Nagyon büszke vagyok magamra, hamarabb nem akartam írni róla, nehogy elárasszon a hű olvasóközönségem mindenféle horror-sztorival...
Szóval ki kellett húzni a jobb alsó bölcsességfogamat. Ezt a bejegyzést úgy 2 órával a beavatkozás után írom. Én annyira, de annyira faszagyerek szupernő vagyok, hogy gondoltam, mijaznekeeeeeeem, húzzák vele a felsőt is, ha már bénítanak... Az alsót muszáj volt, mostanra szedtem össze a bátorságomat, hogy meg is engedjem, hogy hozzá nyúljanak. A nyáron nem mentem vissza a műtétre, az most még egyszer utoljára jól megbosszulta magát.
Persze most még virgonc vagyok és jópofa, mert még nem állt ki a zsibbadás a pofámból. Mondanám, hogy beszéljünk egy-két óra múlva, de inkább ne. Bár ezt a fájdalmat már egész jól bírom, azt hiszem. Jajjj. Borzasztómód be voltam szarva. És jó túl lenni rajta. Mondjuk aludni nem tudok, mert néha még rám tör a reszketés a nagy izgalomtól, meg izgulok, hogy hogyan is lesz tovább. Meg innék is valamit, de még nagyon zsibbadok.
Hurrá! Bátor voltam és felnőttes! és az egész nem tartott tovább, mint 5 szám az iPodomon! (Vagy 6 vagy 7? A Play That Funky Musicnál szóltak, hogy halkíííííícccsam már le, szólnának, hogy kész) A doktornő szólt egyébként előre, hogy a legjobb, ha hozok magammal mp3 lejátszót és füldugókat, mert a zajok a legrosszabbak az egészben. Szóval maximum hangerő egy kis reszketés ritmusra, és a következőre jutottam:
Ez az egész olyan, mint egy szülés. Az ember várja, de nagyon, hogy túl legyen végre rajta. De közben be is van szarva, mert mindenki tudja, hogy bizony fáj. És a szomszéd Julcsi is mesélte, hogy neki bizony, de mégis bezzeg... És akkor eljön a nagy nap, és a reszketés csúcsosodik, és aztán igen, szem becsuk és jöjjön, aminek jönnie kell. És aztán túl vagyunk rajta, és nem, a fájdalmat nem felejtem el azonnal, jelentem... Sőt, eszembe sem jut(ott), hogy azonnal jöhet a következő (gyerek, vagy foghúzás). De végtelenül boldog vagyok, hogy vége, túl vagyok rajta. És persze végre a kezemben tarthatom őt (őket), aki(k) odabent olyan sok galibát okozott (-tak).
No, amit ezzel mondani akarok, hogy egy újabb mítosszal és két foggal kevesebb lett a kis buksi fejemben.
Hú, de képzeljétek, milyen bazi nagyok! A doktornő aszonta, hogy nagyobbak, mint én. Höhö. Tényleg bazi nagyok. Kicsit remélem, hogy most a maradék felső fogaim nyújtóznak egyet és szép gyöngysorba rendezik magukat, mindezt fogszabályzó nélkül, és lehetőleg már holnapra, mert nagyon utálom, hogy előreállnak. Ja, Kuka, szívem, mielőtt megkérdezed, a maradék 30-ról beszélek, nem, nem asszonykórusos... De még lehet, ugye. :-D.
Csak azért csacsogok ennyit, mert nem tudok aludni, és még rámtör néha a remegés a sok izgalom után, és különben is, az írás oldja a feszültséget. Már sokkal jobban is vagyok. De még mindig borzasztóan zsibbad a pofám. Lehet, hogy addig jó.
Na befejezem a szájhősködést.
De komolyan, őrült büszke vagyok magamra. Megtettem, amit évek óta halogattam, sőt túl is teljesítettem a tervet, 100%-kal, ugye. Nem tudom abbahagyni, bocsánat érte. Na de most. Mostaztán. Micsoda egy hét volt, Basszus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése