Szerelem

Siv Widerberger: Szerelem


Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.

-Beni, ki mellett ülsz az iskolában?
-A Laura és a Lili mellett.
-És a Laura szép kislány?
-Nem, nem mondhatnám.
-És a Lili?
-Hmmm. Igen. Ezt mondhatom, hogy a Lili szép kislány.

-Beni, mit szólsz hozzá, ha a Lili ma átjön egy kicsit játszani?
-Jó, az nagyon jó. Anya, képzeld, a Lili belém szerelmes.
-Tényleg? És te? Te szerelmes vagy a Lilibe?
-Nehehehem. De nagyon jó barát.

1. Advent

Itt az advent. Basszus, repül az idő, azt sem tudom, kinek mit adhatnék Karácsonyra, mindjárt itt a Mikulás, te jó ég, már csak egy hét…

Benjámin teljes adventi lázban ég. Már napok óta csak és kizárólag karácsonyi zenéket hajlandó hallgatni, és beugrott neki a szinte már pavlovi reflexként működő „bastelezés“, azaz rajzolás-színezés-vágás-ragasztás-festés-mázolás-hajtogatás és társai. Ez Rebekával most egy kicsit nehezen megoldható, így az első adventet sikerült is éktelen veszekedéssel köszönteni. Anya, most akkor almából akarok Mikulást csinálni. Itt van. Csak kifúrod-összeszúrod-rárajzolod-megragasztod-összekötöd és már kész is.

Jó, csak megetetem Rebust és utána csinálhatjuk is. Neeeeem. Most akarom, hogy kifúrjad-összeszúrjad-rárajzoljad-megragasszad-összekössed. Rebeka utána is ehet.

Mély levegő. Beni, hallod, hogy mennyire sír, már nagyon éhes, ő még ici-pici, nem tud várni. Te már nagy vagy és okos, és tudod, hogy kifúrom-összeszúrom-rárajzolom-megragasztom-összekötöm, csak annyi időt adj, hogy Rebekát megetetem, hallod, hogy mennyire sír, már nagyon éhes, ő még ici-pici, nem tud várni.

Na. Itt megakadt a lemez. Ezt még azt hiszem kétszer eljátszottuk, aztán elszakadt a cérna. Mindkettőnknél. Gyöngyözik a homlokom. Szép kis Karácsony lesz.

A nadrág

Az alvás már majdnem megoldódott időközben. Kaptunk egy bölcsőszerű kosarat, amiben a kicsilány tud aludni. Úgy látszik, túl nagy volt neki a kiságy. Mostanában az esti evés után már ott alszik, a hajnali etetésig. Már jó nagyokat alszunk éjszaka szerencsére, néha akár hajnali négyig, fél ötig is. Utána viszont már újra együtt durmolunk, egyrészt, hogy mihamarabb alhassunk mi felnőttek tovább, másrészt mert Rebus bukik, ha túl hamar vízszintesbe kerül evés után. Így aztán szuszoghatunk hármasban.

Vagy négyesben. Sokszor megjelenik Benjámin is. Jogos: mi az, hogy a Rebekának szabad, neki meg nem?! Négyesben az ágyban már valóban csak a szuszogás marad a felnőtteknek, a gyerekek nagyon jót alszanak, mindenki mondja, hogy szeretik a szűk helyeket, biztonságban érzik magukat. Én csak levegőt szeretnék kapni, lehetőleg elsőkézből, nem használtat.

Erről pedig eszembe jut a kétgyerekes léttel kapcsolatos egyik szorongásom, miszerint: meg tudom-e adni a másodiknak is ugyanazt, amit az elsőnek megadtam. Illetve fordítva is, hogy ezek után is meg tudom-e adni mindazt az elsőnek is, amit eddig kapott? Iskolába jár szeptember óta, délután fél három-háromig nem látom. Este úgy fekszik le, hogy nekem a kezemben a kicsi, reggel úgy kel fel, hogy a kezemben a kicsi. És közben még ő sem olyan nagy, hogy ne vágyna arra, hogy ő lehessen így a karomban, de erre egyre kevesebb alkalom adódik.

