2010. február 26., péntek

A Szent Csikóhalacska

Nagy nap a mai. Vége van a kéthetes intenzív úszótanfolyamnak. Benjámin nagyon élvezte, lehet, hogy ezentúl hetente egyszer eljár majd csak úgy úszni is.

Ha. Ha ma teljesíti a távot és ezért jogosult lesz a Szent Csikóhalacska Érdemérem birtoklására, és jelének viselésére.

A lényeg egyébként az, hogy igenis megtanult úszni két hét alatt. Sőt, kb. a harmadik napon került le róla mindenféle segédeszköz, és onnantól nagyjából erőnléti edzésnek nézett ki a dolog. Nem kis feladat egy hatéves, töksovány (még ha szálkásan izmos is) gyereknek hosszában végigúsznia egy medencét, akkor sem, ha az csak 33 méteres.

Nagy nap a mai. Vége van a kéthetes intenzív úszótanfolyamnak. VÉGRE. Horrorisztikus volt nekem. Fél kettőtől fél háromig volt úszás. Így tehát egy és kettő között bizton számíthattam arra is, hogy Rebeka 1) déli álmot alszik jó hosszasan, szépen átalussza a kajaidejét, pont azt, ami pont jól jönne ki ahhoz, hogy szép nyugiban intézzük az ide-oda rohangálást (kicsit paradox, hehe), 2) pont akkor kell ennie amikor el kell indulni Beniért, hogy időben érjünk az uszodába, 3) alszik mondjuk a babakocsiban, de az uszodában arra ébred, hogy tök éhes, nagyjából pont műsoron kívül. Mindhárom verzió magában hordozza, hogy az úszócucc mellé még a fél háztartást is be kell pakolnom valahova, mégpedig úgy, hogy azt az uszodán keresztül is tudjam cipelni egy kézzel, mert a másikban minimum egy gyerek van.

Nade, mindent a gyerekekért, a lényeg, hogy Benjámin jól szórakozott, megtanult úszni, és nem utálta meg a vizet, sőt. Most már csak egy kis "vizsgadrukk" van benne, de néhány óra, és kiderül, hogy lehet-e a Szent Csikóhalacska lovagja. (Remélem, hogy lehet, mert ha nem, kezdhetjük az egészet előlről. Brrrrr.)


...

Nahát, megvan! Végigúszta, kétszer is. Felhozta a karikát, kétszer is. Hurrá! Én meg szorgalmasan kattintgattam (volna. Change battery pack. Szamegszamegszameg. Áááááááááááá! Erről ennyit.)

Klasszikus naplózás

Rebeka ma megfordult a bal keze felé hátról hasra. Először csak csupaszon, de estére már úgy belejött, hogy ruhában is sikerült!

2010. február 24., szerda

35

Soha semmi bajom nem volt a korommal. Nem zavart, ha megkérdezték (úgy mondjuk könnyű, hogy mindig jó pár évvel fiatalabbnak néztem ki). Tegnap aztán valami elindult. Nem tudtam aludni. Pánikrohamom volt talán. Úgy vert a szívem, hogy egyszerűen képtelen voltam csukott szemmel feküdni, miközben ettől az érzéstől egyre mélyebben és mélyebben rántott magával az örvény, a végén már agyaltam, hogy hívjak-e mentőt, de akkor mi lesz a két gyerekkel, Péter edzésen, éjjel egyig biztos nem jön haza.

Próbáltam nyugtatni magam, ismerem az érzést, nem először tör rám, de egy ideje már nem volt "bajom", ezért ijedtem meg újra annyira. Aztán végül megjött Péter, elmondtam neki, megnyugtatott, hogy csak egy kis pánik, az én koromban ez már normális (milyen kedves, emlékszem, ő a 30. szülinapja előtt fél évvel már nem tudott aludni, annyira kész volt). Mondhatom, nagyon megnyugodtam.

Átbeszéltük az életünk nagy dolgait, mások életének nagy dolgait is (na jó, azt ki), az mindig megnyugtat, ugye. De most valahogy ez sem segített. Aztán olyan három óra körül csak sikerült elaludnom, töméntelen tv-zés és olvasás után.

