Egyébként...

...igyekszem lépést tartani unkúl hobbimmal is. Másoknak úgy tűnhet, hogy sokmindent csinálok, de valahogy nem akar elkészülni semmi sem. Na jó, a karácsonyi nagyi-vakító ajándékoknak már nekifogtam, azokat nem fogom most közszemlére tenni, érthető okokból. Elkészült azonban a szettem, nagyon-nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy befejezzem, a rojtok tartottak a legtovább, de végre itt van, íme: 

   

Csalok egyébként, mert a szetthez még ujjatlan kesztyűt is terveztem, de lehet, hogy az már csak jövő télre marad...

Aztán még a vb idején szert tettem erre  meg erre a fonalra, nemzeti színekben (ha már a vb-re esélyünk sincs kijutni, legalább örvendjünk, hogy az olaszok a mi színeinkben pompáznak :-D). Mindig örülök, ha van kéznél  nemzeti színű "lehetőség", hiába, itt külhonban minden más értelmet nyer. Szóval Beninek megígértem, hogy csinálok neki belőlük könyvjelzőt, cserébe remélem, az olvasás gyakorlása, illetve inkább maga az olvasás menni fog, mint a karikacsapás, végre-valahára. Hát, nem tudom, nagyon örült az eredménynek ajándéknak, de a cserebiznisz egyelőre nem fut. Íme a könyvjelzők: 

Elég csajosak, egyelőre őt ez nem zavarja, de feltett szándékom, hogy itt majd keresek valami fickósabbat is. Mindent az olvasásért, ugye.

Ezen kívül készül egy "fészekalja" csörgő Rebus bölcsijébe adományként, egész jól haladok, majd ha minden kész lesz, arról is teszek fel képet, és készül az ádventi dekoráció, lassan de biztosan. Hja, és a takarók: Majd ha a gyerekek kitolnak minket a friss levegőre, már lesz mibe takaróznunk... 

Könyvjelzők innét és innét.

Egy csokor gyerek

Klikk a képre.

Hülye szülő vagyok, de vállalom

Tegnap kissé kiakadtam, amikor is a fiam - az én kicsi bogaram, egy földre szállt angyal, ugye - azzal jött haza az iskolából, hogy házi felaldat ugyan nincs, de kapott Strafarbeitot. Mi van? Mi történt? Semmi, csak az, hogy szaladgáltunk a teremben. És miért szaladgáltatok? Mert az úgy volt, hogy az E meg a másik E meg a S elkezdtek rohangálni, meg elővették a labdát, de azt nem szabad, úgyhogy én elvettem tőlük, és akkor elkezdtek engem kergetni, a L meg közben elment a tanáriba szólni, és amikor én éppen a helyére raktam végre a labdát, akkor jött a Frau M, és megbüntetett.

Na jó. Ezt értem, meg akár így volt, akár nem, most éppen ő húzta a rövidebbet, így járt. És akkor elővette a büntetést. A Strafarbeitot. Egy egész oldalas (A4) verset le kellett másolnia a füzetébe, folyóírással. Ja, és persze ha nem csinálja meg, akkor másnap még többet kap. Basszus. Másfél óra. Másfél óra szenvedés, szívás.  Egy másodikosnak, aki éppen még tanulja a kézírást. Frau M - aki amúgy eleve a bögyömben van, mert egy idegbeteg b*tlan p, kiabál a gyerekekkel, sőt tettlegességről is csiripelnek az iskolai madarak -, szóval Frau M bekaphatja (gondolom magamban nyilván).

Annyira, de annyira dühös lettem, hogy alig bírtam magamat türtőztetni. Konkrétan frusztrált a szitu, azért is írom most le, kedves naplóm, hátha kiírhatom magamból. Mert az oké, hogy a gyerekem - csakis olykor-olykor, természetesen - rosszalkodik. De tette ezt úgy egy tanítási órán, hogy nem volt bent náluk tanár. Könyörgöm. Másodikosok. Hét évesek. Kaptak egy oldalnyi matek feladatot, azt ő eleve 10 perc alatt megcsinálja. És utána? Majd szépen csöndben ül a fenekén? Én se bírnám ki, nemhogy ő. És mi az, hogy nincs bent tanár?! A tanítónénijük továbbképzésen, előre ismert volt az időpontja. Volt is helyettesítés, hétfőn. Aztán beteg lett. Na és?! Ha a helyettes beteg lesz, akkor ott ül egy osztálynyi (másodikos, hét éves) gyerek a tanteremben tanár nélkül??? Persze, csöndben a helyén, vigyázzülésben, hahaha. Mert ha nem, akkor jön a Frau M, és lesz nemulass. Basszus. És ez még mindig a jobbik forgatókönyv...