Ma reggel megörvendeztettem Benjámint azzal, hogy Rebekára az ő egyik régi nadrágját adtam. Elmesélhettem neki, hogy amikor ekkora volt, ő hordta ezt a nadrágot és mennyire szerettem rajta. Kislányon is jól áll, ő pedig egész jó hangulatban indult el az iskolába. Néha cask ennyi hiányzik ahhoz, hogy jól induljon a nap.

Alvás négy hetesen

Örömmel jelentem, hogy egy 4 hetes örökbaba ugyanúgy működik, mint egy ugyanekkora vérszerinti. Illetve nem is tudom. A fiam, aki vérszerinti gyerekünk, soha nem aludt velem kicsibaba korában. Rebus úgy néz ki, hogy ha már megszerzett, nem ereszt. Nevelési elveim egyik sarkalatos pontja az „én ágyam, az én váram“ elv, és ezt biztosítom is mindahány gyerekemnek. És íme egy újabb elv, amit kidobhatok a szemétbe.

Benivel eleve lehetetlen volt egy ágyban aludni, ő is útálta. Rebusom nagyon jókat alszik éjszaka, de kizárólag mellettem, sőt, még jobb, ha a karomban. Én meg próbálkozom, amilyen hülye vagyok, és őrlődöm a végkimerültség határán éjszaka, hogy akkor máris elrontottam, már soha nem leszek kettesben az ágyban az emberrel… De a kicsi közben csak üvölt és küszködik és már bukik is a sok tekergéstől, én pedig érzem, hogy egyre idegesebb és türelmetlenebb vagyok, mert meghalok, ha egy másodpercen belül nem alhatok.

Közben pedig küzdök azzal a ténnyel is, hogy Rebeka úgy kezdte az életét, hogy nem kellett. És akkor rájövök, hogy sutba az elvekkel, ennek a csöpp lánynak én vagyok az édesanyja, tőlem várja a biztonságot, a szeretetet és azt, hogy én ne eresszem, engedjem, dobjam el. Minden joga és alapja meg van hozzá, hogy foggal körömmel ragaszkodjon, hiszen – ki tudja – akár félhet is, hogy újra meg kell élnie azt az érzést, amivel a kinti világ várta. És akkor a karomba veszem, elájulok, és mikor legközelebb magamhoz térek, hopp, csoda történt, aludtunk négy órát!

Azért titkon remélem, hogy ha már elválik számára a nappal az éjszakától, akkor majd valahogy csak visszatalál az ő kis kényelmes kiságy-kuckójába. És kéretik ezt a reményemet nem sárba tiporni.

2009. október 12.

Nagytesó

Hát igen. Nekünk sikerült. Még mindig nehéz elhinnem, hogy ez így, ennyire egyszerűen, gyorsan, és főképp, hogy nekünk… Beni már alig várta, hogy végre ő se lógjon ki a sorból. Amikor májusban beavattuk, mert sejtettük, hogy lassan-lassan a mi kisbabánk is megszületik, csillogó szemekkel mondta, hogy „na végre! Végre nekem is lesz kistestvérem!“

Aztán jött a telefon, az a bizonyos, ami alaposan feldúlta az életünket, és ő még mindig repesett a boldogságtól, hogy akkor ez mostmár komoly, és tényleg neki is lett kistestvére, akinek ő lehet a nagy és okos bátyja.
Aztán rájött, hogy ez annyira azért nem egyszerű. Szétszakadt a család. A fiúk Németországban, a csajok Magyarországon. Egy teljes hónapig így. Hogy neki még az iskolát is „egyedül“ kell elkezdenie.

Eleinte nem is volt gond. Minden nap biztosított arról, hogy ő a legjobb az osztályban, amifelől persze nem volt egy percig sem kétségem. Én próbáltam úgy nyüszögni, hogy ő azért mégse érezze, mennyire hiányzik, mégse nehezítsem meg a dolgát. Aztán eltelt két hét, és elkezdődött. Anya, mikor leszünk már nálatok? Mikor jössz vissza? Én meg próbáltam a kérdések hallatán nem sírni és tovább nyüszögni, hanem mosolyogva nyugtatni, hogy már csak huszat kell aludni, és meglásd, pikk-pakk eltelik ez a pár nap…

