Örömmel jelentem, hogy egy 4 hetes örökbaba ugyanúgy működik, mint egy ugyanekkora vérszerinti. Illetve nem is tudom. A fiam, aki vérszerinti gyerekünk, soha nem aludt velem kicsibaba korában. Rebus úgy néz ki, hogy ha már megszerzett, nem ereszt. Nevelési elveim egyik sarkalatos pontja az „én ágyam, az én váram“ elv, és ezt biztosítom is mindahány gyerekemnek. És íme egy újabb elv, amit kidobhatok a szemétbe.
Benivel eleve lehetetlen volt egy ágyban aludni, ő is útálta. Rebusom nagyon jókat alszik éjszaka, de kizárólag mellettem, sőt, még jobb, ha a karomban. Én meg próbálkozom, amilyen hülye vagyok, és őrlődöm a végkimerültség határán éjszaka, hogy akkor máris elrontottam, már soha nem leszek kettesben az ágyban az emberrel… De a kicsi közben csak üvölt és küszködik és már bukik is a sok tekergéstől, én pedig érzem, hogy egyre idegesebb és türelmetlenebb vagyok, mert meghalok, ha egy másodpercen belül nem alhatok.
Közben pedig küzdök azzal a ténnyel is, hogy Rebeka úgy kezdte az életét, hogy nem kellett. És akkor rájövök, hogy sutba az elvekkel, ennek a csöpp lánynak én vagyok az édesanyja, tőlem várja a biztonságot, a szeretetet és azt, hogy én ne eresszem, engedjem, dobjam el. Minden joga és alapja meg van hozzá, hogy foggal körömmel ragaszkodjon, hiszen – ki tudja – akár félhet is, hogy újra meg kell élnie azt az érzést, amivel a kinti világ várta. És akkor a karomba veszem, elájulok, és mikor legközelebb magamhoz térek, hopp, csoda történt, aludtunk négy órát!
Azért titkon remélem, hogy ha már elválik számára a nappal az éjszakától, akkor majd valahogy csak visszatalál az ő kis kényelmes kiságy-kuckójába. És kéretik ezt a reményemet nem sárba tiporni.
2009. október 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése