal, innen is üzenem, mert a programot  így is sokunkat - na jó, engem mindenképpen - megszégyenítő fittséggel és lendülettel csinálta végig).

2010. május 27., csütörtök

Dentálhíradó

Csak az utókornak: ma kiesett végre a jobb alsó kettes. Csak a szerencsén múlott, hogy nem a fém csúszda verte ki a medencében, az ugyanis az első egyes metszőket találta el, de talán ott sem történt komolyabb baj, majd hétfőn kiderül, ha eljutunk fogorvoshoz :-S. (Hurrá, igen, nyaralunk!)

2010. május 23., vasárnap

Ígértem, hogy reagálok

Szóval igen, elolvastam a legutóbbi NL cikket is a témában. Először arra gondoltam, hogy megpróbálok felülemelkedni azon, hogy már megint sikerült két, a civil szervezetek irányában negatívan elfogult érintettet megszólaltatni, de nem tudok elszakadni ettől, bár legalább a csúsztatás mértéke mintha már kisebb lett volna, még ha ott is van a cikkben újra. 

A riport, vagy cikk, vagy szösszenet (nem, ez túl kedves szó, itt most nem használnám), vagy nem tudom, minek is nevezzem (elég összecsapottnak tűnik, de ki nem szarja le, hiszen ez a szent NL), szóval az írás, azt hiszem, ez a legjobb, már nem csak az örökbefogadó családok és a civil szervezetek lejáratásáról szól, hanem az "átlag" olvasót is hülyének nézi: 

Most komolyan, van közöttetek olyan, aki úgy gondolta, hogy egy életet adó, aki örökbe adja 1, 2, x gyerekét, ezt a döntését az életének egyetlen egy pontján sem, SOHA nem bánja meg
Vagy van esetleg olyan, aki azt gondolja, hogy a megbánás azért jön, mert az örökbeadás civil szervezeten keresztül történt (ha már, ugye a visszásságairól szólna a cikksorozat)? Hm? 

Biztos vagyok benne, hogy az örökbeadás az örökbeadónak a legnehezebb, szerintem ezzel minden épeszű, aki a témán már gondolkodott, tisztában van. Aztán nehéz lesz ez az örökbeadottnak, élete több pontján is valószínűleg. Csak nekünk, örökbefogadóknak szép és kerek egy ilyen történet, egyes-egyedül. Igen, tádám, ki gondolta volna - persze az oknyomozó (???) újságírónőkön kívül -, hogy ettől a döntéstől az életet adó (és talán közvetlen, beavatott hozzátartozói) legalább egyszer élete során szenvedni fog... 

Persze, tudom, hogy kell a népnek sok sztori, amiben bűn, megbánás és tragédia van. Én is szívesen olvasnék még több történetet az életet adók szemszögéből is (esetleg nem csak azért, hogy csámcsoghassak a civil szervezetek "kizsákmányoló" tevékenységén), főleg, mert színezi a világot, ami (ismét tádám, és ki gondolta volna) nem fekete és fehér. Ám itt jön a képbe pl. a mindkét megkérdezett által újra megcsengetett elmarasztalás és negatív felhang - akármelyik - civil szervezetről is legyen szó, amitől a cikk és a lap megint tökéletesen hiteltelenné vált. 

Az még idekívánkozik, csak hogy ne mindig kritizáljak már, hogy ebben a cikkben legalább van egy mondat, ami - végre és valóban - elgondolkodtató, és amire valós szívfacsarást lehetett volna építeni, ha át tetszettek volna gondolni: az egyik riportalany megjegyzi, hogy bárcsak inkább vetette volna el... 

Van egy olyan érzésem, hogy egy ilyen nehéz válaszút előtt álló várandós ezután a cikksorozat után inkább az abortuszt fogja választani. Hurrá és köszönjük a hasznos munkát.

2010. május 21., péntek

Kedvesek vagytok!

