Nyári időszámítás

Az egyik könyvben, amiből tanítok, van egy hangzószövegértési feladat, ahol egy idős bácsi beszél az életfilozófiájáról, mely szerint minden napban kell találni három olyan dolgot, aminek örülni lehet. Tudom, eléggé sekélyes egy nyelvkönyv erőltetett listeningjén merengeni, de ez megfogott. Így hát leírom, mi minden az a mai napban, aminek hirtelenjében örülni tudok.

1. Reggel például elalhattunk volna akár két órával is, de - hála Rebekának - hétkor, akarom mondani nyolckor kipattantunk az ágyból. 8:35-kor iskola, és nagyon örültem neki, hogy Péter, úgy ahogy még volt, pizsamában elfuvarozta Benjámint.

2. Én is időben elindultam (kisebbfajta csoda) a kilenckor kezdődő órámra. Útközben éppen elém kanyarodott ki egyik kedves diákom, gondoltam követem, ő mégiscsak ide született, biztos tudja, hol vannak a legjobb parkolóhelyek. Tudta. Be is parkolt az utolsó helyre. Viszont örültem, hogy tudtam vele üzenni, hogy mindjárt jövök én is.

3. Aztán az esti órámat teljesen elfelejtettem, ilyen még soha nem volt velem, de már tisztára szünet-lázban égek én is. Odaértem mégis időben, és nagyon örültem, hogy az egyik diákom abból a társaságból éppen nemrég jött haza egy ausztrál - új-zélandi körutazásról, így végigbeszélhette az órát.

+1 Búcsúzóul a ráadás: este fél tízkor még gyorsan millió apró csilingelő darabra törtem egy szívemnek nagyon kedves poharat, de igazából örülök, hogy nem mindjárt kettőt.

Vannak napok, amik el vannak átkozva. Jobb volna őket egy az egyben átaludni. Azért mielőtt lefekszem, átállítom új időre az ébresztőórát. Így remélem holnaptól hozzám is beköszönt az új idő.

Ú. i.: ti is megfigyeltétek már, hogy az "örültem" és az "őrültem" között csak az a picike kis ékezet a különbség? Nekem csak most tűnt fel. Ez már az ötödik dolog, aminek őrülök. Vagyis, örülök. Mindjárt megőrülök.

És igen!

Levették! És úgy tűnik rendben van! Leszámítva azt az "apróságot", hogy a könyökhajlatánál kikezdte a kis karját a gipsz egy helyen. Azt hittem, szívrohamot kapok, mikor megláttam. A doki meg nyugtázta, hogy igen, igen, ez biztos fájt is neki. Anyám! Na mindegy, állítólag ártalmatlan a dolog, holnapra jobb lesz. A lényeg, hogy nincs gipsz! Most még izgulok, hogy tényleg rendben van-e, de igyekszem bízni mindenkiben.

Egyébként pedig ma sajnos volt alkalmam megállapítani, hogy milyen szerencsések is vagyunk, hogy mi "csak" ilyen probléma miatt mentünk a gyerekklinikára. Annál szomorúbb hely kevés van a világon. És tudom, hogy sokaknál kiveri a biztosítékot, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy micsoda mázlisták vagyunk.

(A gipszet a doki egy igen gyors és hanyag mozdulattal kivágta a szemétbe, időm sem volt elkérni, de amilyen büdös volt már, nem is bánom. Így a fénykép és a dekoráció elmarad...)

Főtt répa, pépesen

Igen, ez a nap is eljött, és ma végre elkezdtük a Nagy Hozzátáplálás Projektet. Rebeka először nagyon meglepődött, bár mintha tudta volna, hogy ő kap tányérból és kanállal enni, mint a nagyok, mert járt keze-lába, ahogy meglátta az edényeket. Az első falatnál is meglepett volt, de aztán hirtelen felderült az arca és felcsillant a szeme. Innentől nem volt megállás, szépen nyitotta a száját, és nyelte befelé a pürét. Két evőkanálnyit megevett, ette volna tovább is, de én szemét, milyenazilyennekgyerek anya nem adtam neki elsőre többet. A 200 ml tejet azért még köszönettel utánaküldte a jó falatoknak.

Ééééééés, már csak egyet kell aludni, és, ha minden igaz, a gipszet is leveszik! Legfőbb ideje, mert már kék-zöld az arcom Rebes "pofonjaitól"...

No?

Ma újra megjelent a Nők Lapja. Nincs benne semmi. De még egy fia olvasói levél sem. Most akkor?

Mozi

Kivettünk három filmet a videotékából a hétvégére. Kettő is elég lett volna, de Beni ragaszkodott hozzá, hogy ő is választhasson valamit. Szóval, ő kiválasztotta a Fel! című filmet. Vasárnap meg is néztük. Ő nagyon félt a kutyáktól és alig bírta kordában tartani az izgatottságát, hogy vajon megússzák-e a főhősök a különböző kalandokat.

Engem az egész film úgy, ahogy van, nyomasztott. Főleg az a visszatérő kép, ahol a főhős öregember, akinek az égvilágon senkije sincs már, a derekára kötött madzag segítségével mindenhova maga után húzza élete fő művét, a házát. Annyira, de annyira nyomasztónak és szomorúnak találtam ezeket a képeket, hogy fel sem bírtam fogni, hogy hogyan lehetett ezt a filmet gyerekeknek szánni.

Kivettük még a Becstelen Brigantikat. Hát, tudom, nekem semmi se jó, de eleve a naturális erőszak annyira elborzasztott, hogy már az elejétől fogva tele voltam előítéletekkel. Mindenesetre, hamár, akkor inkább a Kutyaszorítóban...