Úgy is lett. Megérkeztek a fiúk a lányos házba, hosszú autózás után, fiam már aludt. Én persze rögtön feltéptem a kocsiajtót és hirtelen a döbbenettől meg sem tudtam mozdulni. Mit csináltatok ezzel a gyerekkel? Hatalmas! Úristen, mekkora feje van!
Aztán elkérkezett az az idő is, amikor visszaindultunk, immáron négyesben. Én boldogan vártam, hogy újra ott lehetek, abban a környezetben, amiben biztonságban mozgok, ahol tudom, hogy hol az orvosi ügyelet és egynél több játszóteret is ismerek, és meg voltam róla győződve, hogy a normál kerékvágásban milyen szuper lesz a nagyfiammal, hiszen a kizökkentett környezetben is milyen tündérien vette az akadályt.

Nem így lett. Éppen a megszokott környezet ébresztette őt rá arra, hogy ez itt már nem KIZÁRÓLAG az ő birodalma, és hogy anya már NEM CSAK az ő anyukája, egyes-egyedül. Buta anya! Hülye anya! Nagyon szeretlek, anya! Téged szeretlek a világon a legjobban, anya! És ez így ment egy hétig, percről percre változó hangulattal. Én pedig csak lestem, hogy mit is kéne csinálnom, és főként, hogy hogyan.

Szeretem a reggeli félórákat, amikor végre kitesszük a lábunkat a lakásból és elindulunk az iskola felé. ilyenkor lehet a legjobbakat beszélgetni Benjáminnal. Rebeka úgyis szunyál a babakocsiban, kettőnk áhítatát így semmi sem zavarja. És ilyenkor megkérdezte, nem egyszer, nem kétszer. És én válaszoltam, ahányszor csak kérdezte. Nem, drágám, Rebeka nem változtat semmin. Ezután is ugyanúgy szeretünk, mint eddig, ezen SOHA SEMMI nem változtat. Amin Rebeka változtat az az, hogy mostmár két gyerekünk van, mindkettőtöket ugyanúgy fogjuk ezek után szeretni, mint téged eddig egyedül. Sőt, hidd el nekem, még sokkal jobban is fog menni.

Eltelt így egy-két hét. A második héten már érezhető volt, hogy oldódik a feszültség. Mára pedig tényleg visszatértünk a normál kerékvágásba, és már nem kérdés a szeretet, hanem újra természetes. Lassan-lassan mindegyikünk beletalál új szerepébe és helyébe a kibővült családban. Már csak az a kérdés, hogy ma éjjel hányan alszunk az ágyunkban. De erről majd legközelebb.

Még egy gyerek

Amikor az ember szül 1, 2, 3, x gyereket, senki nem kérdőjelezi meg, hogy miért teszi. Maximum egy bizonyos „mennyiség“ után kicsit összesúgnak a háta mögött, de hát – amint látszik, hogy ez így jó – azonnal megnyugszanak a kedélyek. Amikor egy párnak alapból nem lehet gyermeke, ezért örökbefogadnak egyet, kettőt, vagy többet, akkor azt is mindenki érti, hiszen milyen szép család, tündériek a gyerekek, látszik, mennyire boldogok!

Amikor az ember tervez kb. 3 gyereket, szül egyet, rákészül a következőre, helyette azonban az a sokk éri, hogy többet már az életben nem szül, akkor összesúgnak a háta mögött, hogy örüljön annak az egynek, hiszen makk egészséges, másnak ennyi sem jut. Node az, hogy másnak mi nem jut, engem vajmi kevéssé vigasztalt akkor. És ha ezek után örökbefogadnak a vérszerinti mellé mégegyet, akkor tíz emberből hat biztos megkérdezi, hogy „dehát miért?“

Amikor közölte velem a nőgyógyászom a diagnózist, és azonnal beküldött a közeli klinikára, csak arra tudtam gondolni, hogy nem, nem igaz, biztos a klinikán majd megnyugtatnak. Nem, az nem lehet, hogy nem szülhetek többet, hiszen azért mentem orvoshoz, mert tudtam, hogy valami nem stimmel, tegyenek rendbe, hogy jöhessen a következő. Én, mi három gyerekkel képzeltük el közös jövőnket, életünket, bennem van ez, és különben is, ez egy rossz film, egy rémálom, ez csak mással fordulhat elő, én egyetlen szűrést és vizsgálatot sem hanyagoltam el, sőt, most is az első furcsaságnál rohantam az orvoshoz!