És tessék, itt vagyok, 35 évesen, kimondani is borzasztó, nem tudom, hogy akkor most még fiatal vagyok, vagy már középkorú. De már a szó - középkorú - is elborzaszt. Maradjunk a fiatalnál. Így van, fiatal vagyok én, jó eséllyel ugyanennyi még előttem van (de akkor ez most a közepe, na, hagyjuk).

Tegnap leszámoltam az éjszakai fagyizással. Kihasználtam azt a pár órát, amim még volt addig, hogy papírforma szerint lelassuljon az emésztésem, ami a 35 feletti nők elhízásának egyik komoly oka. Lehet, hogy a csokifagyi volt túl sok, azért nem tudtam aludni. Valahol azt is olvastam, hogy a csokoládé pörget, majdnem úgy, mint a kávé. Akkor legalább kettőt egy csapásra: elhízás és szívdobogás megelőzve.

Péter meg állandóan azzal jön, hogy milyen tortát hozzon nekem a délutáni ünnepléshez. Persze úgyis tudja, hogy csokisat kérek, és ha lehet, fagyiból.

Anyu, drága, nem kell túl komolyan venni! :-D (de akkor még fiatal, ugye?)És köszi a virágot!

2010. február 22., hétfő

Rejtély

Olyan büszke szoktam lenni a konyhaművészetemre, de hogy egy sima tejbegrízt hogy el tudok keffenteni!

2010. február 21., vasárnap

Tél

Ma újra havazik, pedig pont tegnap mondtam valakinek, hogy a néhány nap tavasz után már én, a hóimádó sem lennék túl boldog, ha visszatérne a tél. Na jó, ez még belefér. Ami rossz benne, az valójában az, hogy Beni ma reggel lázasan ébredt. Már tegnap látszott a szemein, hogy valami nem stimmel, de más baja nem volt. Holnap iskola lenne, az úszást is félbehagyjuk. Valahogy a gyerekek mindig akkor lesznek betegek, amikor fontos lenne, hogy NE legyenek azok. Mindamellett, hogy nyilván ne legyenek SOHA betegek, de ha mégis, az MINDIG rossz.

2010. február 19., péntek

Visszavonom!!!

Mindent visszavonok, amit az előzőben írtam. Kiderült a turpisság. A fiam ettől még férfi, de ő egy igenis udvarias és kedves úriember. Olvasni, azt még nem tud olyan nagyon, csak egy kicsit, és csak a nyomtatott betűket.

Elment ő Liliért és várt rá elég sokáig, de Lili nem jött ki, az én Benjáminom pedig nem tudta, hogy melyik a Lili csengője (mert tegnap az utcán várta), és azt már tudja, hogy ebben a helyzetben SEM csöngetünk be mindenhova, akkor már inkább sehova. Sőt, nagyfiúsan úgy döntött, hogy nem vár tovább, mert hát iskolába kell menni, rá fontos mérkőzések várnak (kikaptak mindegyiken).

Van még mit tanulnunk. Mindenesetre megpróbáljuk Lilit a gikszerért egy hétvégi játékdélután keretében kárpótolni, Beninek meg megmutatom, hogy hova csengessen legközelebb
.

Férfi

Megfogalmazódott bennem egy bejegyzés, sablonos, De nehéz az iskolatáska címmel. Fogalmaztam, fogalmaztam, aztán dobhattam ki a szemeteskukába.

Történt ugyanis, hogy - mint arról már beszámoltam - Benjámin egyedül jár iskolába. És van ugye a Lili, aki a legszebb kislány az osztályban, és már háromszor megpuszilt anya, a tornateremben. Történetesen ez a Lili a mi szembeszomszédunk, és szintén egyedül jár iskolába. Több se kellett nekünk, anyukáknak, rögtön megbeszéltük a gyerekekkel, hogy mi lenne, ha ezentúl együtt mennének reggelente. Természetesen mindkettő örült, hiszen hát - ehhez nem férhet kétség - Benjámin is igen tetszetős a Lili szemében, jó barátok is. Tegnap meg is valósult a terv, szépen elballagtak az iskolába, és akkor jött a denehézazsiskolatáska.