Fél év

A nagy felháborodásom és kirohanásaim közepette (nem beszélve sorozatos egészségügyi csapásainkról) elmaradt a beszámoló az egyik legfontosabb eseményről kicsiny családunk életében: Rebeka betöltötte a 6. hónapot. Ez valahogy mindig olyan misztikus vízválasztóként hangzik a kisbabák fejlődésében, mi sajnos most nem tudtunk a misztikumra koncentrálni. Azért álljon itt néhány tény és adat, ismét csak a klasszikus naplózás kedvéért és öröméért.

Az egyik tény az, hogy óriási babánk van. Minden tekintetben egyébként, de most a méreteire gondolok elsősorban. 74-es ruhákat hord és közel 10 kiló. Benjámin ezekkel a méretekkel bő három hónappal idősebben büszkélkedhetett (na jó, ő termetileg kicsi babának számított).

Mindezek ellenére Rebeka egy örökmozgó, pörög-forog, elindult hátrafelé, sőt, tegnap egyszer majdnem szabályosan négykézlábra állt (és mindezt begipszelt jobb karral, ezt se felejtsük el).

Igazi csaj, be nem áll a szája, gügyög egyfolytában, hangosan kacag. Készítettem is róla egy hangfelvételt, szuper jó lett, csak a blogger nem enged hangot feltölteni, gondolom a szerzői jogok miatt. (Szívesen fogadok el ötleteket, hogy ezt hogyan is lehetne mégis megoldani).

A hozzátáplálást egyelőre elnapoltuk, sztem valamikor jövő héten kezdem el, a betegség és a tápszerváltási szándékom közbeszólt, de ami késik, nem múlik ugye.

Hiányt kizárólag hajkorona terén szenvedünk, erről viszont az ismert sláger óta mindenki tudja, hogy nem az a fontos. Hja, na meg a fogak. A sok korai fogriadó után még egyetlen eggyel sem rendelkezik a szentem, ő gondolom nem is hiányolja őket. Egyébként mi sem.

Amúgy meg egy vigyori vackor-vadalma-őszibarack, ami a felvételen nem feltétlenül látszik, de az igen, hogy milyen hősiesen tűri, ha a bátyja bohócot csinál belőle.

Tisztelt (?) ...

Döbbenettel olvastam cikksorozatuk második részét. Egyetlen szó jutott az eszembe, miután végigolvastam: gyalázat. A címadástól az utolsó sorig azt sugallmazzák, hogy az embertelen bánásmód a civil szervezetek számlájára írható, miközben maguk is leírják, hogy ez NEM így van: a kórházi alkalmazottak viselkedtek gyalázatosan a kismamával. Az, hogy a kórházakban embertelenül viselkednek a babájukról lemondó szülőanyákkal, sajnos ismert és sajnálatos tény, ugyanezt a bánásmódot megkapják az abortuszra várakozók is, de mindez semmit nem mond a nyílt örökbefogadásról. Igen, csak emberségen múlt volna. De az emberséget a kórházi dolgozók tagadták meg és nem a nyílt örökbefogadással foglalkozó civil szervezetek. Azonban az önök "frappáns" címadásának és kiragadott idézeteinek hála, a köztudatban pontosan a sugalmazott - ám merőben téves - társítás fog továbbélni a nyílt örökbefogadásról és az azzal foglalkozó civil szervezetekről.

Hadd pontosítsam: A cikkük nem arról szól, ami a címe - Milyen anya az ilyen?! - A nyílt örökbefogadás visszásságai. A címadó mondat egy kórházban, egy védőnő szájából hangzott el, nem a civil szervezeteknél (egyébként ebben az egyben igazuk van, nem megbocsátható). Kiemelés 1.: Gyalázatosan bántak velünk! - a kórházban, nem a civil szervezeteknél. Kiemelés 2.: Mindenütt elutasítottak! - a kórházak, nem a civil szervezetek. Kiemelés 3.: Ki védi az életadó anyát? - az életadó anya védelemre éppenhogy a civil szervezetektől számíthat. Kiemelés 4.: Csak emberségen múlt volna! - a kórház emberségén, embertelenül a kórházak viselkedtek, nem a civil szervezetek.

Ugyanígy valótlan az az önök által tényként beállított, ám téves információ, mely szerint civil szervezeten keresztül történő örökbefogadás esetén a vérszerinti anya nem találkozik az örökbefogadókkal. Ez sem így van. A kismama, akiről szó van a cikkben, biztos, hogy nem civil szervezettől kapott ilyen információt. Ezt ugyanezen cikkben Mórucz Lajosné is elmondja önöknek, önök ezt le is írják, és mégis képesek olyan csúsztatásokkal élni, ami minden jóérzésű és béketűrő embernek felforralja a vérét. A cikkben szereplő történet pozitív kicsengésű, semmi köze nincs a civil szervezetekhez, sőt, az akármilyen úton történt nyílt örökbefogadás szerencsésen lezárult (ismét titok, hogy milyen módon, pedig ez lényegi információ lenne, ha már a tudás terjesztése a céljuk), és visszásságról szó nincs benne. Hogy az édesanya nem a Gólyahír Egyesületet bízta meg, az igazán nem az egyesület hibája. A kismama téves információ alapján döntött úgy, ahogy. Sokkal fontosabb kérdés volna az, hogy a döntését befolyásoló valótlan információhoz hogyan és hol jutott hozzá. Emellett pedig azt felróni az egyesületnek (de akármelyik érintett civil szervezetnek), hogy a születendő babát a sorban elöl lévő, egyébként a kismama által szimpatikusnak ítélt és kiválasztott párnak kívánja adni, érthetetlen és ellentmond minden józan észnek.

