Amikor az ember szül 1, 2, 3, x gyereket, senki nem kérdőjelezi meg, hogy miért teszi. Maximum egy bizonyos „mennyiség“ után kicsit összesúgnak a háta mögött, de hát – amint látszik, hogy ez így jó – azonnal megnyugszanak a kedélyek. Amikor egy párnak alapból nem lehet gyermeke, ezért örökbefogadnak egyet, kettőt, vagy többet, akkor azt is mindenki érti, hiszen milyen szép család, tündériek a gyerekek, látszik, mennyire boldogok!
Amikor az ember tervez kb. 3 gyereket, szül egyet, rákészül a következőre, helyette azonban az a sokk éri, hogy többet már az életben nem szül, akkor összesúgnak a háta mögött, hogy örüljön annak az egynek, hiszen makk egészséges, másnak ennyi sem jut. Node az, hogy másnak mi nem jut, engem vajmi kevéssé vigasztalt akkor. És ha ezek után örökbefogadnak a vérszerinti mellé mégegyet, akkor tíz emberből hat biztos megkérdezi, hogy „dehát miért?“
Amikor közölte velem a nőgyógyászom a diagnózist, és azonnal beküldött a közeli klinikára, csak arra tudtam gondolni, hogy nem, nem igaz, biztos a klinikán majd megnyugtatnak. Nem, az nem lehet, hogy nem szülhetek többet, hiszen azért mentem orvoshoz, mert tudtam, hogy valami nem stimmel, tegyenek rendbe, hogy jöhessen a következő. Én, mi három gyerekkel képzeltük el közös jövőnket, életünket, bennem van ez, és különben is, ez egy rossz film, egy rémálom, ez csak mással fordulhat elő, én egyetlen szűrést és vizsgálatot sem hanyagoltam el, sőt, most is az első furcsaságnál rohantam az orvoshoz!
Aztán jött a düh. Hogy lehet az, hogy az a szemét orvos, akihez már szinte hetente jártam, mindig hazaküldött valami megnyugtató szöveggel, hogy ez normális a szülés után, vagy hogy biztos menstruálok??? Pereljük be! Mi az, hogy nem érdemes? Mert nincs áttét? Ki az a barom, aki így hozott törvényt? Hát megfosztottak a családomtól, a terveimtől, az álmaimtól! Hát ez egy hentes-mészáros! Meg sem vizsgált rendesen!
Na jó, ha így alakult, majd megpróbálunk valamit. Béranyaság. A petefészkeim megvannak, akár működhet is a dolog. Örökbefogadás. Akár holnap. Jójó, de előbb nézzük meg, hogy hogyan lehetne járható út a béranyaság. Majd a hugom, ő megígérte, hogy bármikor. De nem, nem működik, törvényt azért nem szegünk, hiszen itt van az az egyszem, aki makkegészséges.
Eltelt egy év. Egyszem, makkegészséges tomboló dackorszakban, én nem bírom tovább, ezt nem lehet ép ésszel kibírni, ugorjak ki az ablakon vagy csak lépjek le? Mert ez tényleg maga az őrület. Irány egy pszichológus, mielőtt végleg befordulok.
Jé, süt a nap. Innen minden nappal csak feljebb lehet jutni. Ezt kaptuk az élettől, az egyszem makkegészséges, tök jófej, a házasságunk újra boldog és kiegyensúlyozott, ha így alakult, akkor adjuk csak át magunkat a gondtalan egygyerekes létnek. Sokaknak még ennyi sem jut.
Így történt, hogy meggyászoltam elhunyt terveimet, vágyaimat, és minden tervezett, de meg nem született gyermekemet. A hiányt csak megszokni lehet, együtt lehet élni vele, el lehet nyomni agyunk legrejtettebb zugába. Aztán jött Rebeka, őt a gólya hozta, majdnem szó szerint, és azóta újra csillog a szemem, és új értelmet kapott az életem és a családom. Az eddigi egyszemnek is – úgy érzem – jobb anyukája tudok lenni Rebeka által. Hát ezért. Ezért akartunk a vérszerinti makkegészséges mellé mégegy gyereket. Mert így lettünk teljes egésszé, mint emberek és mint család.
Ezeket a képeket nem tudom nem megosztani. 