Aztán jött a düh. Hogy lehet az, hogy az a szemét orvos, akihez már szinte hetente jártam, mindig hazaküldött valami megnyugtató szöveggel, hogy ez normális a szülés után, vagy hogy biztos menstruálok??? Pereljük be! Mi az, hogy nem érdemes? Mert nincs áttét? Ki az a barom, aki így hozott törvényt? Hát megfosztottak a családomtól, a terveimtől, az álmaimtól! Hát ez egy hentes-mészáros! Meg sem vizsgált rendesen!

Na jó, ha így alakult, majd megpróbálunk valamit. Béranyaság. A petefészkeim megvannak, akár működhet is a dolog. Örökbefogadás. Akár holnap. Jójó, de előbb nézzük meg, hogy hogyan lehetne járható út a béranyaság. Majd a hugom, ő megígérte, hogy bármikor. De nem, nem működik, törvényt azért nem szegünk, hiszen itt van az az egyszem, aki makkegészséges.
Eltelt egy év. Egyszem, makkegészséges tomboló dackorszakban, én nem bírom tovább, ezt nem lehet ép ésszel kibírni, ugorjak ki az ablakon vagy csak lépjek le? Mert ez tényleg maga az őrület. Irány egy pszichológus, mielőtt végleg befordulok.

Jé, süt a nap. Innen minden nappal csak feljebb lehet jutni. Ezt kaptuk az élettől, az egyszem makkegészséges, tök jófej, a házasságunk újra boldog és kiegyensúlyozott, ha így alakult, akkor adjuk csak át magunkat a gondtalan egygyerekes létnek. Sokaknak még ennyi sem jut.

Így történt, hogy meggyászoltam elhunyt terveimet, vágyaimat, és minden tervezett, de meg nem született gyermekemet. A hiányt csak megszokni lehet, együtt lehet élni vele, el lehet nyomni agyunk legrejtettebb zugába. Aztán jött Rebeka, őt a gólya hozta, majdnem szó szerint, és azóta újra csillog a szemem, és új értelmet kapott az életem és a családom. Az eddigi egyszemnek is – úgy érzem – jobb anyukája tudok lenni Rebeka által. Hát ezért. Ezért akartunk a vérszerinti makkegészséges mellé mégegy gyereket. Mert így lettünk teljes egésszé, mint emberek és mint család.

Gólyahír

Három és fél év. Milyen hosszú idő, ha várakozásról van szó. Mennyi minden történik. Ez alatt az idő alatt többször felfordult már fenekestül az életünk. Leginkább egy németországi költözés okozott izgalmakat, de hát ha szólít a munka, nincs mit tenni, menni kell, ha menni lehet.
Három és fél év, és megint eltelt egy nyár, egy várakozásokkal terhes nyár. Pedig ebben a nyárban nagyon bíztam, hogy akkor most, most igen, eljön hozzánk is a gólya. De nem jött. Persze nem csoda, hiszen olyan görcsösen vártam, hogy még vécére sem mertem telefon nélkül menni, a nyaralást sem tudtam amúgy rendesen kiélvezni – pedig egy egész hetet tölthettünk gyerek nélkül egy vitorláshajón.

Aztán a nyár végén felhívtam a Gabit, mert indulnunk kell, vissza Németországba, a fiunk kezdi az iskolát, ott aztán nincs kecmec, 6 évesen menni kell, és szerencsére menni is akar. „Persze, menjenek csak, most nincs semmi, szóljanak, ha megint itthon vannak.“ Jó.

Megérkeztünk oda haza, és én elengedtem a kistesót, megnyugodtam és örültem, hogy teljes energiámmal az iskolakezdésre koncentrálhatok és ez sikerül is – felszabadító érzés. Még van szűk két hetünk az „éles indulásig“, addig beszerezzük együtt a még hiányzó tanszereket, elkészíthetem a meglepetés Schultütét, naná, hogy focisat.