Mélységesen elszomorít, hogy ma Magyarországon az önök munkáját nevezik tényfeltáró újságírásnak. Szomorú, hogy egy országos olvasottságnak és kedveltségnek örvendő hetilap ilyen kontár, elfogult és csúsztatásokkal megtűzdelt cikkel (cikksorozattal) jelenik meg, főleg ebben a kényes témában. A cikkük elején emlegetett sok titkot és előítéletet önöknek kizárólag elmélyíteniük sikerült, nem eloszlatniuk. Összességében úgy vélem, hogy cikkük, az előzővel egyetemben inkább árt a nyílt örökbefogadás ügyének, mint használ.

Tisztelt Nők Lapja Szerkesztősége! II.

Köszönöm gyors válaszát, és azt, hogy foglalkozik a témával. Engedje meg azonban, hogy ismét vitába szálljak önnel. Az alaposságot a cikkből nem lehet kiérezni. A cikkből sugárzik a rosszindulat, és az, hogy kizárólag olyan nőket és/vagy családokat kerestek fel, akiken nem segített egyetlen (akármelyik) civil szervezet sem. A másik oldal, azon nők és családok tábora, akiknek igenis megoldást nyújtott bármely civil szervezet segítsége, a cikk alapján önök szerint nem létezik. Pedig - véleményem szerint - ez a tábor a népesebb. A jó néhány levél, amely megtalálta önöket és negatív tapasztalatokról számol be, talán nem reprezentatív minta, főleg cikkük negatív hangvétele után, amely egyértelműen a "panaszosoknak" enged teret.

Ön is írja, hogy sok nő kért és kapott segítséget a civil szervezetektől. És nyilván van, aki nem. Engedtessék meg a civil szervezeteknek, hogy bizonyos esetekben megtagadják a segítséget. Biztos vagyok benne, hogy azokban az esetekben is nyomós indok vezérelte őket, és abban is biztos vagyok, hogy a civil szervezetek életében nem ez a jellemző minta. Továbbra sem lehet tudni, hogy mi az az indok, ami miatt a cikkben szereplő anyuka meggondolta magát - ehhez továbbra is joga van, mint ahogy az Egyesületnek ilyen esetben igenis joga van ahhoz, hogy legalább megkérdezze, mi állt a háttérben. És ha megpróbálta az életet adót rábeszélni arra, hogy mégis rajtuk keresztül adja örökbe a babáját, ahhoz is joga van, hiszen 380 házaspár várakozik nála, akiknek mindegyike azt várja el az Egyesülettől, hogy az ő éredekeit is tartsa szem előtt. Ennek az Egyesület teljesen jogosan próbál megfelelni. És teljesen jogos a felháborodása (amennyiben fel van háborodva), hiszen egy anya, akinek segítséget nyújtott, gyakorlatilag megszegte a játékszabályokat.

A türelem okán pedig ha joga több talán nincs is senkinek, gerince és erkölcse azért mégis van. Az a rengeteg házaspár beállt egy sorba, hogy türelemmel és kitartással érje el a célját, nem pedig egymás lábára taposva, tolakodva harcolja ki magának a jogait. Egy jóérzésű ember nagyon jól felfogja és érti azt, hogy itt miről van szó, sajnálatos, hogy ezt éppen újságíróknak kell magyarázni. Szóval ez igenis igazság kérdése, mint ahogy az újságírás is az kéne, hogy legyen.

Ön szerint a cikk legfontosabb része, amit a kórházról írt. A három oldalas cikkben 2 kérdést tettek fel a kórház osztályvezető-helyettes főorvosának. Ez alapján nekem, egyszeri olvasónak nem "jön át", hogy éppen ez a kérdés kardinális. Sokkal inkább tűnik fel az, hogy a rendszert a Tegyesz szeretné megváltoztatni. Az a Tegyesz, aki állami szervezetként működik, "fejkvóta" alapján (is) kapja az ellátmányt, és a törvény védelmét élvezi akkor, amikor a vérszerinti szülők jogaival százszor inkáb el van foglalva, mint a gyermekek jogaival, azokéval, akik otthonokban vagy nevelőszülőknél, tisztázatlan státuszban és sok esetben instabil érzelmi kötődés mellett élik az életüket, jó eséllyel örök árvaságra ítélve.

Biztosan igaza van abban, hogy a civil szervezetek működése nem problémamentes, de a rendszer működik. Ön pedig a cikkével egy jól működő rendszert próbál meg aláásni, teljesen elfogultan, aminek az oka számomra még mindig nem nyilvánvaló. Abban viszont még mindig biztos vagyok, hogy cikkével a civil szervezetek működésének bajain nem fog segíteni, sőt.

Elnézését kérem, hogy fogadatlan prókátora lettem cikke nyomán a civil szervezeteknek, de igen, fontos ez nekem az érintettségem nyomán, főleg, hogy az élmény még igen friss. Átéltem a folyamatokat nem is olyan régen, amikben rosszindulatnak nyomát sem láttam, csak segítőkészségnek, mindezt - hangsúlyozottan - anyagi vagy más egyéb érdekek NÉLKÜL.

Köszönöm, hogy ismét végigolvasott, kíváncsian várom a folytatást.

Tisztelettel,

Megtisztulás

Van abban valami nagyon felemelő, ahogy betegségünk utolsó morzsáit is kisöpröm a lakásból. Leszedem a száraz és megújult ágyneműt a szárítóról, rendet csinálok, miközben Benit is útnak indítom az iskolába. Közben szól a rádió, ami nálunk ritkaság, és ezért még inkább különleges hangulatot kölcsönöz a ma reggelnek. Rebekára is ráragadt a hangulatom, békésen gőgicsél és felfedez, miközben én körülötte teszek-veszek. Odakint megjött a tavasz, süt a nap és nyoma sincs a mínuszoknak. Újult erővel és sajátosan megtisztulva vetem magam bele a mindennapok ritmusába.

