2011. április 28., csütörtök

Szavak és mondatok

Gépjárműfelelősség-biztosítás
Gépjárművezetői engedély
Lakossági folyószámla
Dunstabzugshaube

Na jó, nem is. Rebeka már mindent mond, fentiek kivételével (most éppen a tyrannosaurus rex-et  gyakoroljuk, de még csak annyi megy, hogy dinóóóóóóó), simán lehet vele kommunikálni, tök jó. 

hinta-palinta (néha hinta-palacsinta, hogy miért???) igen, nem, nézd-guck, gyere-komm, guck mal, ja, nein, akarok, segítel, kenyér, tányér, kanál... 

Szóval az egész akadémiai szótárt nem pötyögöm be. Nagyon élvezem, ahogy csiszolódik az elméje. Vannak egyébként kreált szavai is, de azok még nem olyan tiszták, hogy le tudjam őket írni. Viszont a célnak remekül megfelelnek, én mindig tudom, mit mond :-D (ja, igen: mumi pl, a cumi, de ez könnyűűűűűű)

Mondatok is vannak, 2 szavasak általában, és úgy végződnek, hogy akarok. Well.

Elmúlt

Elmúlt a Húsvét,a vendégek úgy elmentek, mintha itt sem lettek volna, nagyon gyorsan elsuhant ez a pár nap, de legalább itt voltak. És akkor íme néhány fénykép: 

Maszat Manci

Husi kezek

Ezen a képen valami nagyon nem stimmel. Na mi? A megfejtők jutalma egy hatalmas virtuális ölelés. 

A nagy csapat

Obligát husi lábak

Végre egy kép, ahol nem bohóckodik (é. pofákat vág)

És ha idáig eljutottál, akkor könyörgöm, a kalapot nézd! 

További képek itt

2011. április 26., kedd

Történelem

Rebeka le akar menni

4 szó. Mondat. Töle. 

2011. április 21., csütörtök

Talán-talán...

...fellélegezhetünk, és újra sepregethetem a sorozatos betegségek utolsó kis morzsáit kifele a lakásból. Már én is gyógyulok, a sok alvás elűzte a tegnapi lázat, a gyerekek már abszolút jól, bár Rebes még szedi az antibiotikumot (középfül-gyulladásból kifolyólag). P már tegnap jól volt, szóval jöhetnek a promi vendégek! 

Sok locsolót és szorgalmas nyuszit mindenkinek!

2011. április 17., vasárnap

Ó, messze még...

...a vége. Mára Rebes lett beteg. mire végre megszáradtak az ágyneműk, addigra kijött rajta is, úgyhogy kezdem előről a mosást. Nehogymár unatkozzunk egy kicsit is. Szegény, nagyon vacakul van, de ha minden igaz, gyorsan jobban lesz, Beninél is csak egy napig tartott. Aztán majd mi jövünk, gondolom. Már nincsenek illúzóim. Csak abban reménykedek, hogy csütörtökig lezongorázzuk, mert prominens vendégek jönnek, a húgom és a kisfia! Jajjjj, de várom már! 

2011. április 14., csütörtök

Kezd sok lenni a "jóból"

Akartam írni egy találkozásról, ami ma történt, egy idős nénivel, bazsalygott Rebussal (ly? j?) és 5 percben elmesélte, hogy már van egy 3 éves dédunokája mert a kisunokája a középsuliban terhes lett. A babát a szülők nevelik, nem akarták otthonba adni...

...de éppen ekkor hányta össze magát Beni. Kezdek, kezdünk besokallni... Valahol hiba van a mátrixban.

2011. április 10., vasárnap

Beni

Drágák vagytok, már itthon, ma ki is engedték, de még bágyadt, bár ma már röhigcsélt is nekem kicsit, ahogy kiléptünk a kórház kapuján... Elkezdett csacsogni, mesélte, hogy milyen szuper volt a mentő, még szirénázott is és kihúzták neki a tetőt, hogy láthassa is... Szóval a legjobb úton vagyunk a gyógyulás felé, de el fog tartani egy jódarabig. 

Focitilalom 3 hónapig, iskolasport-tilalom 4 hétig, hááááááááát, felköthetjük a gatyánkat... De ez legyen a legnagyobb bajunk. Csak múljon a fájdalom mihamarabb. 

2011. április 9., szombat

Nem hiszitek el...

...vagy de, hiszen írom: alighogy kijöttem Rebessel a kórházból, mehettünk vissza, ezúttal Benivel. Ma focimeccsük volt, mint szinte minden hétvégén, és esett egy nagyon nagyot, amitől a bal alkarjának mindkét csontja eltörött, nagyon csúnyán, állítólag a mentőorvos is nyelt kettőt, mikor meglátta. Nem nyílt törés, de azt mondják, L-ben állt az alkarja. 

Azonnal mentővel vitték a kórházba, ahol rögtön meg is műtötték. Apja volt vele, a hétvégi foci általában vele közös program. Én csak próbáltam nem megőrülni, míg be nem értem hozzá, kisebb kerülővel, mert rossz városnevet mondtak nekem a telefonba, és álltam egy kisváros közepén, ahol mindenki hülyének nézett, hogy kórházat keresek. P-t nem tudtam elérni telefonon, mert már Benivel az előkészítőben volt, szóval telefonálgattam vagy fél órát, mire kiderítettem, hogy valójában hol is kéne lennem. Újabb fél óra után meg is érkeztem, addigra már műtötték, de legalább az ébredőben már vele lehettem. Most kivételesen P maradt vele a kórházban, mert egy nagyfiúval van egy szobában, szóval inkább férfiak legyenek egymás közt, a nővérek is ezt tanácsolták. 