Ma reggel is nagy volt az izgalom, immáron több tényező is közrejátszott ebben, úgymint 1: újra egyedül az iskolába, 2: Lilivel, 3: nagy nap a mai, focibajnokság van a két általános iskola csapatai között.

A reggel a szokásos herce-hurcával indult, gyerek időben felöltözve, tűkön ülve, focicucc bepakolva, uzsi-innivaló úgyszintén. Hogyan mész át az úton? Mindig körülnézek. És a Liliért hogyan és hol mész át? Megnyomom a gombot, megvárom míg zöld lesz és megállt minden autó. Szuper, az elméletet betéve tudja, puszi puszi.

Na igen. Aztán csörgött a telefon, a Lili mamája volt, hogy hol a Benjámin. Hideg verejték, kattogó agy, úristen, pizsmában utána, kicsi is még pizsiben, klasszikus kép: anya hajcsavarókkal, papucsban, nagykabátban, magán kívül. Mély levegő, kifúj. Felhívtam a napközit. Igen, itt van, ne aggódjon, már reggelizik.

Jó, akkor nem aggódom, ügyesen eljutott az iskolába végülis. De komolyan ekkora férfi, hogy egy futballmeccs úgy elveszi az eszét, hogy még a nőről is megfeledkezik??? Tök ciki.

2010. február 17., szerda

Úristen, a gyerekem elment tök egyedül iskolába, még esélyem sem volt követni, egyszerűen nem lehetett visszatartani addig sem, amíg legalább a Rebekát felöltöztettem. Próbáltam én, próbáltam, de aztán vettem egy mély levegőt és elengedtem. De tiszta hülye vagyok. Már miért lennék hülye, a többi gyerek a téli szünet óta egyedül közlekedik. De ma viszik a szemetet, pont erre jár a kukásautó, nehogy ne vegye észre. A kukásautó az én csöpp fiamat. De sugárzott a boldogságtól, ez kell neki, itt az idő. Én viszont mindjárt megőrülök, ezért írásba fojtom az az aggodalmamat. Na jó, telefonálok a napközibe, hogy rendben megérkezett-e. Nem, még várok egy kicsit. A telefonszámot és címet betettem a kis hátizsákjába. Kellett ez nekem? Na most már oda kellett, hogy érjen, telefonálok. De mi van, ha nézelődik, bóklászik, mert süt a nap és tavaszszag van, vagy mert találkozott valamelyik pajtásával útközben... Na míg ezt leírom, el is telt annyi idő, hogy már biztosan odaért.

Telefonáltam, már reggelizett az asztalnál. Az én csuda okos és ügyes nagyfiam. Jahahaj. :-DDDDD

2010. február 16., kedd

Idill

Ma olyan igazi idilli napunk volt, mindenki jól érezte magát a bőrében. Sőt, nagy dolgokat is véghez vittek ma a gyerekeim. Benjámin például egyedül ment az iskolába. Én meg fogtam a már jól bevált alibimet, és sétáltatásnak álcázva követtem őt tisztes távolból. Igen, ehhez mifelénk alibi kell, nem lehet ám csak úgy követni egy tündéri kisgyereket, mert kapunk aztán az esernyős néniktől, sétapálcás bácsiktól (megjegyzem, ez tök jó, mert így nem veszünk el a közönyben). Szóval Beni csuda ügyesen eljutott az iskolába, illetve csak az utolsó sarokig, mert azért kértem, hogy várjon meg ott, egy puszit még hadd adjak. És megvárt, és olyan jó kedve volt a jó kezdéstől, hogy még pusziszkodni is lehetett vele (az iskola előtt! nagy szó!).

Aztán a héten mindketten elkezdték az úszást. Beninek már nagyon kell, az iskolában ez a központi téma, hogy úszik-e a gyerek, illetve, hogy mi az, hogy még nem?! Így aztán beírattuk úszótanfolyamra. Nagyon élvezi, és - számomra hihetetlen módon - nem fárad el tőle. Az étvágya azért legalább megjött.

