Óév

Van valaki, aki az év utolsó napján arra jut az önkéntelen számvetésben, hogy vele ebben az évben semmi különös nem történt? Én szerintem még soha nem jutottam erre az eredményre. Valami mindig volt, amitől az év kicsit emlékezetes maradt.

Amikor beteg voltam, illetve már felépültem, rengetegszer jutott az eszembe, hogy még nem vagyok harminc, de túl vagyok már annyi mindenen, ami egy életre elég szokott lenni, pedig még a java előttem van. Most pedig az jár folyton a fejemben, hogy a java még mindig előttem, de lassan két életre elég "élménnyel" vagyok gazdagabb. Mindezt írom annak ellenére, hogy az idei év élményei a boldogság jegyében leptek meg. Azt hiszem, egy kicsit elfáradtam az év végi hajrában, talán ezért ez a melankólia.

Remélem a következő év utolsó napján majd az ideihez hasonló jókat, vagy - magamnak is alig merem bevallani, most titkon egy kicsit erre vágyom - azt írhatom a naplómba, hogy "ez az év eseménytelenül telt". Így ebben a hangulatban mindenkinek "csak" eseményekben szegény, ámde nagyon boldog új évet kívánhatok.

Karácsony

- Óóóóóóó, anyaaaaaaa, az iskolatáskámban felejtettem a Jézuskának a leveleeeeeeeet. - Puff neki.

- És emlékszel, hogy mit írtál?

- Igeeeeen. Hogy PSP-t kérek, meg sztárvórz klónokat. - Jól indul, lesz nagy csalódás, egyik kívánság sem lesz a fa alatt.

- Édesem, a Jézuska nem hoz kicsi gyerekeknek PSP-t meg sztárvórzt.

- De az Angelinának van.

- Nem, az Angelina bátyjának van, aki már 12 éves. 6 éves gyerekeknek nem hoz ilyen játékokat.

Így indult, megvolt az alaphangulat. Mert a Jézuska hozott reggel ötször figyelmeztető faliórát, igazi versenyjojót, magyar népmeséket dvd-n és az összes könyvet, ami az utolsó pillanatig igenis rajta volt a kívánságlistáján, a LEGO társasjátékról nem is beszélve, ami már extra. Ő csalódott volt mégis, hogy de miért nem PSP-t...

Én is csalódott voltam, hogy nem tudtam neki maradéktalanul örömet szerezni, pedig azt gondoltam, hogy karácsonykor mi sem egyszerűbb. Azóta gondolkodom rajta, hogy hol rontottuk el, ha egyáltalán elrontottuk. Miért nem tud örülni annak ami van, és miért mindig az kell, ami nincs? Vagy én vagyok ennyire béna, hogy nem fogom a fiam rezgéseit, nem figyelek oda rá eléggé, hogy meghalljam, mi az, amire tényleg vágyik?

Ez a kérdés egyébként is ott motoszkál a fejemben Rebeka érkezése óta. Mert hiába kényeztet minket ez a csöpp kislány a nyugalmával, mégiscsak nehéz, na, hiszen még csak három hónapos, sokat kell cipelni, és óhatatlanul több figyelmet kap most, mint a nagyobb testvére. Néha aztán megnyugszom, mikor például a társassal őrült csatákat vívunk, vagy amikor Benjámin ujjong a magyar népmesék láttán, és kitör belőle, hogy anya, ez milyen szép. Meg éppen most fejeztem be az esti mese olvasását, ami nem más, mint a János Vitéz. Nem mintha oda lennék érte, de ő (!) ezt is kérte a Jézuskától, és tényleg élvezi.

Valaki azt mondta nekem, hogy minden egyes új gyermek érkezésekor körülbelül másfél év szükséges ahhoz, hogy a családban mindenki megtalálja az új helyét. Talán nem kéne ennyire türelmetlennek lennem, sem Benivel, sem magammal szemben, ha nem minden úgy sikerül, ahogy azt terveztem vagy szerettem volna. Talán itt az ideje megtanulni azt mondani, hogy van ilyen, no.

Köszönet

Amikor aláírtuk a papírokat, amivel Rebekát kihozhattuk a kórházból, Gabi a lelkünkre kötötte, hogy nehogy azt találjuk mondani az életet adó anyukának, hogy köszönjük. Ezt nem értettem, de gyorsan elmagyarázta, hogy ebben a helyzetben nem lehet azt válaszolni erre, hogy szívesen. Mert ki az, aki szívesen adja oda idegeneknek a gyermekét? Akkor ott álltam, és nem tudom, mit is mondtam hirtelen. Talán azt, hogy „minden jót kívánok“, ami szintén elég hülyén hangzott az adott helyzetben, annak ellenére, hogy teljes szívemből komolyan gondoltam.