Nyugat-Európa szívében, 2010

- Frau P, akkor Magyarország merre is van? 

- [boci szemek, tikkelő szájizmok, nyelés] Öööö. Európában, Österreich mellett, azzal határos.

- Österreich? Akkor Ungarn még Németországban van? 

- [jézusom, jézusom, jézusom] Neeeeeeeeeeem. Ha Németországban elindul Passau felé, és el is éri Passaut, na ott van a határ, ha azon átmegy, az Österreich, és elindul Wien felé, és megy még egy kicsit, akkor átlépi azt a határt is, és az ott akkor már Ungarn. 

- Passau? Hm. És ott, in Ungarn, maguk keresztények még, ugye?

- Igen, igen, keresztény Európa keleti határa nagyjából. 

- És akkor hogyhogy nem német állampolgárok?

- [nyelés, asztakúrva, nyelés] No, hagyjuk. Hogy vannak a gyerekek?

Itt van egyébként, gyk.

Nahát. Ez a beszélgetés bekerül amellé a polcra, amelyben megtudtam, hogy az Ödipusznak keresztelt macska azért kapta ezt a találó nevet, [nem, nem! rossz az, aki rosszra gondol!] mert amikor találták, sérült volt a sarkán.

Elhatároztam...

...hogy ma nem csinálok semmit. Elvittem Rebust a bölcsibe, hazajöttem, leültem, hogy horgoljak egy kicsit, sőt - ó, egek ura, irgalmazz! - még egy filmet is betettem a lejátszóba.

Közben az ebéd kész lett, a mosott ruha kiteregetve, a száraz leszedve, a mosogatnivaló kész, a konyha is rendben. Ja, vége a filmnek? Futás Rebusért.

Nem tudom, minek kell hülyeségeket elhatároznom. Hiszen MINDEN délelőttömet semmittevéssel töltöm. Itt volna az ideje lassan csinálni is valamit.

Kötődés

Ahogy nyílik ki a világ körülöttünk és találkozunk egyre több emberrel úton-útfélen, úgy csillantja meg Rebus egyre jobban a kis személyiségét: első találkozásra bárkihez odamegy és minimum megöleli, de leginkább hozzábújik. Bárkihez, vadidegenhez, aki mosolyog és köszön neki. Ettől persze mindenki elolvad és odavan. Azt hiszem talán, hogy én is, de ebben nem vagyok biztos. Magyarázhatnám, hogy neki ez maga a köszönés, hiszen ezt csináljuk mi is, amikor felébred is kivesszük a kiságyból, vagy megérkezünk a bölcsibe érte, és egyáltalán, ezt így látja és tanulja, és kész. 

Mardos a kétség, ha őszinte vagyok, és lehet, hogy keresek valakit, aki brittttt tudós a témában, mert valahogy az ambivalens kötődés réme mindig ott lebeg a szemem előtt, és hülyén érzem magam minden alkalommal, mondván, biztos azt gondolják, hogy szegény kislány nem kap elég szeretetet otthon, azért bújik mindenkihez. Egyébként tök cuki, amikor a bátyját, vagy egy másik, hasonló korú babeszt ölelget.

Amúgy viszont gondolhatom azt is, hogy sziklaszilárd kötődés mellett mer csak egy egyéves idegenekhez így odamenni. Biztosan tudja, hogy a világ rendben van körülötte, őt szeretik, úgy általában, mert otthon így van, és akkor a világban sem lehet másképp, hiszen az otthon maga a világ. Sőt, ha anya kedvesen mosolyog az emberekre, akkor aztán százszázalék, hogy minden oké, de ha mégsem, anya ott van mellette, tehát mégiscsak minden rendben van.