És a mi kis Rebekánk ma volt először úszni. A babaúszás vele elég egyértelmű döntés volt, egyszerűen imádja a vizet. Annyira, de annyira élvezte, hogy alig hittem a saját szememnek! Már az összes többi baba sírt, meg fázott, meg nyüglődött, de ő még mindig rótta apjával a köröket, fáradhatatlanul, élvezettel. Az első alkalom után azt gondolom, hogy érdemes volt belevágni. Olyan virágos jókedve kerekedett az úszástól, hogy öltözés közben hangosan kacagott, csodájára járt az "úszóközönség". Aztán egy másodperc alatt beájult és aludt 3 órát.

Beállt a csend, mégha röpke időre is.

Este a mese után (amiről most nem írok, mert ott majdnem borult a hangulat, ilyen-olyan dacos-kiskamasz észjárás okán) úgy döntöttem, hogy akármi is van, én csapok egy nagy hajmosós forróvizes tusolást. Ezért betereltem a dacolva hisztizőt és a csak úgy unatkozásból nyiff-nyafogót a fürdőszobába, a kialakított játszószőnyegre.

És ekkor újra beállt a csend.

Benjámin olvasgatott (vagyis próbált, még nem tökéletes, de csiszolódik), Rebeka pedig ette a keze ügyébe kerülő játékokat, az elégedettség hangjait hallatva. Én meg csak álltam a zuhany alatt, és hallgattam a nagy semmit. Nem kapkodtam, hagytam, hadd élvezzék, hogy elválaszt minket egy zuhanyfüggöny.

2010. február 15., hétfő

Kínos

Ma orvosnál voltam a gyerekekkel. Nem, nincs semmi baj, oltásra vittem őket, egyszerre mindkettőt - micsoda királyság! - de sokáig nem tartott az öröm, csak az egyik (Rebeka) kapta meg a magáét, Benivel vissza kell mennem egy-két nap múlva (számomra jelentéktelen, ám az orvost óvatosságra intő apróság miatt).

Na de a lényeg.

A váróban, ahogy az már lenni szokott, voltak mások is. Egy egyéves forma kisgyerek anyukája rögtön szóba is elegyedett velem, kérdezte, hogy Rebeka mennyi idős. Mondtam, hogy öt hónapos (te jó ég, rohan az idő!). Erre a nő teljesen elképedt, hogy mekkora baba, és rögtön meg is kérdezte, hogy akkor ugye az apja jó magas?

És én erre a kérdésre már megint nem tudtam frappánsan, gondolkodás és nyökögés nélkül válaszolni. Pedig már lassan ideje lenne rávágni egy igent, vagy akár egy nemet, megúszva, hogy hülyének néznek, hogy min gondolkodom, és elkönyvelnek rosszmájúan, hogy biztos azt se tudom, ki az apja.

Még akkor is, ha ez konkrétan így van.

2010. február 14., vasárnap

Klasszikus napló

Beni ma elhagyta a bal alsó kettest.

2010. február 13., szombat

Újjászületés-nap

Ma van a 6. újjászületés-napom.

2010. február 12., péntek

Se hús, se...

Anya, ma nagyon finom volt az ebéd! A húsból nem ettem, mert az halhús volt. De a halhús után volt tejberizs, na az nagyon finom volt!
Úgy tűnik egyébként, hogy egyelőre túl vagyunk a rém-álmos időszakon, visszaállt a régi rend két napja (lehet, hogy csak panaszkodni kell, és rögtön helyrebillen a világ?). Egész más így az élet, hogy újra alszom. Döbbenetes, hogy micsoda hárpiát csinál belőlem néhány nap nem alvás. De most igyekszem mindenkit kárpótolni :-).

Hull a hó és hózik

Imádom a havat! És már két napja esik egyfolytában, minden fehér, hideg van és nem olvad. Nem gondoltam volna, hogy Magyarországon nem, ellenben a "német Toszkánában" látunk havat ezen a télen.

Tudom, tudom. Otthon is jó nagy hó van. De mi pont "rosszkor" voltunk és csak latyakot láttunk. Ellenben itt! Már jó ideje kint lakunk, de ilyen szép és hosszú télre nem emlékszem. Nálunk csak eső esik, vagy, ha netán éjjel havazik is egy kicsit, akkor is elmossa az eső mire felébredünk.

De vissza a mába. Két napja esik! Csodaszép idő van, élvezik a gyerekek. Rebeka is hatalmasakat alszik a friss levegőn, Beni egyolytában kint van, addig nem jön be, amíg nem csurom vizes. Jó, melósabbak a hétköznapok, mire eltolom a babakocsit az iskolába meg vissza, addigra jól leizzadok, meg aztán ott a hólapátolás/seprés, de legalább megvan a napi sportpenzumom. És jó a levegő. És a séták - elvileg sózni már nem eu-konform, ezért élvezetes marad a gyaloglás. És ahogy ropog a lábunk alatt a friss hó, jaaaaaaaaj, úgy imádom! Tőlem aztán májusban is eshet, én akkor is szeretni fogom.

2010. február 9., kedd

Elért minket is minden kisgyerekes szülő rémálma, az éjszakai alvás, illetve a nem alvás. Majdnem öt hónapig kényeztetett minket ez a kicsilány, most meg úgy döntött, hogy akkor megmutatja, milyen jó dolgunk is volt nekünk mostanáig, és úgy egy hete elhatározta, hogy akkor ő éjféltől nem alszik.

Na jó, ez így, ebben a formában nem igaz. Alszik ő, csak keveset. Ma éjjel például óránként ébredt. Nem volt rossz kedvű, vagy éhes, csak álmában is unatkozott, gondolom. Az első ébredésnél bedugtam a szájába a cumit. A másodiknál átfordítottam a hasára. Aztán magamhoz vettem. Majd ismét bedugtam a cumit. Az utolsó általam regisztrált ébredésnél, úgy fél hat körül pedig átadtam az apjának, mert nem bírtam tovább: az éjszakai pihenésből csak a mélyalvós fázis maradt ki.

Ettől kezdve viszont Rebeka sem bírta tovább, és úgy döntött, hogy ha már enni kap, fel is kelne, mert biza reggel van, sötétség ide vagy oda. Itt én elvesztettem a fonalat, egészen hét óráig, amikor csörgött az a hülye ébresztőóra. Gyorsan átállítottam fél nyolcra (ebben profi vagyok, csukott szemmel, álmomban is simán megoldom), hogy még egy ici-pici időt nyerjek. Beájultam, és ekkor - pontosan ekkor - Benjámin vágtázott rajtam keresztül, szó szerint. Semmit nem látott a sötétben, nosza, felpattant az ágyamra és rám, persze nem direkt, hanem hogy üdvözöljön és odabújjon egy reggeli ébresztésre. Hát igen, végülis, indul a nap.

Rettegek már az éjszakáktól, mert az én ritmusom még nem változott, és estére felpörgök régi jó szokás szerint, ahelyett, hogy én is lefeküdjek a gyerekekkel egyidőben.

Rebeka most itt alszik a karomban, cumival a szájában, és még így is felsír néha álmában. Komolyan nem tudom, mi lelhette. :-(

2010. február 8., hétfő

Félévi bezzeg

Ma volt a félévi értékelő beszélgetés Beni tanítónénijével. Áradozott róla. Azt a kevéske kis kételyemet is, ami volt, teljesen eloszlatta:

- Jaj, a Benjámin. Hát tegnap, mikor a kezembe vettem a dossziéját, hátradőltem, és mondtam is a férjemnek, hogy ez a gyerek egy csoda. Az a kisugárzás, a kedvessége, az udvariassága, a segítőkészsége! És hát olyan jól megy neki minden, nemhogy nem kér segítséget, de ő az, aki segít a többinek, ha valahol elakadnak. Önállóan dolgozik, és gyorsan, neki mindig kell készülnöm plusz feladatokkal, hogy ne unatkozzon. Tanítás után meg önként és dalolva megfogja a nagyseprűt, és picco-bello kitakarítja az osztálytermet!

Na itt azért gyanút fogtam. Van még egy Benjámin az osztályban? Mert én erről a picco-bello-oldaláról egyáltalán nem ismerem, otthon még a szennyesét sem képes a szennyeskosárba dobni. De a tanítónéni esküszik, hogy az én fiam az egyetlen. Mit csináljak, kénytelen vagyok elhinni, és innentől kezdve sajnos nem tudom leplezni a büszkeségem, ezért mindenkitől elnézést kérek :-D!

2010. február 6., szombat

Köszönöm Kukabúvár【ツ】!

(Az alábbiakban közölt levél kizárólag kukabúvár【ツ】képzeletének szüleménye. Bárminemű hasonlóság bárminemű valós helyzethez pusztán a véletlen műve és a sors fintora.)


Kedves Erzsike!

Ez a leány egyszerűen egy csoda. Imádja a gyerekeit, az Ön kedves fiát és többször is áradozott úgy Önről, mint a legjobb anya, nagymama és anyós megtestesítőjéről.

Megerősítem (itt többször is elmondta), hogy az Öntől kapott ajándékai: a váza, a Buddha-szobor és a többi kedves apróság tényleg egy betörés alkalmával tűntek el, nem a szemétben kötöttek ki.

A kutyát nem Erzsinek hívja, félre tetszett érteni. Az ön arcképe a falon nem a dartozás során lett lyukas a szemek környékén, hanem sajnálatos módon egy agresszív szúfaj támadta meg, irtásuk folyamatban.

Kedves menye többször elmondta azt is, hogy az ön főztje egyszerűen zseniális. Kétnaponta esténként tíz miatyánkot mond az Úrnak és elmorzsol jó pár rózsafüzért köszönetképpen az ön mindennapos önfeláldozásáért, és azért, hogy mihamarabb ősszeköltözhessenek.

Tisztelettel,
egy ismeretlen rajongója, drága mama
(ugye hívhatom így, ahogy a menye?)


Kelt mint lent, Kukabúvár【ツ】billentyűzetéből, és kegyéből, mely által eme szösszenet itt megjelenhetett, kínjaimat enyhítendő. Ezúton köszönöm mégegyszer, jövök eggyel! ;-D

2010. február 4., csütörtök

Cirkusz

Tegnap megint kimenősök voltunk. Cirkuszban jártunk, itt: http://www.palazzo.org/, Stuttgartban. Ez még Péter születésnapi ajándéka volt, az itteni legjobb barátjától. Még jó, mert a hely nagyon drága és nagyon puccos. A kaja gourmet, ehhez mérten sokszor nem tudtam, éppen mit eszem, és - erősen sarkítva - nehéz volt megtalálni a tányéron.

Mielőtt lebaltáztok, hogy nekem semmi sem jó: csak azért vagyok ilyen kritikus, mert tudom, hogy mennyibe kerülnének a jegyek (szerencsére Péter barátja sem fizetett értük, mert üzleti kapcsolatban van velük és a cége évente x jegyet kap). Egyszer mindenképpen érdemes volt elmenni, a cirkuszsátor nagyon szép volt, főleg nekem, a vidéki vándorcirkuszokhoz szokott nézőnek (bár oda csak büntetésből szoktam menni, ha nincs senki más, aki Benit elvinné).

A műsorszámok minősége szerintem elég ingadozó volt: az énekesek fantasztikus jók voltak, a porondmester viszont nagyon modoros humorral élt. A kígyónő állandóan a fejét meg a haját dobálta, amolyan "klasszikus cirkuszosan", amitől számomra inkább komikus lett a produkciója, annak ellenére, hogy fantasztikus dolgokat művelt a testével (hiába, én már csak ilyen purista vagyok, nem szeretem a fölösleges mozdulatokat). Voltak tanzániai akrobaták is, akik mindegyike megszólalásig hasonlított a mi Pákónkra, amitől ugye vigyorogtunk, mint a vadalma, de ez igazán nem a cirkusz hibája, szerencsétlen véletlen. Emiatt viszont őket kevésbé követtük figyelemmel, a heves kocsog-özés meg tucsok-özés miatt (tudom, bunkók vagyunk, nnnna). Ami magával ragadott, az a jojó-mester volt, de csak a jojó-számmal (volt neki több más is).

Hjaj, természetesen "bohócok" nélkül nem cirkusz a cirkusz. Tőlük viszont sikítófrászt kaptam: nagyon ijesztően néztek ki, és egész este azon szorongtam, hogy ne jöjjenek oda az asztalunkhoz többször. A főfogás előtt a felvezetőben az énekesek belekezdtek a Carmina Burana O Fortuna kezdetűjébe (libabőrös voltam tőle, annyira jó volt!) de nem tartott sokáig az élvezet, mert ezzel a zenei aláfestéssel naná, hogy megjelent nálunk Mr. Edd és Lefou. A hatás megvolt. Brrrr.