Most azért én mégis szeretném Neked megköszönni, hogy ennyire komoly és felelős döntést hoztál, hogy minket ekkora boldogsághoz juttattál, hogy kiálltál mellettünk több fronton is. És főként, hogy kölcsönadtad a testedet egy kicsi babának, aki minden jel szerint hozzánk akart jönni, de nem talált más utat.

Kívánom Neked, hogy a lehető legkevesebb fájdalom, lelkiismeret-furdalás és gyötrelem nélkül tudjad tovább élni az életedet és egy napon, amikor eljön az ideje, boldogságban adj életet a Te kisbabádnak. Azt kívánom még, hogy az a kisbaba is ugyanolyan tündér legyen majd, mint Ő, aki immár testével-lelkével a miénk, és mi az övé vagyunk, és ez a boldogság nem lehetne nekünk, ha nem vagy Te.

Legfőképpen pedig azt kívánom Neked, hogy találd meg az életben a számításaidat, és amikor eljön az ideje, megadasson neked is az, ami megadatott most nekünk, Általad.

Így, a lehető legjobbakat és legszebbeket kívánva búcsúzom Tőled.

Mindenkinek a miénkhez hasonló boldog ünnepeket kívánok.

Nagy utazás

Az ide-oda utazás mindig komoly feszültségeket szít közöttünk. Nem volt ez másképpen most sem. Sikerült azonban idejekorán (24-e helyett 22-én) elindulnunk, a szokásos ajtócsapkodós-hevesen üvöltözős-kiborulásos nagyjelenet után, és sajnos idén konstatáltuk, hogy Benjámin bizony már nagyon is vágja, hogy anya és apa most mennyire nincs jóban. A kocsiban aztán kisimulnak a vonások, kezdődhet a csicskázás.

Mert aki az anyósülésen ül, az a csicska, ugye (idézet Zsutól). Namost. Én ülök az anyósülésen, elemózsiás kosárka hátul, a két gyerek között a pelenkázótáska mellett-alatt-fölött valahol, a mese-dvd-k környékén. Plusz a levetett télikabátok tengere, na mindegy, szóval tele vagyunk, mint a déli busz. Én meg a csicska.

Húúúú, a karikagyűrűm. Tessék, itt van, elhoztam neked. Anyaaaaaa, berakod nekem eeeeezt? Mindjárt, ha kiértünk az autópályára, addig nem tudok forgolódni, mert rosszul leszek. Oá-oá-oá. Jójó, tudom, idő van, éhes vagy, csinálom, rázom, keverem, kapod. Anyaaaaa, éhes vagyok. Itt egy szendvics. Oáoáoáoáoá. Ez neeeeeem jóóóóóóó, ebben van sajt is. Naaaaaaa. Én sajt nélkül kérem. Jó, már nincs benne, megettem.

És akkor leveszem a bakancsomat. Fogom a pelenkázótáskát és az elemózsiás kosárkát, miközben kicsatolom magam és háttal menetiránynak félig felállok, hogy rá tudjam őket pakolni az anyósülésre. Ezután hátramászok, eltakarítom az útból a télikabátokat, beülök a két gyerek közé, betolom Rebes szájába a cumisüveget (előnye is van annak, ha az ember nem szoptat), majd a másik kezemmel beteszem a mese-dvd-t a lejátszóba, megkeresem AZT a gombot, és próbálok úgy szemezni a lányommal etetés közben, hogy ne forduljon fel a gyomrom. No, nem tőle, ez nyilvánvaló, de nagyon nem bírok hátul utazni autóban.

Rebeka végzett, szinte rögtön el is alszik, én fellélegzek, meredten bámulok előrefele, hogy elmúljon a rosszullét. Ezúttal szerencsém is van, lassan már enni is bírnék. Kiszolgálni a többieket és magamat nehezebb a hátsó ülésről előre nyúlva, mint fordítva. Most már inkább maradok hátul, vállalva a nehézségeket, mert Beni megkaparintotta a kezemet, és bizony nem engedi, örül, hogy hat év után végre mellette ülök. Van több jó oldala is annak, hogy kistestvére született.

Kétszeri megállás és 10 óra utazás után végre megérkeztünk ide-haza. Jöhet végre az ünnep, remélem egy kis hó is jut még majd nekünk, mert nagy volt a csalódás, hogy szinte mind elolvadt, ami az elmúlt napokban esett.

A nagy karácsonyozás előtt azonban én még alszom egy nagyot, és megpróbálom helyrerázni felkavarodott gyomromat, hogy újult erővel fogadhassa be az ünnepi menüsorokat.

4. Advent

Mmmmmm. A 4. adventi vasárnapnak majdnem vége. Most nagyon élvezem ezt a kevéske időt, amit saját magamra fordítok. Charlie és a csokoládégyár a tévében (imádom Dahlt), pattog a tűz a kandallóban, Häagen-Dazs a számban - persze, hogy belgian chocolate, aztán egy kis dulce de leche. Mmmmmmmm.

A gyerek is kaptak ma kényeztetést. Benjámin szerencsére jól van, nyugodt szívvel küldöm iskolába holnap. Ma elmaradt az esti meséje, mert az állatos csatornán egy olyan film ment - azt hiszem Planet Earth címmel -, hogy odabilincselt minket a képernyő elé. Hiába, ez ma egy ilyen nap. Rebeka pedig megkapta a vasárnapi betevő masszírozását immár teljes testre, utána a lubickolást, így mindketten elégedetten és kellőképpen fáradtan kerültek ágyba. (Apropó, új tudomány: a fogás művészete - mindent, ami a látókörébe kerül.)

Úgy látszik, az itteni időjárás is készül a karácsonyra, napok óta csontig hatoló hideg van, mínusz 13 fok volt a csúcs, a negatív csúcs persze. Ma délután egy órán át sűrűn esett a hó. Mifelénk ez is ritkaság, Németországban mi vagyunk az utolsó kisváros, ahol leesik a hó, és ez már nem az első havazás az utóbbi időben. Én imádom.

Már nagyon várom/vágyom a karácsonyt. Addig is visszatérek a filmhez, a kandallótűzhöz és a fagyihoz, hogy valamivel enyhítsem a várakozás kínját. :-D

http://roalddahlfans.com/

http://roalddahl.com/

Bénázás

Elnézést kérek mindenkitől, aki értesítést kap a változásokról. Nem megy még a szerkesztés, de azon vagyok, hogy előbb-utóbb minél flottabbul sikerüljön a közzététel.

"Irul-pirul"

Betegség

Nem sok időm volt írni a héten, sajnos. Benjámin beteg lett, nagyon rosszul volt, mandulagyulladása vagy skarlátja van/volt. Az orvosunk nem vizsgálta ki, mert állítólag ugyanaz a baktérium a felelős és ugyanaz a gyógymód: 7 nap antibiotikum. Szegényt csütörtök reggel még elküldtem suliba, mondván a torkunk most mindannyiunknak fáj, hideg van, bent száraz a levegő a fűtéstől, stb. Aztán telefonáltak, hogy hányt az iskolában, és mire hazajött, már nagyon lázas is volt, csak feküdt, ami nála ritkaság. Aludt egész délután.

Az orvosunk, aki az én barátom, igaz anya?, kijött hozzá. Persze én mondtam neki a telefonba, hogy szerintem nem tudunk bemenni a rendelőbe, mert Beni meg sem bír mozdulni. Fél óra múlva nálunk volt, ez alkalommal teljesen indokoltan, mint a fenti leírás mutatja. Most nem hiába aggódott az anyai szívem.

Másnap kicsit jobban lett, de estére megint belázasodott, viszont azóta szerencsére kutya baja, látszólag. Iskolába már mehet holnap, pedig már majdnem ráhangolódtunk, hogy akkor vasárnap haza megyünk Magyarországra. Na nem baj, legkésőbb Szentestére ott leszünk.

Közben pedig lehetetlen nem észrevenni, hogy megtanult olvasni. Mindent kibetűz, amit csak lát, lassan nekem is vigyáznom kell, mit vések ide. Amikor ovis volt, minden nagy fejlődési ugrás előtt átment rajta valamilyen betegség. Remélem nem fordul majd ennél komolyabbra, mielőtt az írás is összeáll neki, a szorzótáblára meg rá sem merek gondolni...

Reggel

Ma reggel a szokásos öt óra helyett hatkor ébredt Rebeka. Azelőtt este nyolckor evett utoljára, szóval egyre stabilabban alussza át az éjszakát a saját kis kosarában. Evés után aztán még alszik egy-másfél órácskát, többnyire ekkor már a mi ágyunkban, bár nélkülem, mert én már nem fekszem vissza.

