2011. április 7., csütörtök

Jajj

Rebessel kórházban voltam. Leesett Beni ágyáról, fejre és hátra, jó magasról. Nem láttunk rajta semmi különöset, de délután elkezdett hányni, így be kellett mennem vele a kórházba. Két éjszaka. Húzós. 48 órán át pofozom magam. Ennél szomorúbb helyet nehezen tudok elképzelni a világon, én meg feszült vagyok, mert R-t nem tudom délben elaltatni? Mert tök jól van és pörög egyfolytában? Mert két éjszakát itt kell töltenünk, ahonnét van, aki élve haza sem jut? Vagy hazajut, de mint zöldség? Erre a rövid kis időre minden átértékelődik. Eddig is tudtam, hogy milyen szerencsém van a gyerekeimmel, de itt még az arcomba is tolják.

Rajtam van a mitkeresekénitt érzés. Minek rontom itt a levegőt? Minek tolom én mások arcába a szerencsémet? Milyen jogon fájdítom mások szívét? Persze tudom, hogy erről egyikünk sem tehet. Sem a szerencséről, sem a balszerencséről.

Háromágyas szobában vagyunk. Rebeka az egyetlen egészséges gyerek. A másik kettő valóban csak vegetál. Az egyik mindehhez még nem is lát. Hozzá csak egy pár percre jött be egy nő és egy férfi, gondolom a szülei, és már mentek is tovább. A másik gyerek hat éves már, négy hónappal hamarabb született, mint kellett volna és azóta sem tudják, hogy mi a baja. Soha életében nem táplálták szájon át, minden csöveken megy be és csöveken jön ki. Többször műtötték, nem tudják mi a baja, és csak visszafelé fejlődik. Azt sem tudják megmondani, hogy meddig élhet így.

Az anyja mindent megtesz. Hallani  rajta, hogy nem magasan képzett, házilag gányolt tetoválás is van a karján, a köhögésén hallani, hogy erős dohányos Negyedik gyerek. Becsúszott, gyógyszer mellett, a változó korban… Ahogy meséli, hallom, hogy magát hibáztatja, mert nem akart több gyereket, de megtörtént, gyógyszer mellett, biztos vagyok benne, hogy magát okolja. És látszik, hogy az életét adná ezért a kislányért.

Ilyenkor mindig késztetést érzek arra, hogy elmeséljem, hogy nekünk sem olyan gömbölyű az életünk ám, Rebeka a mi örökbefogadott kislányunk, nálunk is vannak tragédiák… És legszívesebben felpofoznám magam, mert enyhíteni akarom ezzel az ő fájdalmát, ahelyett, hogy hagynám, hogy nekem is jól kisírja magát, pedig tudom milyen jó is az, én is állandóan erre vágyom, hogy sírhassak, amíg vannak könnyek. Pedig tudom, hogy mindig mindennél van rosszabb is és mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. De mégis, ilyenkor muszáj rangsorolni.

Köszönöm a felsőbb hatalmaknak a két gyönyörű, okos, és főleg egészséges gyerekemet. Kérem a felsőbb hatalmakat, hogy továbbra is adjon végtelen erőt a balszerencsés anyáknak, akiknek az egész életük harc és küzdelem a mindennapok örömeiért, akik emiatt a hétköznapi apró csodákat is nagy becsben tudják tartani. 

3 megjegyzés:

Ani írta...

Erdekes igy visszaolvasni amit regebben irtal. Akkoriban meg en is azon sajnalkoztam hogy csaszarral szultem, de sajnos most mar tudom hogy lehet mindennel rosszabb, mostanra en is bekerultem a sulyosan beteg gyermeket nevelo szulok taboraba. :(

ruju írta...

Ó, Ani, nagyon sajnálom! Sok erőt nektek!

Ani írta...

Koszonjuk szepen!
Megprobalunk mindent, azert megis a mi babank es szeretjuk.