Tényleg, mindannyian! Szerencsésen megérkeztünk, két nap alatt. Na nem tartott azért ilyen sokáig az út, hanem úgy döntöttünk, hogy mégis inkább Sz felé vesszük az irányt, kikerülve az M1-est, és megörvendeztetve sz-i (Tibor-) nagyit. Szóval ott aludtunk (kár hogy nem olvastam kukakartárs felajánlását a híddal meg a macis bébidollal, igazából ez utóbbi izgatja a fantáziámat...), és ma délelőtt kényelmesen hazagurultunk az M7-esen kerülve. 

Az sz-i megálló beiktatásának más haszna is volt: sz-i (Tibor-)nagyinak jár a Nők Lapja, így elolvashattam a remekbeszabott nyílt örökbefogadásos cikksorozat eleddig utolsó opuszát is. Rettegjetek, fogok rá reagálni, de előbb alszom egy jót, abból baj nem lehet. 

2010. május 20., csütörtök

Ezt még muszáj...

...megosztanom veletek, ahogy pakoltam a táskámat, Rebekát beraktam a kiságyába, egy darabig jól el szokott játszani benne. Ahogy megfordultam, hát mit látok? 

Rebeka áll!

Feltornázta magát és sugárzott a boldogságtól. Én meg könnyeztem. Jó, jó, néha belőlem is kibújik az érzelgős anyaállat, na. 

*Fényképet majd Mo-ról rakok fel, gondolom ott is fogja produkálni :-). És most lassan tényleg indulunk...

2010. május 19., szerda

Apukám...

Aztaaaaaaa. Jött. És megkérdeztem. És megnézte. És megcsinálta. Az éééééééén emberem, csak az enyééééééém! Köszönöm!

Most látom csak...

...hogy milyen rég adtam hírt magunkról. Eléggé zajlik az élet, készülünk oda haza, már csak kettőt kell aludni, illetve jó volna kettőt aludni, sőt eggyel is kibékülnék, mert a kisgyerekes családok egyes számú Murphy törvénye sajnos ránk is igaznak bizonyul: a gyerekek lebetegedtek. Benjámin újra beszűkült egy kicsit, így most megint sprézni kell pár napig, remélhetőleg rendbe jön tőle, Rebeka pedig nagyon meg van fázva, miközben ezerrel fogzik és nem alszik jól éjszaka (amitől én ugye rosszul, illetve szinte egyáltalán nem alszom).

Kezd rajtam amúgy is elhatalmasodni a szokásos utazás előtti pánik (PTP). Próbálom átgondolni, hogy mit is kell pakolni, meg hogyan is, és milyen évszakra, de azt hiszem, maradok mind a négynél. Közben pedig lopom az időt, hogy egy kicsit pihenni is tudjak, mint most is például, hogy Rebeka végre alszik, és - milyenazilyennekgyerek-anya lévén - Beninek megengedtem, hogy kicsit játszon a PS-ön. Nyilván csak azért, mert PIHENNI AKARTAM!

Kreáltam magamnak egy digitális vagy milyen aláírást is, megtetszett a csajoknál a Horgo-blogon, és az egyikre ráklikkelve betöltött a weblap.

Azt hiszem, nem az időt lopom, hanem a napot, legközelebb már valószínűleg csak Magyarországról, vagy talán majd újra Németországból jelentkezem, bírjátok ki! :-D Most futok tovább a dolgom után. Puszi nektek.

2010. május 13., csütörtök

Most akkor?


Apák Napja

Avagy Christi Himmelfahrt (elnézést a hívőktől, de ezen a megnevezésen mindig nevetnem kell: mintha lifttel ment volna). Ennek örömére négy napos a hétvége, már akinek persze, iskola mindenesetre holnap sincs, szóval nekünk az.

Kirándulni voltunk néhány barátunkkal, akikkel nagyon szeretünk együtt lenni, de valahogy utoljára pontosan egy éve találkoztunk. Hiába, mindenki szalad a saját dolgai után, az idő pedig elröppen közben. A lényeg, hogy az idei apák napján újra összejöttünk, és - a mocskos, nyirkos, nyálas és hideg idő miatt - múzeumba vittük számos gyerekeinket. Volt valami halvány, derengő sejtésünk, hogy ezt lehet, hogy mégsem ma kéne, de elnyomtuk a baljós belső hangot.