Szeretem az ilyen reggeleket, amikor még csöndes a ház. Fogom a kávésbögrémet, bekucorodok a számítógép elé, vagy rendezem a háztartást, miközben a füleim élvezik a gyerekszuszogás zenéjét, szimatolom a finom, puha alvógyerek-szagot, és néha adok a látványnak is: ahogy Benjámin, mint egy kis sündisznó, összegömbölyödve alszik a takarója alatt: nehogy akár egy négyzetmillimétere is kilógjon alóla, vagy ahogy Rebeka álmában el-elmosolyodik.

Ma még a hó is szállingózott. Lassan-lassan karácsonyi hangulatom kerkedik.

U4

Ma voltunk a három hónapos vizsgálaton Rebekával. A hivatalos adatok szerint 62 cm és 6200 g. Szép súly, már tudom, mitől fáj a hátam a nap végére. Túl is lépte a duplázó "álomhatárt". Megkapta az első brutál oltását is, remélem nem lesz gond vele, kicsit izgulok, mint ilyenkor mindig, de én azok közé tartozom, akik oltatják a gyereküket, és inkább izgulok egy kicsit utána...

Nekem ezúttal sincs szerencsém egyébként olyan gyerekhez, aki abbahagyja az evést, ha jóllakott. Hallani hallottam már olyanról, aki látott már olyat, hogy abbahagyta, ugye.

Benjámin is akkor evett, amikor kapott és annyit, amennyit kapott. Akkor is, ha utána a felét visszaköpte, nem volt hajlandó abbahagyni az evést, amíg kaja volt előtte. Most egyébként elég rossz evő.

Rebeka ugyanez pepitában. Tegnap belealudt a délutáni evésbe. Gondoltam, nnnna, íme, jóllakott, alszik, remek kislány. Kivettem a szájából a cumisüveget, kaptam is a pofámra érte. Addig üvöltött visítva, míg azt a meghagyott kis 50 ml-t meg nem kapta. Jó, igaz, nem bukott utána, de akkor is, hát elaludt már közben egyszer... Na mindegy, legalább látszik rajta, nekünk nő nagyra.

3. Advent

A harmadik adventi hétvége szerencsére eseménytelenül telt, ami a gyerekeket illeti. Legalábbis hangulat szempontjából. Már ez is valami.

Én viszont versenyen voltam szombaton, ahol sikerült hoznom az egyik meccset, ami 100%-os javulás az előzőekhez képest.

Csütörtök

A csütörtök az én hétfőm. Útálom.

Csütörtökre rendszerint már mindannyian eléggé elfáradunk az egész heti nyüzsgéstől. Én egyre nehezebben kelek fel, Beniről nem is beszélve. Aztán indul a pörgés.

Benit iskolába, aztán haza, Rebust összeszedni, irány a bébimasszázs közeli kisvárosban. Huhh, ott vagyunk, másfél óra szusszanás, simogatás-kényeztetés-dögönyözés, már ha ő nem unja vagy útálja, hogy gyúrom. Rebeka részéről itt vége is a napnak, rendszerint annyira elfárad, hogy ő szépen csendben visszavonul, és alszik - kisebb-nagyobb megszakításokkal - másnap reggelig.

Átadhatom magamat Benjámin logisztikájának: fél háromkor elhozni a napköziből, szomszéd faluba átvinni sportra. (Tegnap még meg is szívattam magam, “csak” a gyerek edzőcipőjét felejtettem otthon. Nem baj, kisfiam, ma kibírod zokniban. Nem bírta ki, a napköziben az udvaron focizott, amitől mindkét zoknija csatakos volt, szerintem vízifociztak – 1 extra kör). Szóval hazarohanás mert ezenközben Rebust otthon hagyom, nem akarom ki-be rángatni a kocsiból, hadd aludjon, az apja otthon van úgyis. Ha a kisasszony éppen felébredt, belefér egy etetés, utána rohanás vissza Beniért, hogy visszahozhassam a mi kis falunkba fociedzésre.

Ezen a ponton Beni kerül ki a képből, "röppályán" van, haza már úgy hozzák, mikor ki, mert nekem még órám van hattól. Amire mindig megpróbálok előre készülni, de nem megy, mert a készüléssel hangolódom is, fontos, hogy aznap történjen, de ez gyakorlatilag lehetetlen.

