Egész idő alatt (mind a három nap) ez járt a fejemben. Annyira, de annyira hideg volt és esős, hogy rég fáztam ennyit. Ettől függetlenül rendületlenül koptattuk a szokványos turistaösvényeket, illetve metróüléseket.
Miután megérkeztünk a szállodába, rövid kényszerpihenőt kellett beiktatnunk, míg a bőröndben elázott cuccainkat - amik egyébként még így is kevésbé voltak vizesek, mint a rajtunk lévők - megpróbáltuk egy vasaló és egy hajszárító segítségével szárazra varázsolni. Nem sikerült, de a metropolisz vonzása legyőzte didergésünket és belevetettük magunkat a turistaéletbe. (Ha valamelyikőtök megnézi a képeket: figyeld a felhők drámaiságát is, nem csaltam. Na jó, csak éppenhogy, hogy az is "átjöjjön".)
Kezdtük az Eiffel toronynál, első metrózásunk még könnyű, bátortalan, átszállók nélküli célpontjaként. Nekem ez mindig stresszes: az egyetlen drive-om a torony közelében, hogy hogyan játszmázzak úgy, hogy semmi esetre se kelljen felmennem rá. Ezúttal az idő rövidsége és a kígyózó sorok is az én kicsinyes célomnak kedveztek, így hát sikerült emberemet gyorsan meggyőzni arról, hogy hajózni a Szajnán most sokkal klasszabb volna, nem beszélve arról, hogy rövidebb a sor és fedett a hajó. (Apropó, khm, á propos, sorok. Sehova nem mentünk be, ahol kígyózó sorok voltak. Ez egyszerűen nem fért bele a 2 fél és egy egész napba, szóval csak kóvályogtunk és a sablonos helyeket próbáltuk végigjárni. Majd tizenöt év múlva, mikor legközelebb arra járunk talán, akkor hosszabb időre megyünk. Talán.)
Szóval hajóztunk a Szajnán, meglestük a Notre Dame-ot, és aztán élveztük az első éjszaka nyugodt alvását; nekem úgy kellett ez már vagy hat hónapja, mint egy falat kenyér. Másnap nekibátorodtunk a metrónak, Concorde - Louvre - Defense - Etoile - Pigalle - Montmartre kombóban. Ó, és igen, a Rodin múzeumban kezdtünk, ehhez én ragaszkodtam. Szerencsére itt nem kígyóztak a sorok (érthetetlen, de örvendetes), sőt. Élvezhettük majdnem teljes nyugalomban, amit az Invalidusok dómjáról már nem mondhattunk el (pszt, 9 euró a belépő - a Louvre-ba is ennyi, érzitek az aránytalanságot, remélem, és véleményem szerint egyáltalán nem éri meg - elnézést mindenkitől, aki másképp gondolja).
Harmadnap elmentünk a Pere Lachaise temetőbe, oda régóta vágytam (mint látogató, nem mint lakó, persze). Megtettük az obligát köröket, jártunk Nagy Imre jelképes, és Jim Morrison tényleges nyughelyénél, megpróbálva lólépésben még másokat is "meglátogatni". A temető nekem nagy élmény volt, Párizs lüktetésében a nyugalom szigete, és érdekes az a sok kis "kripta-házikó", ahogy egymás hegyén-hátán sorakoznak, mintha valami mesebeli faluban jártam volna.
A metrózás maga is élmény volt, Pétert állandóan az foglalkoztatta, hogy vajon hány vakondok kellett ahhoz, hogy egy ekkora labirintust vájjon a föld alá, míg én azon gondolkodtam, hogy kerekesszékkel, vagy akár "csak" babakocsival vajh' mit csinálnak az emberek. Persze a harmadik napon megtaláltam a választ: nem metróznak.
Megállapítottam azt is, hogy a franciák rengeteget fejlődtek idegennyelvi kommunikáció terén, és hogy még mindig mindent értek franciául, bár beszédben már csak a "Me Tarzan - You Jane" szintet hozom. Mellesleg bőven elég volt, és ha mégsem, azonnal váltottam angolra, ami mindig kisegített, nem úgy, mint tizenöt éve.
Ahhhhh, Párizs, szürke volt, kicsit kopottas a szürkeségben, barátságtalanul esős, de valahogy máris újra vonz. Lehet, hogy nem várok újabb tizenöt évet a következő látogatással. Végülis, TGV-vel 3 óra alatt ott voltunk. Új idők, új távlatok.
Miután megérkeztünk a szállodába, rövid kényszerpihenőt kellett beiktatnunk, míg a bőröndben elázott cuccainkat - amik egyébként még így is kevésbé voltak vizesek, mint a rajtunk lévők - megpróbáltuk egy vasaló és egy hajszárító segítségével szárazra varázsolni. Nem sikerült, de a metropolisz vonzása legyőzte didergésünket és belevetettük magunkat a turistaéletbe. (Ha valamelyikőtök megnézi a képeket: figyeld a felhők drámaiságát is, nem csaltam. Na jó, csak éppenhogy, hogy az is "átjöjjön".)
Kezdtük az Eiffel toronynál, első metrózásunk még könnyű, bátortalan, átszállók nélküli célpontjaként. Nekem ez mindig stresszes: az egyetlen drive-om a torony közelében, hogy hogyan játszmázzak úgy, hogy semmi esetre se kelljen felmennem rá. Ezúttal az idő rövidsége és a kígyózó sorok is az én kicsinyes célomnak kedveztek, így hát sikerült emberemet gyorsan meggyőzni arról, hogy hajózni a Szajnán most sokkal klasszabb volna, nem beszélve arról, hogy rövidebb a sor és fedett a hajó. (Apropó, khm, á propos, sorok. Sehova nem mentünk be, ahol kígyózó sorok voltak. Ez egyszerűen nem fért bele a 2 fél és egy egész napba, szóval csak kóvályogtunk és a sablonos helyeket próbáltuk végigjárni. Majd tizenöt év múlva, mikor legközelebb arra járunk talán, akkor hosszabb időre megyünk. Talán.)