Válasz I

Tisztelt !

Az említett riport után rengeteg levél érkezett hozzám, igyekszem mindre válaszolni.

Szeretném Önt biztosítani, hogy a cikk nagyon alapos munkával, minden mondatot és szót alaposan megfontolva született. Gondolkodtunk rajta, megírjuk-e, hogy kolléganőnkről van szó, de úgy véltük, így korrektebb. A cikk elején pedig megtalálja az ő és a szülőanya megismerkedésének rövid történetét.

Ami fontosabb: a sok levél között jó néhány akad (névvel, címmel), ami egyértelműen bizonyítja, hogy a nyílt örökbe fogadás rendszerével súlyos bajok vannak. Az egyesületekről is vannak benne olyan információk, amelyek mellett egyszerűen nem mehetünk el. A jó szándék nem elég, és néha az is hiányzik. Nagy felelősség, hogy mit tegyünk, hiszen sok nő kért és kapott segtíséget a civil szervezetektől, de van, aki nem. A cikkben szereplő anya sem véletlenül döntött úgy, hogy nem bízza rájuk a gyermekét. Ehhez joga volt - bármiféle okból döntött így.

Nem hiszem, hogy az, aki "évek óta türelmesen vár" gyerekre, pusztán a türelem okán, több joggal rendelkezne. Ahogy az egyik nő egy nap alatt megfogan, a másik pedig évek után. Ez nem igazság kérdése.

Sajnálom, hogy a cikk legfontosabb részére nem reagált. Arra, ami a kórházakban zajlik, és ami szintén további lépésekre késztet bennünket. De megértem, hogy mindenkinek az a legfontosabb, ami őt érinti.

Megértésben bízva üdvözlöm:

Helyreigazítás

Nem tudom, miből gondoltam, hogy a Nők Lapja kolléganője jelentkezett a Gólyahír Egyesületnél. Mindenesetre nem jelentkeztek ott, ezért a tévedésemért elnézést kérek. Minden mást továbbra is fenntartok.

Tisztelt Nők Lapja szerkesztősége!

Mint egy, a Gólyahír Egyesület által segített örökbefogadó anyuka az Add nekünk a gyereked című cikkükre szeretnék az alábbiakkal reagálni:

Kolléganőjük története valószínűleg nem mindennapi az örökbeadás esetei között sem. Önök (érthető okból) eléggé elfogultan tálalják a történetet, és sajnálatos módon negatív éllel nyilatkoznak a nyílt örökbefogadást segítő civil szervezetekről: cikkük szerint az életet adók nyomás alatt vannak, így kényszerítve arra, hogy mindenképpen örökbe adják a babájukat. Önök szerint valóban elképzelhető az, hogy azért jön létre egy civil szervezet (nem is beszélve ötről), hogy gyermektelen párokat (több százat) vérszerinti szülőanyák kárára gyermekhez juttassanak?

Miért nem írnak arról, hogy vajon a nagy találkozás kolléganőjük és az ő életet adója között hogyan is zajlott? Ha már a tényeket nem ismerhettük meg, hadd képzelegjek: Odament egy nyilvánvalóan megnyerő, csinos és okos fiatal hölgy egy (talán pánikban lévő) krízisterhes anyukához, bemutatkozott neki tisztelettel, elmondta, honnét szerzett tudomást a helyzetéről… Abban szinte biztos vagyok, hogy kolléganőjük azt sem mulasztotta el megemlíteni, hogy sorban áll a Gólyahír Egyesületnél, ahol véletlenül az életet adó anyuka is regisztrálva van… Ebben Önök nem találnak semmi kifogásolni valót? A Gólyahír Egyesületnek pedig adassék meg az a lehetőség, hogy megkérdezze (talán nem kérdőre vonja) az életet adót, hogy vajon miért is így járt el, amikor egyszer már tőlük kért az életet adó (csakúgy, mint az örökbefogadni szándékozó) segítséget, és a babájának mindenképpen lett volna szerető családja azok közül is, akik már évek óta türelmesen erre várnak (és nem csak a kapcsolataikra építenek).

Véleményem szerint az az állítólagos aggodalom, amivel az életet adó anyukák iránt viseltetnek, éppen kolléganőjük története és a hasonló esetek miatt lenne jogos, nem pedig a segítő szándékú – és évek óta jól működő – civil szervezeteket kellene vádolni nyilvánvaló botorságokkal.

A civil szervezetek törekvései arra, hogy nyíltan örökbefogadni csak rajtuk keresztül lehessen, igenis támogatandó. Csak így van lehetőség a törvényi szabályozásra és felügyeletre. Amennyiben minden ilyen folyamat korlátozások és ellenőrzés nélkül zajlana, el lehet képzelni, hogy milyen folyamatok játszódhatnának le a háttérben, mire egy család végre „egymásra talál“ – amire a kolléganőjük története kiváló példa.

Összességében úgy gondolom, hogy a történet minden résztvevője jobban járt volna, ha ez a cikkük nem jelenik meg: kolléganőjüknek meghagyták volna a csendes – kritikamentes - boldogság lehetőségét, nem állítanának – így névtelenül is – pellengérre egy életet adó anyukát és nem rendítenék meg a bizalmat a civil szervezetekben. Mindennek „csak“ a születendő örökbabák lettek volna a nyertesei.

Mindettől függetlenül gratulálok kolléganőjüknek, remélem a boldogságukat nem fogja beárnyékolni a sok kritikus hangvételű észrevétel (biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiben ezek a kérdések és észrevételek felmerültek). Kívánom Önöknek, hogy a jövőben megfontoltabb riportok szülessenek ezen igen kényes témában (is).