Nem kellett volna. Kb. másik háromezernek jutott eszébe ugyanez a korszakalkotó ötlet a mai napon. Ennek örömére a mieink, akik a fiatalabb korosztályt képvisleték (és összesen heten voltak), semmihez nem fértek hozzá, mert a nagyok (ahogy - nem mellesleg - a szüleiktől tanulták) szépen félretolták őket, vagy egyszerűen csak nem vettek tudomást létezésükről. Ennek folyományaként persze a mieinken eluralkodott a totális frusztráció - ezt némi büfézéssel próbáltuk oldani.

A két csecsemőkorú csaj (Rebeka és egy másik kislány) a higgasztóbüfézés után nyomban elaludt, így mi, anyukák a kiállítás egy részét kihagytuk, és míg a csajok pihentek, mi britttt tudósokat megszégyenítő igazságokra bukkantunk. Miszerint például, hogy az épületben elhelyezett kettő darab liftet szinte csak és kizárólag egészséges, életerős fiatalok használták, minek következtében az egészséges, életerős, ámde lépcsőzni nem tudó csecsemők hosszasan várakozhattak szüleikkel, mire végre használhatták ezt az alkalmatosságot, a szép számmal jelen lévő, életerős, ám sajnálatos módon nem tökéletesen egészséges, tolókocsiba kényszerült "liftsors-társakkal" karöltve*. Mindezek alapján megállapítottuk továbbá, hogy a múzeumban a legnagyobb attrakció a lift és annak szakszerű használata volt. Próbáltunk némi etológiát is vinni a dologba, de sajnos a majmok liftet még esetleg, ámde babakocsit garantáltan nem használnak, így csak a megérzéseinkre hagyatkozhattunk volna e témában, ez viszont méltatlan a britttt tudósok babérjaihoz.

A végső koklúzió rövid, de velős: csak a hüjjeeee, az megy apák napján, noch dazu babakocsival nyilvános helyre. A gyerekekkel szemben az adu ászt gyorsan ki is játszottuk, hogy minél előbb szabadulhassunk ebből a kellemetlen helyzetből: hazafelé megálltunk a McDonald'sban. Ahol egyébként sokkal, de sokkal jobban szórakoztak, egy szerény vacsora ellenében. (És mi is beszélgethettünk végre, relatíve nyugodt körülmények között, tökéletesen akadálymentesített terepen. Jövőre grillezünk, bármennyire is utálom az egyenspaßt).

*Egyszer el is szállt az agyam, íme a beszélgetés, nyersfordításban (szitu: azt mondtam a kb 10. teli lift után, hogy a 11.-be, akármi is van, márpedig én betolom a babakocsit. Így is lett, ember és Beni még integettek, hogy eggyel följebb találkozunk):

Férfi: Még van hely, befér ő is (nem a gyerek, a férj :-S - a szerk.)
Én: Köszönöm, de ők tudnak lépcsőn is közlekedni.
Csend.
Kislány: Igen, babakocsival nem lehet lépcsőzni.
Én: Igen, babakocsival majdhogynem lehetetlen lépcsőzni. Lépcsőzni csak két egészséges, járni tudó lábbal lehet.
Mééééééééély csönd.


2010. május 11., kedd

Autó

Annyira, de annyira utálok ma autót vezetni, hogy egész nap egy jó kis fröcsögős autós posztot fogalmazgattam magamban. Hogy pl. miért kell ütődött módjára közlekedni, a 30-as zónában 60-nal menni, hogy azután a várost elhagyva is 60-nal cirkáljunk a 100-as utakon, meg hogy miért kell a nyanyáknak és a yuppieknak egyaránt pont arra a néhány családos parkolóhelyre állnia, ami még jó, hogy van (és nem kéne olyan hosszasan magammal vonszolnom a csücsit), meg hogy a férfiak miért éreznek minden alkalommal késztetést arra, hogy bizonyítsák, hogy (lehet, hogy az autóm nekem jobb, de) a micsodájuk nekik nagyobb...