Csütörtök reggel elvittem Benit a napközibe, aztán elintéztem a nagybevásárlást, elszaladtam a rég halogatott orvosi beutalóért, beadtam a szabóhoz a nadrágomat felhajtatni, hazamentem. Kipakoltam, leültem a gép elé. Egyszer csak megszólalt a magyar mobil. Férjem vette föl, de én azonnal tudtam. Ő hirtelen felindulásból odadobta nekem a telefont egy „Ők azok!“ felkiáltással.
„Jó napot kívánok, Móruczné Gabi vagyok a Gólyahír Egyesülettől. Van itt egy kislány, tegnap született.“ Úristen, ő az! Úristen, mi Németországban vagyunk. Úristen, szombaton évnyitó. Úristen, úristen… De hát kislányunk született!

„No, mit szólnak hozzá?“ Jaj, mit szólnék, igen, IGEN! „Mikor tudnak hazajönni?“ Háááát, én most ülnék fel az első repülőre vagy vonatra, vagy kamionra akár, ami hazafelé tart, de hát az évnyitó, az nagyon fontos, főleg a fiunknak. Vasárnap hajnalban jó lesz még? „Jó, jó, persze, ne izguljanak, minden rendben, akkor vasárnap a kórházban találkozunk, az életet adóval is tudunk találkozni. Akkor a papírjaik rendben vannak?“ Huh, a papírok, igen. Igen, mindent összegereblyézünk, meglesz hétfőre, mehetünk a Gyámhivatalba. „Jó, akkor vasárnap várom önöket, csörögjenek a határról“.

Te jó ég, de lassan vánszorog az idő. Te jó ég, milyen kevés időm van. Mit kell vegyek? Pelenka, tápszer, cumi. A cumi igenis fontos. Csak néhány kisruha, egy rugdalózó, amiben kihozzuk a kórházból. Beninek is volt, Rebusnak is kell. Naná, hogy rózsaszín. Úristen, vajon egészséges? Igen, azt mondta Gabi hogy teljesen egészséges. Te, te hogy bírsz ilyen nyugodt lenni??? Én nem bírok magammal, olyan ideges, izgatott, mittoménmilyen vagyok.

Beni, Beni! Megszületett a kistesó! Itt maradsz a nagyiékkal, amíg mi apával hazamegyünk érte? „Hurrááááá! Kistesóm született! Igen, persze, a nagyiékkal jó lesz! A suliban meg gyorsan megtanulok olvasni, hogy minél előbb olvashassak Rebekának esti mesét. És anya, ne izgulj, én leszek a legjobb az osztályban!“ Sírok. Az évnyitón is sírok, bár próbálok könnyek nélkül, ez egyszerűen túl sok, nekem még hagyján, de a hatévesemnek?

És eljött a vasárnap hajnal, irány Magyarország, csak úgy vánszorognak a kilométerek, de ennél gyorsabban már nem szabad hajtani, egyrészt a bírság, másrészt most már kettőért felelünk, félünk, aggódunk, élünk. Menjünk már, menjünk már. Nem, nem kell pisilni, meg ne álljunk, ugye nem gondolta meg magát? Áááá, már telefonáltak volna. Édes istenem, vajon milyen az anyuka? (Fantasztikus lány).

A kórházban a liftes bácsi hatalom, a rohadt életbe, soha nem indulunk el, 6 emelet választ el a lányomtól, az első találkozástól, hol az a rohadt lift? Miért nem indulunk már, muszáj tényleg megvárni, míg úgy tele lesz, mint egy szardíniás doboz?! Na végre, indulunk. Hatodik. Mindjárt szívrohamot kapok. Beengednek. Már hozzák. Ő az! Itt van a karomban. Egyszer csak rámnéz. Azzal a mindent tudó, mély, újszülöttkék szemével, és akkor, ott tudtam, hogy tudja. És ez volt az a pillanat, amikor én teljes szívemből az anyukája lettem.

Köszönet a Gólyahír Egyesületnek, személy szerint Móruczné Gabinak, és ismeretlenül minden segítőjének azért az odaadó és önzetlen munkáért, amivel családok százait segítik gyermekáldáshoz és amivel életet adók százait segítik terhességük alatt, és sokszor még azután is