Tisztelettel:

stbstb.

A nyílt örökbefogadásról II.

Amit ma Magyarországon szerintem minden hasonló cipőben járó pár tud, az az, hogy pici babára az egyetlen esély a nyílt örökbefogadás. Ennek segítésére léteznek civil szervezetek, a törvény is támogatja ezt az utat, tehát tiszta lelkiismerettel és abszolút járható. Mi is felelmeltük a telefont, hívtuk az első alapítványt, őket. Lepattantunk róluk, mint labda a falról, nem voltak hajlandók szóba állni velünk. Ezt még soha nem írtam le, mert tudom, hogy mennyire bántja azoknak az érzéseit, akik rajtuk keresztül jutottak babához. Én mindenesetre el sem tudom képzelni, hogy ez hogyan sikerült nekik. Róluk egyébként keringenek mindenféle városi legendák, hogy ők a leggyorsabbak, ha bekerülsz a "belső körbe", kb. egy éven belül gyermeked lesz. Biztos így is van.

A fenti szállal párhuzamosan bejelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez is, ez bizonyult történetünk legjobb döntésének. Azt hiszem, a 275. rajtszámmal startoltunk, elképzelhetetlenül hosszúnak tűnt a várakozási idő. Nekünk ez a néhány év gyorsabban eltelt, hiszen van egy vérszerinti gyerekünk, vele szinte repült az idő. Könnyű nem volt, körülöttünk sorra bővültek, gyarapodtak a családok, rengeteg mélypont volt, de egyszer csak megcsörrent a telefon. Ez volt talán a történet legsötétebb mélypontja, ezelőtt nem sokkal döntöttünk úgy, hogy feladjuk, boldogok vagyunk hárman is, másnak ennyi sem adatott meg, szóval megbékéltünk és hagytuk lejárni a meghosszabbított határozatunkat. És a telefon ekkor csörgött. Ma már tudom, hogy ő nem a mi babánk volt, de akkor nagyon-nagyon összezuhantunk. Szerencsére, mert így újult erőre kaptunk, világossá vált, hogy valóban ez a mi utunk, Péter is teljes erővel belevetette magát, újra megszereztük az érvényes határozatot, a történet végét pedig ismeritek.

A hivatalos eljárás a mi esetünkben nagyon gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, ennyi segítőkész hivatalnokkal még életemben nem találkoztam (ezúton is, és újfent köszönjük!), őrült szerencsénk volt, de ez mind-mind csak azt az érzést erősítette bennünk, hogy ez így volt elrendelve, Rebeka nekünk jött a világra, stb. stb., most nem erről akarok írni, bár ebből nekem sosem elég.

Szóval az eljárás az úgy zajlott, hogy amikor az életet adó lemondott a babáról a gyámhivatalban, onnantól kezdve nem volt visszaút a számára. A 6 hét gondolkodási idő bevezetése mögött lehet, hogy jószándék áll, én nem tudok róla elfogulatlanul nyilatkozni, mint érintett. Véleményem, az van van róla. 6 hét egy újszülött babánál őrült hosszú idő. Az örökbefogadó család oldaláról nézve, nagyon nehéz úgy átadni magad a szeretetnek, hogy folyamatosan attól rettegsz, hogy mikor veszik e tőled a dédelgetett babádat, akire olyan sokáig vártál, és akihez tragédiákon át vezetett az út. Aki ezt azonban még az örökbefogadóknál is jobban megsínyli, a baba lesz. Az örökbeadók szemszögéből nézve: ez a hat hét bármire adhat lehetőséget, ha nem nézzük a legsötétebb, "zsarolós" változatot, akkor is előfordulhat, hogy meggondolja magát, ami rendben van, ez mindig benne van a pakliban, de aztán meggondolja magát újra, hogy akkor mégsem, és aztán újra és újra. Aki megsínyli, az ismét a baba lesz. Persze nem kétlem, hogy a legtöbb örökbeadót nem vezérlik ártó szándékok, sőt (!), mégis, ez a törvénymódosítás - hangsúlyozom, szerintem - csak még több keserűséget szül és még több visszaélésre ad majd lehetőséget.

Azt, hogy valaki mindent megpróbál, hogy gyermeke lehessen, meg tudom érteni. Ha azt úgy teszi, hogy tudomására jut, hogy van valaki, aki nem kívánja megtartani a babáját, nekem az is rendben van. De akkor tegye azt tökéletesen magánúton, ne próbálkozzon a civil szervezeteknél, ők nem ezért vannak. Ha pedig ezt valaki úgy teszi, hogy közben sorban áll, akkor pedig lapuljon, mert lehet, hogy törvényes, amit tesz, de - ismét hangsúlyozottan szerintem - meglehetősen gerinctelen.

Az egyik vagy másik civil szervezet segítségével gyermekhez jutott párokat pedig azért kritizálni, mert ők csak "ömlengve" tudnak nyilatkozni az őket segítő szervezetekről egyenesen botorság. Miért ne lenne így? A legnagyobb ajándékhoz jutottak általuk, amiért cserébe a lojalitás a legkevesebb, ami adható. Mert - legalábbis a mi civil szervezetünkről biztosan állíthatom - nincs a játékban anyagi érdek, és a hála a legkevesebb, amit érzek irántuk.