Na jó, mire a desszerthez értünk, megenyhültem, megnyugodtam. Nincs az a desszert, amivel engem ne lehetne levenni a lábamról. Mmmmmmm. A tegnapit bírnám élvezni minden nap.

Mindent egybevéve mégis klassz élmény volt, valószínűleg soha nem jutottunk volna el ide különben, de gyanús, hogy többet nem lesz benne részünk, mert egyszer elég volt.

2010. február 2., kedd

Mélypont

Beni nagyon fáradt. Még csak kedd van, de két horror napon vagyunk túl. Délután csak sír, miközben persze hüppögi, hogy nem fáradt. Szegényke, még két hetet ki kellene bírni a szünetig valahogy. Már-már hajlok arra, hogy egy napot itthon maradjon. Jön holnap az egyik nagyi pár napra, akkor lehet, hogy megjátszom. Ma Ballschuléja lett volna, nagyon szereti, de azzal várt a napköziben, hogy neki fáj a hasa, és ma nem akar menni.

Ezt készséggel el is fogadtam. Aztán a kocsiban gyanút fogtam, amikor elkezdte mondani, hogy ha hazaértünk, mi mindent fog csinálni, és a lista a tv-nézéssel kezdődött. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, becsapva éreztem magam. Meg is mondtam neki, hogy nem örülök, hogy azért nem akart Ballschuléba menni, mert tv-t akar nézni. Erre persze jött, hogy de neeeeeeeeem, tényleg fááááááááj.

Hazaértünk, apjának is előadta, aki viszont meglepően akkurátusan és tetszetősen oldotta meg a helyzetet: Benjámin, nincs azzal semmi gond, ha fáradt vagy, és egyszer-egyszer nincs kedved Ballschuléba, vagy máshova menni. Tv-t is nézhetsz, ezzel sincs nagy baj. Csak ne mondd azt, hogy fáj a hasad, mert akkor mindketten megijedünk anyával, és nem tudjuk, mit gondoljunk.

Puff. Csak álltam ott, és csodáltam, hogy ezt így kivágta. Talán még nem is hallottam ennyire helyénvalóan beszélni hasonló helyzetben. Közben meg szidtam magam, hogy nekem miért nem jut eszembe ilyen szépen megfogalmazni, hogy mit gondolok? Aztán Benjámin megnézhetett egy filmet (Die Wilden Kerle), amit Cantól kapott kölcsön. Közben láttam rajta, hogy ha nem is tudtam olyan szépen megmagyarázni a problémámat a hasfájós sztorival, jól dönteni mégis tudtam, mert teljesen átadta magát a semmittevésnek és a pihenésnek.

Egyébként már tegnap elhatároztam, hogy ma mindenképpen korábban teszem le Benit aludni. Ez sikerült is, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz akár csak fél órát is lecsippenteni az estéből. Nyolcórai fekvéshez vagyunk szokva, és jókora erőfeszítésbe tellet fél nyolckor ágyban tudni Benjámint. Viszont lehet, hogy ez lesz az üdvözítő út, legalábbis talán kipihentebben ébred, ha majd egyszer a fél nyolc lesz a megszokott.

2010. február 1., hétfő

Matek

Vacsoránál szoktuk megbeszélni az iskolai dolgokat, meg egyáltalán, mindent, ami a szívünket nyomja. Beniék az iskolában elkezdték tanulni a kivonást. Már nagyon várta, az összeadást már unta kicsit. Mivel ma éppen nem nyomta a szívünket semmi, apa gondolta, hogy próbára teszi a gyereket:

- Beni, tudod, hogy mi mínusz három ember a buszon?
- ... ??? ... ???
- Na, csak gondolkodj rajta. Majd ha nagyon nem megy, akkor szóljál.
- ... ??? ... ???
- Na figyelj. Mínusz három ember van a buszon. Akkor pont háromnak kell ugyanarra a buszra szállnia, hogy ne legyen rajta senki.


Kérdem én, nóóóóóóórmális?