Odaérek az órámra, egy harmadik szomszéd kisvárosba. Csodával határos módon időben érkezem mindig. Ekkor szoktam kipukkadni, mint egy lufi, épp, hogy a nyálam nem folyik. Szerencsére nagyon kedvesek a diákjaim, jó csapat vagyunk együtt, a megváltozott körülményekre tekintettel végtelenül türelmesek is velem. Ez némiképp emeli azért a csütörtöki őrület fényét, jó érzés, hogy ilyen csoportom van.

Tegnap a szomszéd kutyával is találkoztam este, hazafelé menet. Szegény valahogy kiszökött, éppen előttem csámborgott az úttesten, a szembe jövő autó majdnem elütötte. Gyorsan hazakísértem a csellengőt, mert okos ő, mindent megpróbált, hogy hazajusson, de becsöngetni azért mégsem tud.

Hazaértem végre én is, és jó érzéssel kucorodtam a családom mellé estimesét hallgatni. Mindig jó, amikor vége a csütörtöknek, ezen a csütörtökön meg különösen jó volt, hogy Baloo épségben hazakerült, hogy idén az utolsó órám volt és a diákjaim a gyerekeimet is megajándékozták, jó volt, hogy Benjámin rendkívül jól viselkedett, és hogy Rebeka mindezt végigaludta. Minden jó, ha jó a vége.

Fejlődés

Hú, Rebeka nyúl és fog, és csacsog a manóknak, a kéknek még vigyorog is, a pirosat püföli. Leginkább akkor, ha ott ülök mellette, de nem kell semmit csinálnom, csak nézzem. Hiába, nőből van, hagyja, hogy csodálják. Most éppen elosontam mellőle, apró, halk mozdulatokkal, és ezt muszáj volt megosztanom!

Ők a manók:

http://www.jako-o.de/shop/Babys-Baby-Spielzeug-Erstes-Spielzeug-Wichtel-Familie/group/1753/product/21588/Produktdetail.productdetail.0.html

Hetek

Az elmúlt héten elég nehéz volt a két gyerekkel. Rebeka nagyon sokat sír mostanában, állandóan cipelni kéne, de egy idő után úgy megfájdul a hátam, hogy sem a hordozókendőben, sem a bébibjörnben nem tudom cipelni. A legjobb az, ha leülök vele, és hagyom, hogy kisírja magát az ölemben. Nekem.

Benjámin pedig elképesztően szemtelen tud lenni. Néha az az érzésem, hogy teljesen kicsúsztt a kezemből. Akármit mondok neki, csípőből kontráz, azt a szót, hogy "neeeeem", nem bírom többet hallani. Még most is, hogy leírom, kilel tőle a hideg.

Kaptam egy nagyon okos táblázatot bébimasszázson, hogy a babáknak - persze hozzávetőlegesen - fejlődésük melyik hetében várhatóak viharosabb időszakok. Ezt Rebeka abszolút hozza. Ez némileg megnyugtat, már hogy empirikus úton már bebizonyosodott, hogy a 12-13. hét környéke enyhén viharosnak ígérkezik, és sokat gondolok arra, hogy hamarosan túl leszünk rajta.

Csak azt sajnálom, hogy a táblázat csak a 84. hétig, azaz kb. másfél éves korukig elemzi a gyerekek fejlődésének várható viharait. Ha jól számolom, Benjámin most kb. 337 hetes lehet. Ha valakinek vannak forrásai e kort illetően, kérem, hogy ossza meg velem, hátha megcsillan a reménysugár, hogy a 338. hét vége felé elülnek a viharok.

2. Advent

Ma ismét kifogott rajtam a gyermeki elme:

- Anyaaaa, a Jézus meghalt már?

- Igen, már meghalt.

- Miért?

- Nagyon régen született, azért. Senki nem él ilyen sokáig.

Azért figyeljétek meg, hogy milyen érdeklődő. Semmi jelét nem mutatja másnak, csak a gyermeki kíváncsiságnak. Cseles.

- Akkor hogy hozza nekünk az ajándékot?!

Bumm. Az előzmények alapján azt kell mondjam, gőzöm nincs, hogy akkor erre most mit is mondhatnék. Dadogtam valamit arról, hogy felköltözött az égbe, és Karácsonykor láthatatlanul meglátogatja a karácsonyozó családokat, és ajándékokat varázsol a fa alá, de magam sem hittem magamnak.