A nyílt örökbefogadásról I. - Béranyaság/Dajkaanyaság

Ma reggel éppen rövidke helyzetjelentést akartam csak adni, hogy hogyan is vagyunk, miután átszáguldott az egész családon egy gyorsvonat, vírus képében (már egész jól, egyébként), amikor is szembesültem azzal, hogy a Nők Lapja egyik aktuális számában megjelent cikk nyomán újra fellángoltak otthon az indulatok és érzelmek az örökbefogadás kapcsán. A cikket sajnos még nem tudtam elolvasni, mert a laphoz nem jutok hozzá (ezúton kérek mindenkit - bárkit - akinek jár a lap, lécci-lécci, el tudnátok küldeni nekem a cikket szkennelve? Se anyunak se anyósomnak nincs szkennere, csak lapja). Szóval benéztem a Gólyahírhez, ahol rögtön belefutottam két linkbe, ebbe, és emebbe.

Mindkét fórumon folyó beszélgetést nagyon érdekesnek és tanulságosnak tartom, és ezek kapcsán újra beszélhetnékem támadt a velünk történtekről. Ha valaki már unja, az ugorgyon. Nem titok, soha nem is titkoltuk, hogy miután egyértelművé vált, hogy természetes úton közös genetikai gyermeket többet nem tudunk produkálni, mi is elindultunk az első irányba, a béranyaság/dajkaanyaság felé. Nem írok többet dajkaanyaságot, béranyaság lett volna Ukrajnában.

A fórumok kapcsán felötlött bennem, hogy mennyi tévhit kering a fejekben. Magyarországon a béranyaságot (de a dajkaanyaságot is) szigorúan tiltja a törvény. Börtönbüntetés is járhat érte, azt hiszem, talán minden érintett személy részére, de a béranyának biztosan. Külföldi programban való részvétel esetén genetikailag velünk megegyező gyerekünk lehet, hogy lesz, de őt Magyarországra hivatalosan hazahozni nagyobb procedúra, mint maga az eljárás. Ukrajnát véve alapul ez kb. úgy nézett volna ki, hogy nemzetközi örökbefogadási eljárás keretében kaphattuk volna meg a babát (hangsúlyozva, hogy persze ha egyáltalán van/lett volna baba). Illetve a kórház által kultivált másik lehetőség az lett volna, hogy a születéskor már eleve az én nevemet írták volna a szülési papírokra, mintha én lennék a szülőanya. Akárhogyan is történik, mindenképpen csalás és töméntelen sumák (megkockáztatom, illegalitás) útján lehetett volna ezt az egész akciót véghezvinni. Arról nem is beszélve, hogy amikor kiderült, hogy a klinika mégsem vállalja velem a dolgot (hála a jó égnek!), akkor egy kis szobába hívva minket azt mondták, hogy - idézem -: a béranyának nem kell ám tudnia arról, hogy nem az én petesejtemmel jött létre az embrió, ők hallgatnak mint a sír, egy röpke kis inszemináció, és 9 hónap múlva baba van a kezünkben... Na ha eddig nem is, ettől már végképp felfordult a gyomrunk.

Oké, ez mondjuk Ukrajna, tőlünk még egy kicsit keletebbre van. De menjünk akkor nyugatabbra. A tévhitek eloszlatása végett: Németországban még talán a béranyaság gondolatát is olyan szigorral büntetik, amit épeszű ember nem kockáztat meg. Belgiumban igen, engedélyezett az eljárás, éppen csak hirdetni, keres-kínál alapon (mint ahogy az feltűnik az ebben linkben) szigorúan tilos és büntetendő. Angliában is létező eljárás (Anyamadár talán többet tud a dologról), amit tudok, az az, hogy x idő óta állandó lakcímmel kell ott rendelkezni, leveleztem is ezügyben az egyik ottani alapítvánnyal, ez volt az egyik legfőbb kitétel. Amerikában talán a legmegengedőbb a törvény (gondolom ott is csak bizonyos államokban), de mi nem az a kategória vagyunk, akik ezt megengedhetnék maguknak, és nem is akartuk tovább erőltetni a dolgot. Így hát sok kutatás, beleölt energia, stressz és csalódás után, jól átrágva a kérdést eldöntöttük, hogy megpróbáljuk az örökbefogadást.

Éééééés...

...ha mindez még nem volna elég, Rebeka bekapott valami hányós-fosós vírust is. Sikítani tudnék, rettegek, hideg verejték csorog a hátamon, ő alszik, én lesem, hogy lélegzik-e, hány-e álmában, lázas-e, kakis-e, és mindenfélét csinálok, hogy eltereljem a figyelmemet a paramamiságomról. Hirtelen újra a gyereknevelés egyik legsötétebb bugyrában találom magam.

-------------

Beugrott az orvos, bár azt mondta, csak holnap délelőtt jön. Tisztáztunk mindent. Nagyon rendes volt, időzött egy kicsit, mert látta, hogy szükségem van a megnyugtatásra. Megbeszéltük, hogy neki esze ágában sem volt, hogy mi bántottuk volna Rebekát, hanem pontosan azt gondolta, amit én is feltételeztem (hogy gondol, huhhh), hogy esetleg a Beni csinált valamit. Jól ki is röhögött, ami jól esett, mert kicsit visszarángatott a valóságba, ami nem feltétlenül olyan ijesztő, mint amilyennek én képzelem. Ezután még kicsit csevegtünk, elmondtam neki, hogy én a fürkészéseink eredményeként kizárom a szándékosságot, ő pedig megnyugtatott, hogy mindent jól csinálunk, és inkább nekem kéne a segítség jelen helyzetben, Rebeka rendben van, még ha fosik is. Igyekszem. Bár, miután egyedül vagyok ma a gyerekekkel, a felest sajnos ki kell, hogy hagyjam. Pedig jól jönne. Na majd holnap pótolok, ha nem lesz más program :-).