Eléggé itt motoszkál ez a fejemben. És igen, persze, hogy az örökbefogadás ténye még fel is erősíti a félelmeimet és a bizonytalanságomat. Segítsetek, mit gondoljak. Aggódjak vagy nyugodjak meg, keressek szakembert vagy örüljek, hogy ilyen kis szeretetcsomagom van? 

Lemaradtam...

...az események közvetítésével, mint a borravaló, ugye. Szóval. Múlt hétvégén, egész pontosan szombaton Beni részt vett egy sportversenyen és 2. lett! Az első egy szintén magyar kisfiú volt, aki nem mellesleg 1,5 évvel idősebb. (Hehhhh, jövőre már nem indulhat, akkor majd jól az én fiam nyer :-D) Remélem nem fognak minket bojkottálni, amiért a gyerekeink mindenütt, khm, hasítanak...

Rebus beszokott a bölcsibe, nagyon szereti, már majdnem teljes időt marad, úgyhogy jövő héten már ott is ebédel, hurrá, nem kell azzal szórakoznom (hazafelé) biciklizés  közben, hogy ébren tartsam. Mert 

ha elalszik, akkor nem ebédel, 

ha nem ebédel, akkor nem alszik hosszasan, 

ha nem alszik hosszasan, akkor elviselhetetlenül nyűgös*, 

ha elviselhetetlenül nyűgös, akkor én is az leszek, és 

ha én is az vagyok, akkor már oda az egész nap, 

mert mindenkit magammal tudok ám rántani. Ez egy ilyen képesség, na. Szóval jövő héttől itt (vagy ott) a kánaán. Inkább ott, mert én meg uzsgyi, szaladok dolgozni az így felszabadult időmben. Azért a héten az első adandó szabad délelőttön a kozmetikushoz szaladtam, uzsgyi...

* Tiszta anyja

Iszap

Amióta megtörtént a, khm, baj, azóta agyalok azon, hogy hogyan lehetne segíteni. Szerettem volna valami hasonlóban részt venni, mint az árvíz idején, és semmi esetre sem szeretnék idegen web-lapok mikro-magánakcióiban részt venni. A Segítség a bajban is felmerült bennem, hogy annak mintájára most erre is csinálni kéne egy ilyet, de valahogy most nem jön össze. Ezért úgy döntöttem, hogy csak úgy pénzt utalok, még nem tudom, hogy hova, de azt hiszem közvetlenül a településeknek. A pincében meg van egy szeretetcsomag is, azt megpróbálom még a héten postára adni. 

Hasznos infot itt találtam:

http://mandiner.blog.hu/2010/10/09/iszapar_a_segitseg_lehetosegei

Loptam egy sapkát

Na nem úgy, csak a mintáját. Beleszerettem, nem volt mit tenni. Az eredetit egy jónevű boltban vette a gazdája, és így néz ki. Gyorsan csináltam hát magamnak is egyet, kellemes őszi színekben, meg Rebekának is, bár az ő sapijának egészen más hatása van csak attól, hogy a zöld helyett ekrü fonalat használtam. Az én sapimhoz már készül a szép hosszú, színes sál is, majd jelzem, ha az is kész van. 

Babona

Legutóbb, mikor sikló került az utamba, kiderült, hogy rákos voltam.

Mi jöhet ma még?

Elvan a gyerek

Játszik. Autópályásat. Brrrrrrr-brrrrrrrrr-brrrrrrrr. Mennek az autók. Szép hosszú sorban. Achtung. In 2 kilometern Stau. Bumm. Állnak. Szép hosszú, tömött sorban.

Igen!

Múlt héten csütörtökön éjjel rábukkantam egy álláshirdetésre, amiről csak a nevem hiányzott, valahogy így: Kedves ruju, hívjon már minket, az isten szerelmére! Nyomban küldtem az önéletrajzot, másnap már vissza is jeleztek, ma voltam "beszélőn", és, tádám, igen, valóban rám vártak. 

És nem fogadom el. 

Egyszer fenn, egyszer lenn. Majd legközelebb több szerencsém lesz. Meg a hirdetőnek is. 

Dajcsland, Dajcsland

7:40 - 8:00

http://www.youtube.com/watch?v=nRd0xki4UFc