Beni viszont látszólag megnyugodott, és elhatározta, hogy akkor gyorsan ír a Jézuskának, hogy mit szeretne kapni. Egy katalógusból rögtön rá is bökött egy jópofa órára, amit egyébként már megrendeltem (juhéjj, sikerült jól választanom ezek szerint!). De ő kéket szeretne. Én narancssárgát rendeltem, gondolva Rebekára is. Most reménykedhetem, hogy azért így is jó lesz.

Sokk

Na ez itt nem a Rebeka lába. És nem is az enyém. Igen. Az övé. Játszottak a vendég kislánnyal. Meg a filctollakkal. A szemhéja pedig zöld. Vastagon. Azt a látványt már a fényképező sem bírta.

Hasfájás

Nézem ezeket a képeket, és eszembe jut, milyen ritka pillanatok ezek egy 11 hetes és családja életében. Mert a nap nagyobbik részét még mindig alvással (halleluja!) vagy sírdogálással (majd elmúlik) tölti.

Az is eszembe jut ilyenkor, hogy vajon jól csinálom-e. Persze a kérdés költői, de mégis ott motoszkál a fejemben nap mint nap. Tegnap különösképpen, amikor éppen fellcihelődtem legapróbbnéppel, hogy elkocsikázzunk a szomszéd kisvárosba baba-mama találkozóra.

Mert éppen indulóban voltunk, amikor életem párja viharzott lefele a lépcsőn, hogy az iskolából hívott a tanítónéni: Beni nagyon rosszul van, fáj a hasa, vigyük haza. Legapróbbat lepakol, kocsiba bevágódik, rohan az iskolába.

Beni alig bírt menni, tényleg láttam rajta, hogy fájdalmai vannak. Láza nincs, hányás-hasmenés nincs. Vakbél? Felhívjuk az orvost, berendel minket a rendelőbe, ultrahang, hasnyomkodás - semmi. Megbeszéljük, hogy így a legjobb, mert a gyerek nem beteg, de a kérdés, a költői, felerősödik a fejemben.

A nagyot alig látom. Háromig iskolában van, utána heti kétszer edzésen, szinte csak vacsorára találkozunk, a maradék három hétköznapon pedig nem kíváncsi rám, egyszerűen a barátaival akar találkozni, aztán este jön rá, hogy hát dehogyisnem jó volna anyázni kicsit, de addigra meg beindul az evés-fürdés-pizsi-mese-fogmosás-fekvés kombó, fáradt-nyűgös kisdeddel fűszerezve.

Szóval ha belegondolok, nem csoda, hogy fájt a hasa. Talán csak kíváncsi volt, mi történik otthon, amikor ő nincs ott. Az orvos azt mondta, hogy ha kilépünk a rendelőből, felejtsük el ezt az epizódot, nehogy olyan kényszerpályára álljon, ahol érzékeli, hogy ilyenkor különleges bánásmódban részesül, és ezért egyre sűrűbben fogja fájlalni a hasát.

Nem tudom. A palacsinta ebédre különleges bánásmódnak minősül?

Pear

Egy szó. Pear. Magyarul körte. A Beni tanulta az iskolában. De csak úgy jó, hogy pear. 10 pe(a)rcen keresztül pearregtünk Rebekának, mert ezt hozta ki belőle:

Meg ezt:

Meg ezt is:

Ezeket a képeket nem tudom nem megosztani.

Szívünk rég ide vár

Beni a minap levelet írt a Mikulásnak: „Kedves Mikulás! Nagyon szeretlek! Beni” Aztán meg: “Már nagyon várlak!” Ezek után vacsora közben kifejtette, hogy Mikulás márpedig nincs is, az csak egy bácsi beöltözve. Meglepődtünk, de kicsit örültünk is, hogy ennyire félvállról veszi a tényeket.

Na de Beni, akkor kinek írtad azokat a leveleket? Erre nem tudott válaszolni. Ámde:
Isten pedig van. Ő termesztett minket. Nem tudott volna minket termeszteni, ha nem lenne. Az elefántokat is ő termesztette, a mammutokból. Aha.

Aztán egyszer autóval tartottunk hazafelé, amikor felkiáltott: Anyaaaa! Nééézd! Ott a Mikulás! Hát mekkora szakálla van! Jaj de jó! Hát mégis létezik!

Na ebből már nem tudom, hogy fogunk kimászni, ha rájön, hogy az is csak egy bácsi volt, akinek be sem kellett öltöznie, mert magától volt akkora szakálla és hasa…