Holnap, ha minden rendben éjjel és a reggeli vizitnél, már haza is engedik. 

És hogy hol áll az orvostudomány: a csontokat belülről egy-egy dróttal rögzítették, így csak pár napig lesz gipsz, amíg enyhül a fájdalom, utána viszont használhatja is majd rendesen a karját, bár gondolom azért sportolni nem lesz nagyon tanácsos (bár ezt is ki tudja, majd holnap kiderül). A drótok kb. 4 hónapig lesznek bent, és aztán majd ambulánsan kihúzzák őket. A vágás a csuklójánál van és kb. 1 cm-es, az orvos szerint látszani sem fog. 

Hát ez van velünk hirtelen. Rendes gyerekeim vannak, azt azért megvárták, hogy visszajöjjek Magyarországról. És jó testvérek is, osztoznak az élményeken is, ha az kórház, hát kórház... Na jó, nem cinikuskodom többet. Remélem most egy időre letudjuk az efféle izgalmakat. 

2011. április 8., péntek

Képek

Régóta adós vagyok aktualitásokkal. Rebeka egyre többet beszél, napról napra bővül a szókincse. Kedvenc szavaim tőle: Bebeta (Rebeka), Beniiiiiiii, kakacs (kacsa), guck mal, husi... Végigmutogatja a testrészeit, ha kérdezgetem, hogy hol a lábad? hol a szemed?, stb, és végül mindig megkérdezem, hogy és hol a husi? amire röhögve megmarkolássza a combjait. Zabálnivaló hétördög, komolyan. Beniről is csak jót tudok, szereti a sulit, sportol, mindenben jó, és külön öröm, hogy nagyon tetszik neki a meséskönyv, amit hoztam neki Magyarországról, jókat kacag, miközben olvasok neki belőle (Timo Parvela, Virpi Talvitie: Körhinta, Cerkabella Könyvkiadó).

No, néhány fénykép, csak Rebesről, Benit nem lehet normálisan lencsevégre kapni, de még próbálkozom majd és ha sikerül, pótolom, ígérem: 





És a husi lábak NH-nénak szeretettel, valamint a két nap emlékére: 


2011. április 7., csütörtök

Jajj

Rebessel kórházban voltam. Leesett Beni ágyáról, fejre és hátra, jó magasról. Nem láttunk rajta semmi különöset, de délután elkezdett hányni, így be kellett mennem vele a kórházba. Két éjszaka. Húzós. 48 órán át pofozom magam. Ennél szomorúbb helyet nehezen tudok elképzelni a világon, én meg feszült vagyok, mert R-t nem tudom délben elaltatni? Mert tök jól van és pörög egyfolytában? Mert két éjszakát itt kell töltenünk, ahonnét van, aki élve haza sem jut? Vagy hazajut, de mint zöldség? Erre a rövid kis időre minden átértékelődik. Eddig is tudtam, hogy milyen szerencsém van a gyerekeimmel, de itt még az arcomba is tolják.

Rajtam van a mitkeresekénitt érzés. Minek rontom itt a levegőt? Minek tolom én mások arcába a szerencsémet? Milyen jogon fájdítom mások szívét? Persze tudom, hogy erről egyikünk sem tehet. Sem a szerencséről, sem a balszerencséről.

Háromágyas szobában vagyunk. Rebeka az egyetlen egészséges gyerek. A másik kettő valóban csak vegetál. Az egyik mindehhez még nem is lát. Hozzá csak egy pár percre jött be egy nő és egy férfi, gondolom a szülei, és már mentek is tovább. A másik gyerek hat éves már, négy hónappal hamarabb született, mint kellett volna és azóta sem tudják, hogy mi a baja. Soha életében nem táplálták szájon át, minden csöveken megy be és csöveken jön ki. Többször műtötték, nem tudják mi a baja, és csak visszafelé fejlődik. Azt sem tudják megmondani, hogy meddig élhet így.

Az anyja mindent megtesz. Hallani  rajta, hogy nem magasan képzett, házilag gányolt tetoválás is van a karján, a köhögésén hallani, hogy erős dohányos Negyedik gyerek. Becsúszott, gyógyszer mellett, a változó korban… Ahogy meséli, hallom, hogy magát hibáztatja, mert nem akart több gyereket, de megtörtént, gyógyszer mellett, biztos vagyok benne, hogy magát okolja. És látszik, hogy az életét adná ezért a kislányért.

Ilyenkor mindig késztetést érzek arra, hogy elmeséljem, hogy nekünk sem olyan gömbölyű az életünk ám, Rebeka a mi örökbefogadott kislányunk, nálunk is vannak tragédiák… És legszívesebben felpofoznám magam, mert enyhíteni akarom ezzel az ő fájdalmát, ahelyett, hogy hagynám, hogy nekem is jól kisírja magát, pedig tudom milyen jó is az, én is állandóan erre vágyom, hogy sírhassak, amíg vannak könnyek. Pedig tudom, hogy mindig mindennél van rosszabb is és mindenkinek megvan a maga keresztje és mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. De mégis, ilyenkor muszáj rangsorolni.

Köszönöm a felsőbb hatalmaknak a két gyönyörű, okos, és főleg egészséges gyerekemet. Kérem a felsőbb hatalmakat, hogy továbbra is adjon végtelen erőt a balszerencsés anyáknak, akiknek az egész életük harc és küzdelem a mindennapok örömeiért, akik emiatt a hétköznapi apró csodákat is nagy becsben tudják tartani.