Szóval fortyogtam magamban, miközben próbáltam mindent elintézni, amit kellett, persze mindenhez autóban kellett ülnöm, falnom a kilométereket, avagy néha csak nyammogni rajtuk. Benivel elkéstem a Ballschuléból, ami nem gáz, de utálok késni is, ettől még feszültebb voltam, hogy én mindig a fittipaldikat fogom ki, főleg, amikor sietnék.

Végre megérkeztünk, csomag leszállítva, kiszállítva, beküldve, ülök vissza az autóba, adnám a gyújtást, erre bummmmmm. Hát nem belém tolat?! És ugrik kettőt a kocsim körül, majd közli, hogy nincs semmi, akkor ő menne is. Mijafrancvan? Én még föl sem fogtam, hogy ez hogy történhetett, és hogy valaki tényleg belém tolatott, miközben én parkoltam, sőt, a nőt láttam beszállni a kocsijába, szóval hogy nézhet el egy parkoló autót, főleg, ha az egy 2,5 tonnás monstrum? Kéne-e még-e az ilyennek-e vezetni-e?

Bajunk nem lett, a kocsinak sem sok, úgy tűnik. Erős a gyanúm, hogy ez a büntetésem, amiért szidom a többit. Na de hát mit tegyek, ha, amint a fenti eset is mutatja, tényleg hüjjéééék....

2010. május 9., vasárnap

Anyák napja

Itt a németeknél éppen ma van anyák napja. Ez ránk, magyar anyákra nézve igen szerencsés helyzet, lehet május első és rögtön utána a második vasárnapján is ünnepeltetni magunkat. Nálunk mondjuk évek óta úgy zajlik az első, hogy majd a másodikon, merthát az ovi meg az iskola is akkor ünnepel, stb... A második meg úgy, hogy nem az elsőn ünnepeltünk már?

Amúgy annyira nem izgat, szóvá teszem minden évben, tettetett sértődöttséggel (szegény diákjaim!), de valójában mindegy, ezzel is úgy vagyok, mint minden más hasonlóval: olyan közhelyesen, hogy miért pont ma? Miért nem mindig?

Ma egyébként is egy kedves magyar kislány első áldozására koncentráltunk, távol élő rokonok miatt mi, három magyar család képviseltük számára az ünneplő tömeget. Na és itt jön a lényeg, amitől a mai (második) anyák napja mégis olyan érdekesen átszellemült és nosztalgikus lett: a templomból indultunk haza Rebekával (Beni egy másik családdal ment). Beindítottam az autót, megszólalt a rádió. És mintha erre vártak volna (mármint rám, hogy hallgassam), a riporter azon nyomban köszöntötte az anyukákat egy dallal, ami az egyik esküvői zenénk volt (ez és ez mellett).

Ezt valamiféle jelnek tekintettem, hogy lám, milyen jó kis döntéseket is hoztam, hoztunk eddig az életünkben. Azóta is lebegek ettől az érzéstől, csuda kellemes.

2010. május 7., péntek

Mmmmmmmmm....

Erre a posztra már készülök egy ideje. Beütött a spárgaszezon. Általában sonkával, főtt krumplival, sonkával és hollandi mártással esszük, de múlt héten, mikor Beni is velünk ebédelt, gondoltam egyet, és sütöttem palacsintát. Ez egy hihetetlenül jó gondolat volt. Beni - mily meglepő! - spárgát nem (sem) eszik, de a palacsintát imádja, ette is kakaóval-lekvárral, ahogy éppen akarta. Mi pedig, és ez az igazi gasztro-élvezet, amiért az egészet írom, spárgával ettük, a következőképpen:

A palacsintába beletettem két szelet sonkát, arra ráfektettem fele-fele arányban zöld- és fehérspárgát, majd a palacsintát a magyarországon megszokott módon összetekertem. Ezt öntöttük nyakon a hollandi mártással.

Mmmmmmmm. Nem csak finom volt, hanem szemetgyönyörködtető is. Csak ismételni tudom magam: Mmmmmmmmm.

Veszélyesen élünk

Beszéltem a héten a magyar iskolával, ahova Benit be szeretném íratni. A hölgy, akivel beszéltem, nagyon kedves volt, és borzasztóan megörült, hogy jelentkeztem, mert már "kerestük a gyereket, visszajött minden levél". Elmagyaráztam neki a helyzetet, és ő nagyon megnyugodott, hogy akkor nem fognak minket feljelenteni, megvan a gyerek, sőt, iskolába is jár.

Még nincs 8 hónapja, hogy két gyerekünk van, de már két hatósági intézkedés rémképe is bevillant velük kapcsolatosan.

Veszélyesen élünk, hiába, no.

2010. május 5., szerda

Egyre csak...

...azon gondolkodom, hogy hogyan is kéne ezt a mai bejegyzést idebiggyesztenem, mert már cikinek érzem, de aztán úgy döntöttem, hogy ez az én blogom, a gyerekeimnek (is) írom, így egyszerűen csak kivágom ide, aki unja, ne olvassa (de azért puszi mindenkinek, aki még bírja).

Szóval, Rebeka mászik. Felkelt reggel és úgy döntött, hogy ez neki mindig is ment, csak mostanáig titkolta, milyen is lenne már, ha egyből rögtön minden tudását elpuffogtatta volna azonnal, halálra untuk volna magunkat az elmúlt héten... Aztán ma elmentünk a babacsoportba, ott még rátett egy lapáttal, ugyanis négykézláb kinyújtotta a lábait is és úgy lépkedett előre meg "ácsorgott". Én csak lestem, persze nagyon büszke voltam (még sosem volt olyan gyerekem, aki mászott, főleg ilyen korán, kortársait megelőzve). Szóval bezsebeltem a nyanyatársak elismerését, aztán megjött a főnéni.

Nagyjából eddig tartott a büszkeségem, a végén már-már elnézést is kértem, hogy a gyerekem ilyeneket tud és csinál, egyfolytában szabadkozási kényszerem volt, hogy én nem trenírozom, ő mindezt magától és egyedül... Én tudom, hogy ez így problémás sok szempontból, például mert kamikáze, és bármikor, bárhol elfeledkezik arról, hogy ül, és hogy a kő kemény, és fáj, ha hátradől, vagy hogy gondosan és egyesével lepakolja a cd-állvány alsó polcát, vagy hogy járókába kell raknom, ha éppen pisilnem kell, meg ilyenek. De miért kell ezt az orrom alá dörgölni? Miért kell elmesélni, hogy a főnéni gyerekorvosa szerint ekkora gyereknél normális a koponyacsont-repedés (mi vaaaaaan????), hogy a gyorsabban fejlődő gyerekek sokkal több sérülést szenvednek és mennyivel jobb egy lassabb tempójúval (még egyszer, mi vaaaaaan???!!!)

Szóval én is tisztában vagyok ennek a hátrányaival IS, de nem szeretem hallani, és főleg nem szeretem, ha mindezt kioktató stílusban dörgölik az arcomba. Mindezek ellenére tökre élvezem, bár nagyon figyelős a dolog és őrülen elfáradok bele estére, de nagyon mókás egy miniatűr (khm-khm...) pelenkást csatangolni látni. A tenyerek csattogásánál talán csak a pici talpak csattogásának hangját szeretem jobban. Na jó, ez már nyál a köbön. De azért puffogtam is egy kicsit nektek, na.

2010. május 4., kedd

Utolsó

No nem bejegyzés, remélhetőleg, csak kerestem valami hatásvadász, ám mégis kézenfekvő címet. Mert ma túl vagyok az utolsón. Kirepült a flotta. Legyőztem a démonokat. A vizsgálatok eredményei alapján sikeresen, de azért mindig legyen kéznél életmentő készlet. Nyilván lesz. De letudtam. Öt év, az azért baromi hosszú, és most ez az öt év is letelt. Azt hittem, majd jól megkönnyebbülök, de nem, nem érzek semmit, sőt, inkább tök feszült vagyok és fáradt, és még a koldus a bolt előtt is rámköszönt magyarul. Micsoda egy nap!

2010. május 1., szombat