Szóval hajóztunk a Szajnán, meglestük a Notre Dame-ot, és aztán élveztük az első éjszaka nyugodt alvását; nekem úgy kellett ez már vagy hat hónapja, mint egy falat kenyér. Másnap nekibátorodtunk a metrónak, Concorde - Louvre - Defense - Etoile - Pigalle - Montmartre kombóban. Ó, és igen, a Rodin múzeumban kezdtünk, ehhez én ragaszkodtam. Szerencsére itt nem kígyóztak a sorok (érthetetlen, de örvendetes), sőt. Élvezhettük majdnem teljes nyugalomban, amit az Invalidusok dómjáról már nem mondhattunk el (pszt, 9 euró a belépő - a Louvre-ba is ennyi, érzitek az aránytalanságot, remélem, és véleményem szerint egyáltalán nem éri meg - elnézést mindenkitől, aki másképp gondolja).
Harmadnap elmentünk a Pere Lachaise temetőbe, oda régóta vágytam (mint látogató, nem mint lakó, persze). Megtettük az obligát köröket, jártunk Nagy Imre jelképes, és Jim Morrison tényleges nyughelyénél, megpróbálva lólépésben még másokat is "meglátogatni". A temető nekem nagy élmény volt, Párizs lüktetésében a nyugalom szigete, és érdekes az a sok kis "kripta-házikó", ahogy egymás hegyén-hátán sorakoznak, mintha valami mesebeli faluban jártam volna.
A metrózás maga is élmény volt, Pétert állandóan az foglalkoztatta, hogy vajon hány vakondok kellett ahhoz, hogy egy ekkora labirintust vájjon a föld alá, míg én azon gondolkodtam, hogy kerekesszékkel, vagy akár "csak" babakocsival vajh' mit csinálnak az emberek. Persze a harmadik napon megtaláltam a választ: nem metróznak.
Megállapítottam azt is, hogy a franciák rengeteget fejlődtek idegennyelvi kommunikáció terén, és hogy még mindig mindent értek franciául, bár beszédben már csak a "Me Tarzan - You Jane" szintet hozom. Mellesleg bőven elég volt, és ha mégsem, azonnal váltottam angolra, ami mindig kisegített, nem úgy, mint tizenöt éve.
Ahhhhh, Párizs, szürke volt, kicsit kopottas a szürkeségben, barátságtalanul esős, de valahogy máris újra vonz. Lehet, hogy nem várok újabb tizenöt évet a következő látogatással. Végülis, TGV-vel 3 óra alatt ott voltunk. Új idők, új távlatok.
5 megjegyzés:
legkozelebb vegyetek muzeum berletet! mar nem emlekszem az arara, de megerte, es nem kell vele sehol sem sorban allni. 5 perc alatt bent voltunk a louvre-ban es a d´Orsay-ben is.
(es az Eiffel-toronyra nem ervenyes, szoval azt meg mindig passzolhatod a sorbanllasra hivatkozva :) - en egyebkent felmentem, de marhara izgultam ugy a kozepe fele- fent amr nem volt olyan rossz... pedig regen semmi bajom nem volt a magassaggal. Nem mertem ranezni az emberekre a liftes atszallasnal, hogy ne legyen ilyen katasztrofafilmes fíling, tudod, mikor az elejen bemutatjak a szereploket, a kedves fiatal part, a csaladot a hisztis gyerekkel, a rosszfiut es az idos bácsikát, es mar akkor lehet talalgatni, hogy ki marad eletben a film vegeig)
Hát, igaziból eleve nem akartunk bemenni múzeumokba, nem volt rá idő. Amúgy igen, ha több időnk van, akkor mindenképp bérletezni kell. Ja, a katasztrófafilm-fíling megvan, és a TGV-n is éreztem hasonlót, mikor a lovak közé csaptak...
Hja, és amikor mentünk a vonathoz hazafelé, éppen lezárták a fél pályaudvart, mert találtak egy gazdátlan bőröndöt, mi meg ott tébláboltunk az intézkedő és vérprofi rendőrök között, hogy akkor most melyik vágányról is? Hiába, Párizsban mindig történik valami :-D
Oh, Paris, mon amour, comme j'adore! :o) hah, irigy vagyok még mindig, akárhányszor ott járok, újra és újra szerelembe esem a várossal! Nálam a Notre Dame az örök szerelem és a Szajna-part, főleg este, kivilágítva. A Montmartre-on nem jártatok?
Külön gratula a képekhez, nem csak a tollat (oppardon, billentyűzetet) forgatod remekül.
Nem hangzik rosszul. :) Néha én is úgy érzem, egy kettesben töltött hétvégéért feladnám az elveimet és passzolnám a gyereket a nagymamához, hiányzik a "csakházasokvagyunk"-lét. (ami nálunk eleve csak félig volt)
Mi az a TGV?
Magenta, nagyon-nagyon gyors vonat. Néhol 300 km/h fölött megy, bár Karlsruhe-Párizs távon azt hiszem csak 20 percet "hoz" az intercityhez képest.
http://en.wikipedia.org/wiki/File:TGV-Duplex_Paris.jpg
Megjegyzés küldése