(Mielőtt bárki téves következtetéseket vonna le: nem bírom az alkoholt, így nem is élek vele, csak nagyon ritkán. Most eljött a nagyon ritkán ideje, sok volt az esemény az elmúlt napokban, és - vessetek a mókusok elé - bizony most jól esne a Russkii Standard. És hiába tolom át holnapra, tudom, hogy holnap már nem fog kelleni.)

Vagy egyszerűen csak...

...játszani akart vele, és még nem fogja föl, hogy micsoda baj is történhet abból, ha csak úgy húzza-vonja a kistestvérét. És azt hiszem, ez a verzió történt. Többször megkérdeztük tőle, direkt és indirekt módon is, hogy bántotta-e, akarta-e, akarja-e bántani, és mindig nemleges választ adott, illetve értetlenkedett, hogy de hát miért is? Persze belemagyarázhatnánk azt, hogy ő tudja, hogy mi ezt a választ várjuk el tőle, de nem, nem úgy kérdeztük tőle és nem habozott választ adni, stb. Szóval megmaradunk annál, hogy szerencsétlen baleset történt és reméljük, hogy ennél nagyobb bajunk, bajuk sose lesz. Mindenki számára ez a legfeldolgozhatóbb magyarázat. A jövőben nyilván még árgusabb szemekkel fogunk figyelni, ha testvéri játék van. Azért mégis nagyon-nagyon bánt, hogy ez most így alakult.

(Zárójelben: valószínűleg engem bánt a legjobban, és Rebekát - miután fájdalmai szerencsére már nincsenek - a legkevésbé. Nem lehet lebeszélni a hasrafordulásról, gipszben is ragyogóan végrehajtja, és ma már eszik-alszik-játszik, és csak néha kap dührohamot, ha valami most éppen nem úgy sikerül, ahogy ő azt megszokta. Ezt látni nagyon megnyugtató.)

Most voltunk az orvosnál, ellenőriztetni a gipszet. Nagyon meglepett, hogy ő is rögtön azzal jött, hogy ne aggódjak, nem lesz semmiféle jogi következménye ennek az egésznek. Én csak nézek ki a fejemből. Nem gondolhatja ő sem komolyan - aki a háziorvosunk és évek óta ismer minket, a körülményeinket, a Benit - hogy bárki bántani AKARTA volna Rebekát???!!! Erre olyan gesztussal élt, ami egyértelműsítette, hogy szerinte azért bármi előfordulhat.

És akkor belémhasított a kínzó gondolat, hogy hármunk közül egy valaki azért mégiscsak van, aki - ennyire persze mégiscsak túlzás - de tudat alatt nincs még egészen megbékélve az új családi felállással. Benjámin. És az orvos is őrá utalt, de velem volt, nyilván nem mondta ki hangosan.

Amikor hazajöttünk, Péter újra elmesélte, hogy mi történt kedd este, amikor én tanítani voltam. Beni játszott Rebekával, és fel akarta ültetni. Hátrafelé. A karjánál fogva. Csak húzta, húzta hátrafelé, egy pillanat alatt történhetett minden, mire az apja reagált, már meg is történhetett a baj.

Én tudom, hogy a Beni nem akarta ELTÖRNI a Rebeka karját. De gonoszkodik. Néha tényleg durvul vele, direkt megijeszti, ilyenek. Nagyon ijesztő a gondolat, hogy az a féltékenység, amiről én azt hittem, hogy már lecsillapodott, megbékélt, ilyen formán manifesztálódik benne.

Most látom, hogy nagyon jó tesz neki ez a néhány nap, amíg itthon van ő is. De jövő héten lehet, hogy felkeresek egy szakembert és kikérem a véleményét.

Törés

Borzasztó éjszakánk volt. Rebeka, ha el is tudott aludni, szinte azonnal sírva fel is ébredt. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben beszáguldottam volna vele a klinikára, mert biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben. Valahogy végül csak átvészeltük, szorgosan adtam neki az Osanit golyócskákat, kenegettem az ínyét Dentinoxszal, ahogy azt kell, ugye.

Reggel aztán felkerekedtünk, hogy a szokásos szerda délelőtti szeánszunkon részt vegyünk a szomszéd városban, több másik kisbaba társaságában. Úgy félidőtájt kezdett nagyon gyanús lenni, hogy Rebeka nem mozgatja a jobb kezét. Ballal és két lábbal püföli a nagy strandlabdát, de a jobb élettelenül fekszik mellette a földön. Felemeltem a karját, visszaejtettem a földre, semmi. Végigtapogattam, a válla körüli nyomásnál ugyanaz a sikítás mint este, éjjel és reggel. Nincs mese, valami baj van. Irány a klinika. Ízületek épek, irány a röntgen.

Hajszáltörés? Repedés? Németül Haarriss. Baszki. De hogyan? Mi történt? Nem esett le sehonnan. Nem volt balesetünk. Nyilvánvaló, hogy bántalmazásnak sincs kitéve. De akkor?!

2 hét gipsz. Még jó, hogy csak két hét. Még jó, hogy észrevettem és cselekedtem, nem szaroztam, amúgy pestiesen. Még jó, hogy megint volt ott egy kedves ismerős - négy éve, mikor Benivel ültem ugyanabban a váróban a gipszelő előtt, akkor is ott volt. Megnyugtatott. Mindenki nagyon kedves volt, szerintük az ilyesmi előfordul.

Szerintem ilyesmi nem fordulhat elő. Hogy törhet el egy alig hat hónapos csecsemő karja? És hogy történhet mindez úgy, hogy mi észre sem vettük?! Bevallom, palléroztam magam, hogy a kicsi majd milyen sokat lesz beteg, hiszen a nagy majd jól mindent hazahurcibál, meg nem is tudom szoptatni, biztos kevesebb védelem is jut így neki. De hogy törés?! Hat hónaposan?! El tudnék süllyedni szégyenemben.

Meghatódtam

Anyaaaaaa, képzeld, maaaa, amikor jöttem hazafelé az iskolából, visszapillantottam, és láttam, hogy minden olyan gyönyörűen csillog-villog. Anyaaaaa, azt hiszem, lehet, hogy én festettem mindent olyan gyönyörű csillogó-villogóra, ahogy jöttem hazafelé.

Nem tudtam megszólalni, csak néztem és néztem, és abban biztos voltam, hogy ha esetleg a házakat nem is, az én napomat mindenképpen bearanyozta.

Csak zárójelben...

...jegyzem meg, hogy lányunk egy táltos, ma még gyorsan lefekvés előtt bemutatta, hogy a másik irányba is meg tud fordulni. Ezért kell fogyóznom, mert dagadok a büszkeségtől :-DDD

Jön a tavasz

Jön, jön, és jön! Hiába van még mindig mínusz 5 fok éjjel, nappal 10 fok van és verőfény, napsütés, bolond madárcsicsergés és élet. Piac van a faluban (városban, na)- apukám, te most ezt ugord át - szépszemű hal- és mézárus fiúval, zsizsegés és friss levegő. Semmi kedvem nem volt elindulni, rajtam van még a punnyadás (tavaszi fáradtság?), de muszáj volt, és nem bántam meg.

Elővettem az egész télen porosodó zenegépemet, bedugtam a fülem, és nyakamba vettem a falut (várost). A tavaly még magányos és hosszú bicikliutakra összeállított, ámde - amint ma bizonyított - magányos és hosszú babakocsis sétákhoz is remekül alkalmazható (és passzoló) zenei összeállítás végképp meghozta az oly ismerős és imádott tavaszi érzést. Háváj, dizsi, napfény.

Íme a lista, ajánlom mindenkinek, aki pörgősen szereti...

1. Jet - Are you gonna be my girl
2. Katrina - Walking on Sunshine
3. Guns N' Roses - Paradise City
4. The Bangles - Walk like an Egyptian
5. OMC - How Bizarre (király!)
6. Emiliana Torrini - Jungle Drum
7. Manu Chao - Welcome to Tijuana
8. Joan Jett and The Blackhearts - I love Rock 'N Roll
9. Guns N' Roses - Welcome to the Jungle (jó, ez kicsit sok, de nem vettem ki)
10. Leroy Miller - Flashdance - Maniac (ezt pedig nem hagyhatom ki)
11. Korn - Word Up!
12. Paris Studio Orchestra & Singers - History Repeating
13. Dusty Springfield - Son of a Preacher Man
14. Billy (gyk. Idol :-D) - Shock to the System
15. Run-DMC - Walk This Way
16. George Michael - Killer/Papa Was a Rolling Stone
17. Prodigy - Firestarter
18. Lenny (gyk. Kravitz :-D) - Are You Gonna Go My Way
19. Fat Boy Slim - The Rockafeller Skank
20. Lenny - Mr. Cab Driver
21. Garbage - I Think I'm Paranoid

Jó szórakozást, és további kellemes tavaszvárást mindenkinek!

esch wa nor nimalc im jujok

valamint

márikákpcsoljádki

Ezek Beni szárnypróbálgatásai, gyöngyszemek, megőrzendők az utókornak.

A címadó mondat megfejtői között igen értéktelen ajándékokat sorsolunk ki.

Más.

Ma Rebes visszafordult a hasáról a hátára, de én nem láttam, csak a végeredményt. Annak fényében viszont biztos, hogy megtette, nem hiszem, hogy a manók besegítettek volna, és közel s távol csak mi ketten voltunk.

Óóóóóó

IGEN!!!!

Már nem keltem fel hiába! :-D

Fáradt vagyok

Az egész a bablevessel kezdődött. A család jött a hétvégén, hogy együtt is megünnepeljük a születésnapomat. Gondoltam, kedveskedek nekik egy jó kis bablevessel, egyenek magyarosat, magunknak úgysem főznék, meg van még itthon jó kis hazai kolbász, pont jó lesz bele. És ha már bableves, akkor másodiknak meg aranygaluska.

Namost. A bableves. Az olyan jól sikerült, hogy ha lett volna benne nagytészta, akkor azt is hihettem volna, hogy egyenesen a nagyim csinálta. De én voltam (büszke, büszke). És mivel születésnap, ugye, hát nemcsak aranygaluska volt utána, hanem torta is, iszonytató mennyiségben. Olyan szinten zabáltuk szét magunkat, hogy én már-már szégyelltem magam, és ez az érzés még ma is itt kísért.

De hát ma olyan fáradt vagyok, rossz volt az éjszaka, nem a kicsi miatt, a nagynak fájt a lába és nem tudott aludni. Éjjel kettőkor. Aztán persze a kicsi előadta a szokásos magánszámát négykor, és a halaszthatatlan kelést hatkor. Nekem így csak a mélyalvás maradt ki éjszaka, ami az oka a mérhetetlen fáradtságomnak. És a fene egye meg, de ha fáradt vagyok, ennem kell, hogy ébren bírjak maradni. És sajnos nem akármit kell ennem, hanem édeset. De még mindig rosszul érzem magam a tegnapi bezabálás miatt. És mégsem bírom ki, engedek a kísértésnek. Utálom magam ilyenkor, de ha már utálom magam, akkor mindegy is, nem? Ilyen egy hülye gyenge jellem vagyok.

Holnaptól. Holnaptól fogyókúrázom, salátázom és kemény leszek. A hétfő amúgy sem jó nap kezdésnek.